Amíg a takaró ér

Az elmúlt hetekben a mai gazdaságtani modellek jó részének - mégpedig a gyakrabban alkalmazott részének - alapvető, beépített hiányosságait szerettem volna megvilágítani. Könnyen lehet, hogy utóbb fény derül majd más ellentmondásokra is, de első körben az emberi döntések jellege, valamint az emberi befolyáson kívül eső környezet az, amely igazán fontos a blog témájának szempontjából. A gazdaságtan ugyanis egyiket sem képes olyan módon megragadni, hogy a mai kihívásokra hatásos válaszokat írhasson elő. Végeredményben egyébként a két vonulat valahol ugyanaz, hiszen épp az a dühítő, hogy van a döntéseinknek egy olyan rétege, léteznek olyan mozgatórugóink, amelyekhez épp annyira nem tudunk hozzáférni, mint az óceáni áramlatok kialakulásához. Ott állunk tehát, ahol a part szakad: azt az elvet valljuk, hogy mindent mi irányítunk, de ezt a látszatot csak egyes jelenségek figyelmen kívül hagyásával tudjuk fenntartani. Becsukjuk a szemünket a pénzügyi válságok okaira, a klímaváltozásra, vagy éppen a jelenleg is nyíltan zajló valuta- és kereskedelmi háborúkra. Pedig ha csak résnyire is szétfeszítjük a szemhéjunkat, akkor például láthatjuk, hogy az utoljára említett vértelen konfliktusok a történelem során gyakran valódi, pusztító háborúk előzményei voltak, és ez messze nem a következtetések végső határa...

Ilyen bevezető jellegű posztokra mindig szükség van, hogy megvessék az alapját minden későbbi vizsgálódásnak. Szigorúan véve az általános kijelentésekbe gyakorlatilag minden bele van foglalva, amit a gazdaságtanról mondani szeretnék, a terület azonban ennél jóval részletesebb elemzést érdemel. Nem látom akadályát, hogy rögtön a közepébe csapjak egy olyan témával, ami központi szerepet játszik rengeteg energiahelyzettel kapcsolatos vitában.

A blog egyik alapállítása, hogy a körülöttünk zajló gazdasági, társadalmi, politikai eseményeket a háttérben alapvetően egy mélyen húzódó energiaválság alakítja. Rengeteg mindent írtam arról, milyen lehetséges következményei lehetnek, ha a számunkra elérhető energia egyre drágább és egyre gyengébb minőségű lesz. Szó volt róla, hogy mi történhet egyebek közt a kormányzati rendszerünkkel, a modern joggal, vagy épp a nemzetállamokkal. A kiindulási alap mindig ugyanaz volt, a bőséges és olcsó energia korszakának hanyatlása. Hogyan képezi le mindezt a gazdaságtan? Nyilvánvalóan léteznie kell valamilyen állásfoglalásnak, hiszen természetesen van a dolognak egy igen erős gazdasági vetülete is. Minden terméket és szolgáltatást energia felhasználásával állítunk elő, sőt, az energiatermelést is gazdasági irányelvek mentén szabályozzuk.

A mainstream gazdaságtan álláspontja e blog gondolataival szemben elsősorban az, hogy valamilyen megcáfolt, idegesítő ostobaságról beszélek; hogy nincs a mondandómnak semmi értelme, mert be van bizonyítva, hogy a világ nem aszerint működik. Amikor azt mondom, hogy egyes erőforrások kimerülése elkerülhetetlen, a közgazdászaink mosolyogva bólintanak, és azt válaszolják, hogy lesz rá alternatíva. Hogy mindig lesz más választás a továbbhaladásra, mert a befektetések megtérülésének logikája ezt diktálja. Természetesen ők a tudományáguk megszületése óta eltelt körülbelül 250 év tapasztalataival vannak felvértezve, ez számukra teljesen kielégítő mintavételnek tűnik. Nos, ez mindjárt egy harmadik durva elhanyagolás, amit korábban nem említettem... Jómagam ritkán tartom be ezt a határt, főként azért, mert szerintem léteznek ennél nagyobb időléptékben is hatásos gazdasági folyamatok.

Vegyünk egy egyszerű példát, hogy meglássuk, mi a közgazdászok érvelésének alapja! A dolog könnyen követhető. Mondjuk egy doboz gyufa ára 50 forint, de növekszik a kereslet, és ezért egyre drágábban el lehet adni. A következmény az, hogy új szereplők, alternatívák léphetnek be a piacra, akik saját profitjuk érdekében gyufagyártásba fektetik a tőkéjüket. Emlékezhetünk ugyebár, hogy elvileg mindenkinek kizárólag a saját érdekei fontosak. Ezután persze a gyufa ára mindaddig csökkenni fog, míg visszajut körülbelül az eredeti 50 forinthoz, hiszen a hiány fokozatosan megszűnik. A piac így egyensúlyban marad, az egyes szereplők önző érdekérvényesítése pedig összességében a társadalom egészének javát szolgálja. Ezt a varázslatos momentumot először a múlt héten említett Adam Smith vetette papírra, valószínűleg meg is ragadhatta a képzeletét, különben aligha nevezte volna a piac "láthatatlan kezének". Kétségtelenül csábító elképzelés, hogy mindenkinek elég saját magával törődnie, és kellemes összhangban áll Smith korszakának legfőbb filozófiai és politikai eszméivel is, melyek egyébként ma is népszerűek.

