Az elmúlt hetek bejegyzéseiben rendre arról volt szó, hogy a sok évig képzett, intelligens és esetenként akár díjakat nyerő közgazdászainktól miért nem várhatunk megoldást a civilizációnk hanyatlása során megjelenő gazdasági problémákra. A legfőbb hiányosság elsősorban nem az ő képességeikben és ítéleteikben van, hanem azokban a módszerekben és alapfeltevésekben, amelyeken az egész gondolkodásmódjuk alapszik. Ez a tudományág az emberi történelem egy pontosan meghatározható szakaszában formálódott a jelenlegi alakjába, ennek megfelelően az akkor állandónak hitt körülmények megváltozására egyszerűen nem is reagálhat helyesen. Nincs meg hozzá a megfelelő eszközkészlet. A régi beidegződések ráadásul éppen olyan folyamatokhoz vezetnek, amelyek egyre inkább felszínre hozzák az egyes válságjelenségeket.
Ezen egy közgazdásznak sem kell vérig sértődnie. A tény, hogy jómagam mérnök vagyok, nem különösebben befolyásol abban, hogy a mérnöki tudományok jelentős részéről is lesújtó véleményem legyen ilyen tekintetben. Hiába lelkesedünk a különböző technológiákért, robotokért vagy nanocsövekért, a legtöbb futurisztikus fejlesztésnek a laboratórium ajtaján kilépve meggyőződésem szerint semmi értelme. A kutatások többsége egészen elvont és speciális problémákkal foglalkozik, miközben a nagyobb léptékű jelenségeket igyekszik kikerülni. Ott van például a villamos hálózat rendelkezésre állásának még néhány tized százalékkal történő feltornászása, amelyhez rémisztően sok munkával előállított hardvereszközök és matematikai algoritmusok szükségesek. A kérdés, hogy egyáltalán hogyan generáljuk majd a lényeget adó villamos energiát, legfeljebb keserű viccként vagy elsuttogott megjegyzésként hangzik el néha. A mérnökök azzal foglalkoznak, amit a társadalom elvár, ugyanúgy ahogy a közgazdászok, de nincs ez máshogy egyik szóba jöhető szakma esetén sem. A kritika nem feltétlenül azoknak szól, akik a munkájukat végzik, bár természetesen örömmel veszem, ha a szakmából is olvassa valaki; a célom sokkal inkább az, hogy megpróbáljam megvilágítani, miért személyes ügy ez mindenki számára, és hogy miért nem hagyatkozhatunk külső segítségre.
A társadalmi elvárások nagyjából megtestesítik az ipari civilizáció lényegét. A helyi eltérésektől eltekintve van egy elég erős nyom, amelyet alapvető értéknek tartunk. Ilyen például a fejlett technológia, a jogállam, a demokrácia, a stabil munkahelyek, a megbízható bankrendszer vagy a közbiztonság. Lehetne sorolni a szavakat több nyomdai ív terjedelemben, de talán értjük, hogy mire gondolok. Nos, pontosan ezeket kell megkérdőjeleznie annak, aki a válság valódi okait és kimenetelét keresi. Amikor bármelyik felsorolt modern vívmányunk felmondja a szolgálatot, akkor nem hessegethetjük el a kérdést, nem tagadhatjuk le, ezzel csak rontanánk a helyzetünkön. Nem mintha a folyamat nem zajlana éppen ezekben a percekben is. Vagy elfeledkeztünk a vastüdőn tartott ciprusi bankrendszerről, az adósság és Fukusima súlya alatt rogyadozó japán államról, vagy akár a törvény által cserbenhagyott magyar vidéki falvakról? Ha másra talán nem is, arra jó számomra ez a blog, hogy nem felejtem el mindezt. Talán ezzel sem járok jobban az átlagnál, nincs rá garancia, mégsem szeretném, hogy kínos meglepetések érjenek a jövőbe vetett torz elvárásaim miatt.
