Vitamin egy civilizációnak

A múlt heti kitérő után - melyet aktuális események értékelésének szenteltem - eljött az idő, hogy visszatérjek a régi kerékvágásba. Ez korántsem jelenti azt, hogy az említett problémák már nem fenyegetnek, hiszen egyrészt az egyre folytatódó zord időjárást sokan kezdik kapcsolatba hozni az itt tárgyalt folyamatokkal, másrészt amikor ezeket a sorokat írom, még messze nem egyértelmű, hogy mi lesz Ciprus sorsa. Utóbbi esetben annyi tűnik valószínűnek, hogy az euróövezet alapvető problémáival való szembenézést sikerült ismét elodázni egy időre. A pénzügyi rendszerünk megfoghatatlan, légből kapott jellegéből következően gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hol és mikor történik lényeges változás. Annyi biztos, hogy ez nem az az EU, amit nekünk anno leírtak a csatlakozásunk előtt, sőt, még csak nem is az, ami két héttel ezelőtt volt. Mintha egy díszes márványszobrot farigcsálnánk: lehet, hogy a következő ütésnél a feje esik le és törik össze, de lehet hogy a keze vagy csak az orra. Ha ügyesek vagyunk, akkor valami egész mást is kihozhatunk ugyanabból az anyagból. A mi esetünkben azonban a faragást nem ütemezhetjük szabadon, sőt, valószínűleg csak akkor áll majd le az egész, amikor csupán por és szilánkok maradnak a szoborból...

A bankrendszer leírása a blogon egy későbbi időpontban fog részleteiben előkerülni, az egy igazán hálás téma a maga ellentmondásaival és furcsaságaival. Most a gazdaságtan egy hajszálnyival kevésbé elvont részével foglalkozom majd, ez pedig nem lesz más, mint a kereslet és kínálat törvényének energetikai kontextusba helyezése, egyszerűbben szólva a két héttel ezelőtti téma folytatása. Az akkori bejegyzés ugyanis arról szólt, hogy miért nem érti a modern gazdaságtan az energiaválságokat, és hogy miért nem tud azokra tényleges megoldást kínálni. Röviden fogalmazva egyszerűen azért, mert széles körben az a megrögzött tévhit uralkodik, hogy az energia ugyanúgy kezelhető, mint bármilyen másik termék, hogy ami igaz a gyufa, az USB kábel, vagy a kukorica piacára, az hellyel-közzel igaz lesz az energiáéra is. Hogy átlássuk, miért nem vezet sehova ez a modell, kicsit ki kell nyitnunk a szemünket a világ közgazdaságtanon kívüli részére is, és pont ez az, ami bizonyos okokból sokaknak áthatolhatatlan akadályt állít.

Az az igazság, hogy ha belegondolunk az elmélet mondanivalójába, akkor önmagában is látható, hogy valami nem stimmel. Mit is mond ez a modell? Azt, hogy a kereslet a piaci folyamatok segítségével létrehozza a kínálatot. A dolog dinamikája egyszerű: az adott termék vagy szolgáltatás ára felszökik, ez befektetési forrásokat biztosít a kutatásokra és fejlesztésekre, majd amikor megszületik a megoldás, akkor újra egyensúlyba áll a piac és az árak lecsökkennek. Közgazdászok igen sok generációját bűvölte el a piac nagyszerűsége, de sajnos ettől még a tézis lényege teljesen abszurd. Legalábbis bízom benne, hogy a hollywoodi filmeken kívül kevesen hiszik el, hogy "minden lehetséges, csak akarni kell"... Az ember lassabban fut, mint a gepárd, a nyár után az ősz következik, és ha eldobunk egy papírrepülőt, az előbb-utóbb le fog esni a földre. Vannak dolgok, amelyeken lehetetlen változtatni, a görcsös akarattal legfeljebb saját magunkban teszünk kárt. A mindenható haladásba vetett hit, ami az ipari civilizáció domináns vallásának is tekinthető, itt ismét visszaköszön.