Ugyanakkor a gondolatmenet - mint minden ember alkotta modell - csak bizonyos körülmények között alkalmazható, ezt pedig sokan hajlamosak elfelejteni. Mindez leginkább egy az élővilágban megfigyelt összefüggéssel, Liebig törvényével összevetve mutatkozik meg. Ez a törvény azt írja le, hogy a haszonnövények növekedését és terméshozamát nem a rendelkezésre álló szükséges erőforrások együttes mennyisége korlátozza, hanem az az erőforrás, amelyik a növény környezetében a legritkább. Más szóval a különböző tápanyagok nem válthatóak ki egymással automatikusan. A szabály a legtöbb élő rendszerre igaz. Ha jobban belegondolunk, bizonyos mértékig az emberi szervezetre is, hiszen vannak olyan vegyületek, melyeket testünk nem tud elégséges mértékben előállítani, amelyeknek a bevitelére közvetlenül szükség van az egészségünkhöz, a túlélésünkhöz. Ezeket nevezzük vitaminoknak. Ha nincs hozzáférhető C-vitamint szolgáltató forrásunk, akkor hiába eszünk meg akármennyi sült húst, tésztát vagy halat, a végeredmény étkezési rendellenesség, skorbut lesz, amely bizony könnyen halálos is lehet; ezt jó néhány tengerjáró hajó legénysége kénytelen volt megtapasztalni. Más vitaminok hiánya farkasvakságot, dongalábat vagy egyéb elváltozásokat okoz, és hiába próbáljuk meg őket egyéb anyagokkal kikerülni.

Hogy hogyan kapcsolódik mindez az energiaválsághoz? Pillanatokon belül kiderül... Amikor az imént azt mondtuk, hogy a gyufa árának megemelkedése után új szereplő tűnik fel a színen, akkor szóban forgó lépés mögött egy bonyolult folyamat állt pénzügyi tervekkel, hitelekkel, építkezésekkel, minőségellenőrzéssel, engedélyekkel és még ezer másik dologgal, ami a gyufa gyártásához nélkülözhetetlen. Persze feltételeztük, hogy az egyensúlyi árakon ennek a sok tevékenységnek az összessége még mindig olcsóbb, mint az eladott gyufából származó bevétel, így nem volt szükség részletezni semmit. Hasonlóan kezelhető a dolog, ha más termékeket vizsgálunk. Vegyünk egy bányászott nyersanyagot, mondjuk a lítiumot! Ez a fém egy elem a periódusos rendszerből, tehát soha nem lehet "elhasználni". Ráadásul ha csak a Földet tekintjük, akkor sem állunk rosszul mennyiségileg: még ha minden bányánk kifogyna is, akkor még mindig ott van a tengervíz, amelyben becslések szerint 230 milliárd tonna lítium található feloldva. Ebből már kijönne egy-két iPad akku, annyi szent... Csak ki kell vonni az oldatból, ez minden, a termelés felfuttatása után pedig az egyensúlyi ár vissza fog állni.

Mi akkor a gond? Az, hogy a tengervíz persze még így is meglehetősen híg oldata a lítiumnak. Az imént nem számoltam azzal, hogy mekkora munkával járna azt az erőforrást kihasználni, hogy mekkora energiaigénye van. A bányászat során - minden bánya esetében és a teljes képet nézve is - az ércek lítiumkoncentrációja átlagban fokozatosan csökken, mert a legjobb lelőhelyeket aknázzuk ki először. Ennek megfelelően egyre több energia kell a termeléshez. Az az akkumulátor, amit ma a kezünkbe kapunk, nem ugyanolyan mint a három évvel ezelőtti, amelyet lecserélünk rá. Talán kapacitásra, feszültségszintre és gyártási technológiára nézve megegyezik, talán képes működtetni ugyanazt a készüléket is, de az néhány gramm lítium, ami a lelkét alkotja, energetikailag drágább. Az árakban mindez azért nem tűnik fel, mert ma az energia hozzájárulása szinte ingyenesnek tekinthető. Ha ez a feltétel nem áll fenn, akkor rögtön kibillen a fenti folyamat működése, és akinek van némi minimális rálátása a dolgokra, az sejti, hogy a tengervíz lítiumtartalma emberi kéz által alighanem érintetlen marad majd...