Fontosnak tartom, hogy az itt kikezdett jelenségekre megpróbáljak alternatívát is kínálni. Rombolni viszonylag könnyű, építkezni annál sokkal nehezebb; biztosan tévedek is közben, ezt a kockázatot azonban vállalni kell. Már csak azért is szükség van a dolog továbbgondolására, mert az eddigi elméletek sok része is hasznosítható, csupán meg kell szabni nekik a megfelelő feltételeket. Nem azt mondom, hogy amit most művelünk, az a sátántól ered, és ezért pusztulnia kell, hanem azt, hogy minden egyes tettünkből mielőbb tanulnunk kell.
Az első lecke magának a gazdaságnak a mibenlétéről szól. Mint ahogyan azt már említettem, ez korántsem egy magától értetődő fogalom, hiszen végeredményben minden emberi tevékenység minden oka, teljes folyamata és minden következménye is ide sorolható, mert mindent az igényeink kielégítése érdekében teszünk. Ez az egész világunkat jelenti, minden egyes élményt és cselekvést, amellyel az emberiség valaha kapcsolatba került. Ezzel önmagában persze nem kerülünk közelebb a tanulságokhoz. Valamilyen határokat muszáj kiszabni. Modellt kell alkotni a saját tevékenységeinkről, különös tekintettel azokra, amelyek a legnagyobb hatásúak. A zuhany alatti fütyörészést például továbbra sem szeretném visszafejteni gazdasági problémákig, pedig a zene, a tánc és a harc kapcsolata egyáltalán nem valamilyen elvont titok, a harc pedig - mint azt von Clausewitz óta tudjuk - a politika, például a gazdaságpolitika folytatása egyéb eszközökkel... Nem elsődleges az egyes korok szépségideáljainak elemzése sem, annak ellenére, hogy a teltség vagy a karcsúság kultusza gyanúsan összefügg az adott időszak gazdasági, élelmezési helyzetével. A sort itt is lehetne folytatni.
Ami minket most érdekel, az elsősorban az élelmünk, a különböző használati cikkeink és a megfelelő lakáskörülményeink közvetlen előállítása.Hogyan vélekedik erről a hagyományos közgazdaságtan? A válasz meghökkentően egyszerű: azt hirdeti, hogy a piaci kereslet mindig létrehozza a kínálatot. Az ilyen elvek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert központi szerepet játszanak a világképünkben. Az ipari társadalom alapvetően azt vallja, hogy végül mindig megkapjuk, amit akarunk. Nem mondjuk ki hangosan, legalábbis nem gyakran, de ez van a döntéseink mögött, ezt adjuk tovább a gyerekeinknek. De tényleg így van? Vajon tényleg bármi megtörténhet, csak azért mert nekünk véletlenül úgy tetszik?
A helyzet legszebben egy párhuzammal fogható meg. Képzeljünk el egy különleges söröshordót, melyet egy forgalmas estén a kocsmáros csapra vert! A vendégeknek ízlik az újfajta ital, türelmetlen sorban állnak a pultnál. A hangulat emelkedésével arra terelődik a szó, hogy mit is kellene tenni, hogy mihamarabb folytathassák az ivást. Óriási, vidám kötekedés tör ki afelett, hogy egyre nagyobb vagy egyre több csapra lenne szükség. Ahhoz már túl részegek, hogy észrevegyék, a kocsmárosnak csak ez az egy hordónyi van ebből a nagyon finom nedűből, és minél mohóbban fogyasztják, annál gyorsabban tűnik el. A társaság összetételétől függ, hogy mi történik, amikor rádöbbennek a tévedésre. Sokan vannak, akik ilyenkor egyszerűen mást rendelnek, mások dühből megtámadnák a kocsmárost, megint mások felháborodva hazamennek. A féktelen vidámságnak azonban alighanem vége szakad. Józanul talán belegondol az ember, mi lesz az egyes tetteinek a következménye, duhajkodás közben már sokkal kevésbé. Az igazán abszurd annyi a dologban, hogy épp mi vagyunk azok, akik a történelem legokosabbjainak tartjuk magunkat, mi hivatkozunk mindig a józan észre...