Ha kevésbé általánosan tekintjük a dolgot, akkor Liebig minimumtörvénye mentén indulhatunk el. Ez az ökológiai megfigyeléseken alapuló szabály azt mondja ki, hogy ha egy élő szervezet számára léteznek pótolhatatlan erőforrások, akkor ezek közül a legritkább, a legkevésbé hozzáférhető fogja meghatározni az adott rendszer további fejlődését. Az emberi test számára például ebbe a halmazba tartoznak a különböző vitaminok, ezeket a testünk nem tudja előállítani, hiányukban viszont betegségek, kóros elváltozások jelennek meg, amelyek halállal is végződhetnek. Ha például tökéletesen egészségesen él és étkezik az ember, egyedül a B3 vitamint felejti ki, abba ugyanúgy belepusztul, mintha mérgekkel táplálkozna. Na jó, kicsit lassabban, de semmiképp sem szebben... Az ipari civilizáció is egy élő rendszer, így nincs más hátra, mint megkeresni, mi is lehet a korlátot jelentő erőforrás. A modern emberiség fantasztikus eredményeket ért el abban, hogy egyes erőforrásokat másokkal pótoljon, helyettesítsen, egészen szofisztikált módszereket találtunk ki ehhez. Ennek köszönhető az említett gazdasági modell is, hiszen az épp ebből vonja le a túlzó következtetést, hogy bármit meg tudunk teremteni, amit csak akarunk.

A helyzet azonban az, hogy minden egyes technológiához, minden egyes trükkhöz energiára van szükség, és az egész ipari fejlődést nagy részben maga fosszilis energiahordozók képében megjelenő nagy koncentrációjú, olcsó energia tette lehetővé. Álljunk meg egy percre, mit is mondtam ezzel? Hogy az ipari fejlődés oka a kőszén, a kőolaj és társaik felhasználása. Nem az emberi zsenialitás, nem a történelmi haladás mítikus ereje és nem is az ördög kísértése. Ugyanúgy viselkedünk, mint bármely másik élőlény, amikor látszólag kiapadhatatlan erőforrásra talál, nincs ebben semmi különleges, csupán a folyamat méreteit egy-egy nemzedék rövid élete alatt igen nehéz felmérni. Mi sem természetesebb, mint hogy ha az ok megszűnik, akkor a következmények is követik majd. Ott van a jelzés mindenhol, csupán annyit kell tennünk, hogy észrevesszük. Még csak erőlködni sem kell, sőt, pontosan azt nem lenne szabad.

Az energia mibenléte korántsem annyira magától értetődő, mint elsőre látszik. Aki odafigyelt diákévei alatt fizikaórákon, az emlékezhet a számítási példákra, a joule-okra, kilowattórákra és kalóriákra. Mi ebben olyan nagy szám? Jogos a kérdés. Az energetikai folyamatokat leíró hőtan első főtételét kiválóan értjük. Az energia nem vész el, csak átalakul, összeadás és kivonás az egész. Az energia mindig ott marad - vigyorogna a szemembe egy kevésbé udvarias közgazdász vitapartner. Ez így igaz. Van azonban ennek a történetnek egy második fejezete, ahová jóval kevesebben jutnak el. Ezt nem lehet összeadással és kivonással elintézni. Arról van ugyanis szó, hogy az energia átalakulása csalás nélküli, zárt rendszerben mindig egy irányba mutat, ez az irány pedig a felhígulás iránya. Ezt a törvényt igazán pontosan még kimondani is nehéz, mert nem illeszkedik a jól ismert alapvető matematikai eszköztárunkhoz. Nem mennyiségről, hanem minőségről szól.

A téli fagyok alatt a levegőben hatalmas mennyiségű hőenergia marad. Mi hidegnek érezzük, de ez akadályozza meg, hogy például megfagyjon a az egész légkörünk, és minden földi élőlény mozdulatlanná dermedjen. Mégsem tudunk vele mit kezdeni, mert ahhoz valami még hidegebbre lenne szükség. Ez az energia a mi fogalmaink szerint túl kis koncentrációjú, túl rossz minőségű. A nyári levegő hője már egy fokkal jobb, de a mai életvitelünk fenntartásához az is nevetségesen gyenge. Figyelem, nem azt írtam, hogy kevés! Ha kiszámolnánk, mennyi hőenergia lapul a légkörben vagy akár az óceánokban, bámulatosan nagy számot kapnánk. Mégsem megyünk velük semmire, ha a mai igényeinket nézzük. Olyasmire van szükségünk, ami ezeknél sokkal "ütősebb", valamire amit szinte mindenre lehet alkalmazni. Nos, a hőtan második főtétele azt írja le, hogy az ilyen energiahordozók igen ritkák, és a számuk folyamatosan, visszafordíthatatlanul csökken. A Naptól ingyen kapott sugárzással tudunk tervezni, a földfelszín alatti hővel tudunk tervezni, de bármi, ami ezektől függetlenül jelenik meg, az csak ideiglenes lehet.