A kőolaj nem elem, hanem speciális vegyületek keveréke, de valószínűleg minden funkciója helyettesíthető lenne más technológiákkal. Hiába jön el a pillanat, ami után nem tud növekedni a hagyományos kutak termelése, hiánytól akkor sem kell tartani. Szénből lehet benzint előállítani a vegyipar számára, léteznek működő villamos autók, vannak üzemanyagcellák, napelemek, szélerőművek, atomerőművek, amelyek képesek egy-egy területen alternatívát kínálni. Ha csak a kőolajat, földgázt és egyéb fosszilis erőforrásokat látjuk, akkor gyermeteg aggódásnak tűnhet az egész jövőkép, amelyet 15 hónapja pedzegetek ezen az oldalon. A kereslet megteremti a kínálatot.

A lényeg azonban nem a kőolaj, a lényeg az a jó minőségű energia, amelyet szolgáltat számunkra.

Az ipari civilizáció ugyanolyan élő rendszer mint egy hangyaboly, mint az emberi test, vagy a gabona, melyről Liebig beszélhetett. A különbség csupán abban rejlik, hogy mennyi és milyen belső átalakításra képes az adott organizmus. Például az ember számára a C-vitaminnak nevezett aszkorbinsav fogyasztása nélkülözhetetlen, a hiányába az imént leírtak szerint bele lehet pusztulni. A macskák velünk szemben viszont ragadozók, természetes környezetükben szinte egyáltalán nem esznek gyümölcsöket, zöldségeket. Az ő testük előállítja az aszkorbinsavat, számukra az nem lehet korlátozó tényező. Az ipari civilizáció a rendelkezésére álló energia segítségével rengeteg mindent meg tud oldani, például képes kis koncentrációjú érceket felhasználni, képes bonyolult vegyületeket összeállítani, első pillantásra átláthatatlan társadalmi rendszereket létrehozni, és még sorolhatnám. Az ipari civilizáció számára minden jel szerint maga a jó minőségű, szinte ingyenesnek tekintett energia a korlátozó tényező.

Ebben az a kínos, hogy az energiát viszont definíció szerint nem lehet kiváltani semmivel, mert az maga a végső erőforrás, az absztrakt módon meghatározott munkavégző képesség. Sőt, a helyzet valójában még kellemetlenebb, ugyanis az energetika szakterülete nem csupán összeadás és kivonás, hanem minőségi kérdések is felmerülnek. Ismert, hogy mindez hogyan működik, ezt írják le a hőtan főtételei. Egyértelműen kimondják, hogy az energiát, amelyet felhasználtunk, minden esetben gyengébb minőségűvé alakítottuk át a tevékenységünk során, és hogy az soha többé nem hozható vissza. Nincsenek trükkök, nincsenek technológiák, a folyamat szigorúan egyirányú, ez a természet törvénye. Az ipari kereslet nem hoz létre koncentrált, olcsó energiát. Kőolajat lehet bányászni a tenger alatt is, lehet fejteni olajpalából, vagy létre lehet hozni mesterségesen, de az soha nem lesz ugyanaz, mintha ütünk egy lyukat a földbe és megcsapoljuk a feltörő fekete zuhatagot. Még ha összetételre megegyezik, akkor sem. Nincs meg vele ugyanaz a nyereség, nem használható fel ugyanazokra a célokra, ugyanazon az áron. Az alternatív forrásokkal - ezekről valamikor még lesz szó egyesével is - ugyanez a helyzet, egyszerűen lehetetlen olyan energetikai nyereséget abszolválni, mint a hagyományos olajbányászattal. Gyengébb a minőségük, nem megfelelőek a jelenlegi életmódunk,  a jelenlegi civilizációnk fenntartásához.

Ez a "lehetetlen", amiről itt írok, a fizika által leginkább megalapozott állítások egyike, nem én találtam ki. Természetesen ettől függetlenül az előző bekezdés nem elégséges, hogy teljesen leírja a dolgot, épp ezért is született az egész blog, amelyet mellesleg épp a hőtanra való utalásként neveztem el A természet nyilának. Ahogy a könnyen hozzáférhető kőolajforrások eltűnnek, elfogynak, úgy valószínűleg egyre inkább érezni fogjuk Liebig minimumtörvényét a saját bőrünkön, mert az azokban tárolt energiához fogható minőséghez nincsen más hozzáférésünk. Nem árthat, ha még idejében elismerjük, hogy magunk is az élővilág részei vagyunk, mert amíg felsőbbrendűnek képzeljük magunkat, addig védtelenek leszünk még a természet olyan törvényeivel szemben is, amelyeket egyébként jól ismerünk.