Bármilyen megfogható árut is termelünk, mindenhez nyersanyagokra, megfelelő környezeti körülményekre van szükség, amelyek így folyamatos megterhelésnek vannak kitéve. Ha az egyes erőforrásokat a saját megújulási képességeiknél mohóbban merítjük ki, annak előbb-utóbb vége fog szakadni. Nem a csap teljesítménye a gond, hanem a hordó mérete. Ezzel nem tudunk mit kezdeni, túl van minden eszközünkön, minden tudásunkon. Többek között épp azért, mert mindig visszautasítottuk, hogy törődjünk vele. Korántsem ez az első eset, mikor ilyen történik az emberiség valamelyik csoportjával, és még egyszer sem érkezett semmilyen csoda a segítségükre.
A gazdaság szerkezete tehát felfogható így is: létezik egy elsődleges gazdaság, amelyben mi csak marginális szereplők vagyunk, és amelyet mégsem kihasználnunk, hanem gondoznunk és megőriznünk kellene. Mi tartozik ide? Nyilvánvaló példaként adódik számos jelenleg elérhető energiaforrásunk, a légkör minősége, a Föld ivóvízkészlete, a termőtalaj, az ép éghajlati rendszer, vagy az élővilág sokszínűsége. Ezek egyikét sem mi teremtettük a világra az akaratunkkal, mi csak élünk belőlük. Mondhatnám úgy is, hogy élősködünk rajta, hiszen látszólag remekül jellemzi a leírt hozzáállást, de nem lenne igazságos. Valójában a paraziták gondoskodnak a következő gazdatest megtalálásáról, gondoskodnak legalább magukról. Nekünk csak ez az egy bolygónk van, ezért mindenképp saját magunkat kell átformálnunk. Szimbiózist kell kialakítani a környezetünkkel, szinte üzletelnünk kell vele. Nincs más választás.
Ez a kereskedés és manipuláció a másodlagos gazdaság, ami már valóban a mi birodalmunk, a mi mesterségünk. Az eddigiek alapján talán már mondanom sem kell, hogy teljes mértékben függ az elsődleges folyamatoktól. Kényelmetlen gondolat? Lehet. De attól, ha nem vagyunk hajlandóak kimondani, még egy fikarcnyival sem lesz kevésbé igaz. Kétségtelen, hogy ezen az úton nem tudunk mindent folytatni, amit eddig csináltunk, lesz amit fel kell áldozni, fel kell adni. Amire egyszerűen nem lesz időnk, nem lesz türelmünk, energiánk, nem lesz erőnk. Talán mégis jobb, ha tudatosítjuk magunkban a helyzetet, mint ha csupán a kényszer végső, durva lökését vennénk tudomásul. Így válogathatunk, hogy mit akarunk megmenteni, hozzászoktathatjuk magunkat az új életfelfogáshoz mentálisan, fizikailag, és minden elképzelhető egyéb téren.
Létezik egy harmadlagos gazdaság is, amely a már elkészült árucikkeknek, a másodlagos gazdaság termékeinek elosztásával foglalkozik. Ezt mi pénzrendszer, bankrendszer néven tartjuk nyilván, és a mindennapjainkból egyre nagyobb szeletet hasít ki magának. Ennek részletesebb tárgyalása egy későbbi időpontban kerül majd sorra, egyelőre annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ugyanúgy alá van rendelve a kézzelfogható javak termelésének, mint azok a környezeti erőforrásoknak. Miért érdekes ez most? Legfőképp azért, mert jelenleg a gazdaságról alkotott képünk pontosan a harmadlagos viszonyokon, a pénzen, a profiton alapszik, azaz a kiindulási alap teljesen ellentétes az imént felrajzolt szerkezettel. Mondhatnám úgy is, hogy eddig a hegyére építettük a piramist, és ezt egyre kevésbé engedhetjük meg magunknak.
A gazdaság ilyen hármas modellje ebben a formában nem tőlem ered, leginkább Ernst F. Schumacher és John Michael Greer gondolatait tolmácsoltam az imént. Előbbi szerző még a hetvenes években alkotta meg az elmélet gyökerét, amely nem véletlenül cseng össze az akkor rövid időre megmutatkozó energiaválságokkal. A továbbiakban igyekszem majd jobban kibontani az egyes részleteket, nem elképzelhetetlen, hogy ellentmondásokra is fény derül. Egy dolog azonban biztos: a világképünk átalakulása nem utópia, képesek vagyunk rá, ezt tényleg csak akarni kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése