A végső tőke

A jelenleg uralkodó nézetek szerint az emberiség gazdaságát a minél nagyobb profitra való törekvés, a növekedés hajtja. A célunk elvileg az, hogy minél gazdagabbak legyünk, mert úgy gondoljuk, hogy ezáltal a felmerülő problémáinkat meg tudjuk majd oldani, "ki tudjuk fizetni". Szinte már népi szólásmondás szintjére emelkedett a megfigyelés, hogy ha pénz van, akkor minden van. Ezzel a tétellel a múlt heti bejegyzésem szemlátomást durva ellentétben áll. Az akkor leírt hármas szerkezeti felbontás (elsődleges, másodlagos és harmadlagos gazdaság) óhatatlanul maga után vonja, hogy az elképzelt folyamatosan terjeszkedő bőségnek és gazdagságnak áthatolhatatlan korlátai vannak. Ezek az akadályok nem a pénzügyi rendszerben, és nem is a jelenlegi gazdasági modelljeinkben keresendők, sőt, valójában pontosan ezek azok a területek, ahol ilyesmiről soha nem fogunk hallani. Ezek nem a megoldás eszközei, hanem a probléma szerves részei. A gazdaság egész meghatározását kell ugyanis átformálni, ez pedig természetesen azt is jelenti, hogy mind-mind újra végig kell venni, amit eddig gondoltunk róla.

Sokféleképp meg lehet ezt fogalmazni, de mindig ugyanoda lyukadnánk ki: összekeverjük a tőkét a jövedelemmel. Pont az a tudományág, amely ezt a különbséget ezerszer is körüljárja, a legfontosabb esetben becsukja a szemét. Hiszen mit látunk? Hogy a legnagyobb nyereség, a legnagyobb profit elérésének érdekében visszafordíthatatlan folyamatokat indítunk, olyan erőforrásokat élünk fel, amelyek a mi időléptékünkben gyakorlatilag nem újulnak meg. Ez leírva nekünk egy egyszerű mondat, ugyanolyan kijelentés mint hogy a Nap felkel, vagy a fű zöld. Az unokáinknak és az ő unokáiknak viszont talán már káromlás lesz, ők fogják ugyanis megfizetni a károk nagyobb részét... Olyan szennyeződéseket bocsátunk ki, amelyeknek a károsító élettartama hosszabb lesz, mint az egész ismert emberi történelem. Kell hozzá levezetés, hogy valami nem stimmel ezzel? Feléljük a tőkénket, a vagyonunkat, mert elfelejtettük, hogy a környezeti folyamatok nem kimeríthetetlenek, elfelejtettük, hogy ami véges, annak tényleg vége lesz egyszer. Ha jövedelemről lenne szó, tehát időszakonként megjelenő termést takarítanánk be, akkor jogos lehetne a törekvés a minél nagyobb hozamra, a valós gazdaságban viszont szinte minden termelési folyamat mögött a természet munkája is zajlik, ezzel pedig szinte soha nem számolunk.

Az őszinte emberi hitet nagyon nehéz megtörni. Az adott személy jellemétől is függ, de általában a kétségeket és meglepetéseket csalódásként és kínlódásként éljük meg. Megdöbbenünk, depresszióba, pánikba zuhanunk, ráadásul ezt pontosan tudjuk magunkról előre is. Nem csoda, hogy a társadalmi változások hosszú időt igényelnek. Mindez mégsem szolgálhat mentségül, hogy adott esetben ne tegyük meg az első apró lépéseket, azokra ugyanis nem a kényelem, hanem saját magunk és a következő nemzedékek boldogulása kényszerít bennünket. Márpedig a fékezhetetlen haladás hívei éppen arról próbálnak meggyőzni mindenkit, hogy semmilyen lényegi változtatásra nincs szükség, mert maga a fejlődés arra hivatott, hogy kimentse az ipari civilizációt minden kínos helyzetből. Münchhausen báró története rémlik fel, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból. Szépen hangzik, de mégis csak az hiszi el, aki nagyon akarja.

Mégis hogyan kell ezt akkor elképzelnünk? Úgy, mintha nyertünk volna a lottón. Körülbelül háromszáz éve rádöbbentünk, hogy nagy mennyiségű vagyon van a talpunk alatt, amelyet azonban tévedésből már a kezdetektől jövedelemként értékeltünk. A lottónyertesek jelentős része eldorbézolja a pénzt, ostobaságokra, soha vissza nem térülő dolgokra költi. Amiért nem dolgoztunk meg, azt sokkal nehezebben tudjuk értékelni, ez talán általánosan elmondható. Azt hisszük, hogy az nekünk jár. Mint a gyerekek. Amikor pedig kimerül, kevesen tudják felemelni a fejüket és azt mondani: ebül szerzett jószág ebül vész el... Hol tart ezen a pályán a jelenlegi ipari társadalom? Most kezd fény derülni az eltékozolt javak mennyiségére, és az elkerülhetetlen következményekre. Értelmes reakció az ilyen megfigyelésekre, ha még gyorsabban, még mohóbban habzsoljuk a maradékot? Csak amennyire a rohamosan apadó vagyonunkat segít megőrizni a még vadabb költekezés. A logikai lánc végén pedig ott vannak azok, akik mindezt megértik, de egyszerűen visszautasítják a tényeket. "Ilyen nincs, ez nem így működik," - mondják - "majd keresünk és találunk új erőforrásokat." Pontosan mintha a lottónyertesek egy új nyereményben bízva fittyet hánynának a holnapra. Néhány éve hallottam egy ilyen újdonsült milliomosról, aki a könnyen jött pénz fogyását úgy próbálta ellensúlyozni, hogy zsákszámra vásárolta a lottószelvényeket. Remélem, nem csodálkozik senki, hogy nem működött a módszer...

Ennek a hozzáállásnak természetesen van egy ellenpontja, amely a tőkét és a jövedelmet megkísérli helyesen szétválasztani. Erről volt szó legutóbb, mikor elsődleges és másodlagos gazdaságról írtam. Elsődleges erőforrásnak minősülnek a környezetünkben zajló, tudatos viselkedésünktől független folyamatok, míg másodlagos hatást jelent a jótékony hatásaik kiaknázására indított összes próbálkozás. Az első a tőke, a második a jövedelem. A határvonal viszonylag tisztán kirajzolódik, ha igazán becsületesen tekintünk az egészre. Tőkét jelent minden, aminek a kialakulásához és gyógyulásához nem férünk hozzá, és bármi - megismétlem: bármi - amit csak teszünk, az csak a jövedelem learatása lehet. A miénk csak és kizárólag az elsődleges folyamatok többlete lehet, a felesleg, mert így az egész rendszer fenn tud maradni, és jövőre és azután és azután újra meg újra arathatunk.

Teljesen mindegy, hogy az egész mennyi időt vesz igénybe. Teljesen mindegy, hogy a korlátok megjelenése 10, 20 vagy 30 év múlva zajlik le. Maga az életmódunk, a hozzáállásunk garantálja, hogy ne tudjunk kitörni ebből a körből. Épp ezért bármilyen fenntarthatósághoz ezeken kell alapjaikban változtatni. Milyen erőforrásokról beszélek itt? Lehetne sorolni reggeltől estig a természet által közvetlen ellenszolgáltatás nélkül létrehozott értékeket, de talán némi csoportosítás segít megragadni, és megjegyezni a lényeget. Itt ismét Ernst F. Schumacher leírását követem, a kapcsolódó műveit - különösen A kicsi szép című tanulmánykötetet - csak javasolni tudom.

Elsőként kell megemlíteni a legnyilvánvalóbbat, az ásványi nyersanyagokat, különös tekintettel a tüzelőanyagokra. Amikor egy lapát szenet vagy egy hordó olajat elégetünk soha vissza nem térő lehetőségeket váltunk készpénzre. Több millió év és egészen különleges geológiai körülmények állították elő a bányászott lelőhelyeket, ezekhez hasonlót akkor sem hozhatunk létre, ha a fejünk tetejére állunk. És hiába bármilyen trükk, hiába nézünk hunyorogva a statisztikákra és csapjuk be magunkat, a jelenlegi hozzáállással ennek mind vége lesz. Ha esetleg tévedek, és lesz még néhány felhőtlen évtizedünk ilyen szempontból, az a következményeken semmit sem változtat, csak még inkább arra ösztönöz, hogy az átállást igyekezzünk időben megkezdeni. Ez nem egy világvége-előrejelzés, itt nem az időpont a fontos. Még csak nem is a szimbolika vagy a költői igazságszolgáltatás. Itt az a fontos, amiért a hétköznapokban is dolgozunk és harcolunk. Aki el akarja távolítani a kérdést önmagától, annak előbb jusson ez az eszébe.