Az ősmaradványi energiahordozók kialakulásának története igen tanulságos ilyen szempontból. Vegyük a Föld és a égboltról érkező energia - Nap, csillagok, szupernóvák, kozmikus sugárzás - zárt rendszerét! Azt látjuk, hogy a jelenlevő energiaforrások elegendőek voltak az élet kifejlődéséhez, az evolúció során a hasznosításukra fejlődött ki számos növény- és állatfaj. Ezen élőlények mindegyike szerves anyagot hagy maga után, amikor meghal, ennek egy része pedig különböző okokból a szokásos újrafelhasználás körein kívülre került. Főként tavak és tengerek fenekére süllyedt anyagról van szó, amelyet nem fogyasztott el semmilyen dögevő, nem dolgozta fel semmilyen gyökérzet, egyszerűen kikerült a szokásos körforgásból. Idővel aztán erre a szerves anyagra kőzetrétegek kerültek, majd különböző geológiai folyamatoknak köszönhetően évmilliókig szélsőségesen magas nyomásnak és hőmérsékletnek volt kitéve. Így sűrűsödött össze az az esszencia, amelyet mi kőszénként, kőolajként, földgázként ismerünk. Kezdődött az egész a napenergia által kifejlesztett és táplált élőlényekkel, és ezt az alapanyagot - nem győzöm újra meg újra megemlíteni - több millió év gigantikus "edzőprogramja" turbózta fel a Föld alatt. Minden egyes cseppbe és szilánkba bele van sűrítve az a régi napfény és az azóta eltelt minden rendkívüli körülmény. Ezt mi másodpercek alatt fel tudjuk szabadítani.

Remélem, hogy a leírásból leszűrhető a dolog üzenete: az ilyen minőségű energia előfordulása földi körülmények között elképesztően valószínűtlen. Minden liter benzin felér egy lottónyereménnyel. És itt jön a következő kegyetlen kérdés: tudunk mi ezzel versenyezni csak azért, mert szeretnénk?

Ismerünk számos módszert, amivel az energiát ipari felhasználáshoz tudjuk alakítani (ezt egyébként általában termelésnek hívjuk, ami ismét csak félrevezető). Kivétel nélkül mindegyiknek vannak hátrányai a legjobb fosszilis erőforrással, a klasszikus módon bányászott kőolajjal szemben. Tényleg nincs kivétel. Az egyik nem hordozható, a másik új infrastruktúrát igényelne, a harmadik életveszélyes, és mindegyik jóval drágább. A helyettesítés így képtelenség, aminek az imént említett módon a lehető legmélyebb fizikai okai vannak. Amiről beszélek, az egyáltalán nem technológiai kérdés, a technológia ugyanis nem csodaszer, és maga is alá van vetve a leírtaknak. Ebben a csatában nem győzhetünk, de megtehetjük, hogy kikerüljük a harcot, hogy elfogadjuk az ismert határokat.

Sokan gondolhatják, hogy őket egyáltalán nem zaklatja fel a fizika, és hogy ez az egész csak zagyvaság. Ezért próbálok meg sokszor más területekkel kapcsolatot építeni, a földrajz, a filozófia, az irodalom, a biológia, a történelem, a pszichológia vagy a zene remélem őket is érdekli. Aki az egész világgal szemben közönyös, az pedig jobb ha nem lepődik meg és nem sértődik meg semmin... Jövő héten - ha valamilyen újabb sokkoló hír ismét el nem térít - egy aktuális jelenségről szeretnék szólni, amely lassan a közbeszéd részévé válik, és véleményem szerint igen pusztító következményekkel járhat még a jövőben.