A második csoport szintén nem lehet meglepetés, hiszen erről is ejtettem néhány szót az imént. Rengeteg szinte észrevétlen természeti folyamat játszik a kezünkre, amelyek az utóbbi időben igencsak érzékennyé és instabillá váltak. Mire gondolok itt? Például az északi földteke éghajlati viszonyaira, az ózonrétegre, az óceánok áramlataira. A folyók és tavak vízminőségére, a felszín alatti ivóvízkészletre, az erdőségekre, a termőtalajra. Az élet sokszínűségére. Például néha lehet számokat hallani, hogy naponta átlagosan hány faj hal ki manapság. Ezek az adatok talán pontatlanok, talán gyarló üzleti szándék is áll mögöttük, de még ez sem magyarázza, hogy a figyelemfelkeltés célját ilyen kevés sikerrel szolgálják. Egyszerűen egyikünk sem érez a károkért személyes felelősséget, még akkor sem, ha véletlenül érdekli az egész... Márpedig a sebesség, ahogy az élővilág pusztul sokszorosa az ipari kor előttre becsült kihalási rátának. Semmihez sem hasonlítható, csak a korábbi nagy kihalási eseményekhez, mint például a bolygót uraló őshüllők vesztét okozó kréta-tercier esemény. Amit néhány száz év alatt elértünk például a világtengerek halállományában, az evolúciós léptékben egy pillanat alatt bekövetkezett sokk. A teljesítmény bizarr módon lenyűgözhet bennünket, a méretek gigantikusak, de mindez mit sem változtat azon, hogy az élővilág az emberiség családja, a pusztulása a mi pusztulásunk is. Függünk tőlük és ők függenek tőlünk. Nem tudjuk, melyik dominó mennyit rombol le a gyermekeink jövőjéből.

Megérkeztünk az elsődleges erőforrások harmadik nagy kategóriájához, amely mi magunk vagyunk. A modern kor olyan túlzásokra és sok esetben borzalmakra ragadtatta az emberiséget, ami korábban alig volt elképzelhető. A munka örömének eltűnése, a szabadidő gépies, passzív eltöltése folyamatosan mentális betegségek egész sorát idézi elő. Vajon az amerikai iskolai lövöldözéseket a fegyverek nyakába lehet varrni? Jogilag bizonyára érdekfeszítő a viharos jogi vita a fegyvertartás szigorításáról, de valójában e téren mit sem számít, mert görcsösen, kétségbeejtően igyekszik kikerülni a valódi problémát. Ez egy vörös kendő saját magunknak, hogy a lényeg ne tűnjön fel. A pisztolyok és puskák ugyanis nem ölnek meg senkit soha. Az emberek gyilkolnak, akik meghúzzák a ravaszt. Az eszközt értjük, a célt és az okokat viszont nem, az ilyen jelek a társadalom betegségét jelzik. És akkor még nem beszéltünk olyan kórokról, mint az elhízás, a diabétesz, az allergia, az asztma és a rák sok fajtája. Miközben azt hajszoljuk, hogy a bankszámlánk egyenlegének jelzése valamivel nagyobb számot mutasson, elfeledkezünk saját élő, emberi voltunkról is. Nem vagyunk kevésbé érzékenyek, mint a tonhal vagy akár a dodó, nem vagyunk gépek. Bizonyára saját magával és családjával, az egészségükkel szemben is lehet valaki cinikus, de alig hiszem, hogy ez gyakori lenne... Egyszerűen nem gondolunk erre, mert nem ebben a szellemben működik körülöttünk a tömeg közössége.

Nos, ez az elsődleges gazdaság. Radikálisan eltér a tévében látott grafikonoktól és a tankönyvekben olvasott elméletektől? Annál jobb, mert így legalább az esély megvan, hogy jutunk vele valamire. Legközelebbre megpróbálok egy szemléletes példát összehozni, meglátjuk, hogyan sikerül.