Fűszerek és fegyverek

Az elmúlt hónapokban különböző példákon keresztül azt szerettem volna megmutatni, hogy elveinket, terveinket és álmainkat mindenképpen kordában kell tartanunk ahhoz, hogy a mai civilizációs folyamatokkal, a hanyatlással, a bizonytalansággal együtt tudjunk élni. Le lehet ezt írni egy mondatban is, de részletesebb vizsgálat nélkül valószínűleg sokan azt gondolnák, hogy saját eszméik kivételek, és az általános megállapítás rájuk nem vonatkozik. A helyzet viszont az, hogy bármilyen jellegű is legyen az adott elv - és itt most nem is csak politikai ideológiákra gondolok -, semmiképp sem lehet abszolútnak, egyedül helyesnek tekinteni. Alkalmazkodás nélkül, a körülmények hatását elhanyagolva minden élőlény csupán a pusztulás felé rohan, így az ember is. Lehet hősies dolog meghalni az ideáljainkért, és előfordul, hogy valaki rá van kényszerítve; ugyanakkor semmivel nem kisebb tett felülvizsgálni őket, amikor arra van szükség. Az emberiség nem állhat mártírokból, ha jövőt akar magának, óvakodjunk azoktól, akik erről beszélnek...

A konkrétan vizsgált esetekben a kritika mellett legtöbbször igyekeztem alternatívát is kínálni. Úgy tartom becsületesnek, hogy ha vettem a bátorságot a különböző ideológiák megtámadásához, akkor vállaljam azt a kockázatot is, ami más nézőpontok megemlítésével jár. Így került szóba a feudalizmus, a helyi szokásjog, az állam fogalma és a geopolitikai elemzések témája is. Ugyanakkor joggal merülhet fel az igény, hogy ha már általában kudarcra ítéltem minden eszmerendszert, akkor mutassak valamit, ami általában a helyükre kerülhet. Ezt az kérdést viszont nem lehet röviden megválaszolni, teljes életmódváltásra van hozzá szükség. Gyakorlatilag az egész blogot ilyen indokból indítottam el. Az absztrakciók elképesztően leegyszerűsítik számunkra a világot, távol tartanak minket a kézzelfogható, izzadságszagú problémáktól. Eszünkbe sem jut a kérdés, hogy ki varrta össze a boltban vett ruhadarabjainkat, és egy pillanatig sem csodálkozunk rajta, hogy mekkora utat jár be egy szem eper, hogy januárban az asztalunkra kerüljön. A mindennapi életben észre sem vesszük azokat az alapvető függőségeket, amelyek a rogyadozó jelenlegi rendszerhez láncolnak bennünket.

Ha komolyan és kitartóan más ösvényt keresünk, akkor sem fog tetszeni, amit találunk. Az az igazság, hogy éppen ez a lényeg: nem viselkedhetünk úgy, ahogy a kedvünk tartja. Gyakorolnunk kell az alkalmazkodást még azelőtt, hogy a kényszer teljes súlyával a a vállunkra nehezedne. Tévedés ne essék, én például egy dolgot sem fogok javasolni, amit nem gondolok egyébként is elkerülhetetlennek. Azt gondolom, hogy akik e mondat olvasása közben a képernyő jobb felső sarkában levő x-re kattintanak, előbb-utóbb ugyanúgy kénytelenek lesznek az itt felvázolt utat követni, mint akik esetleg megfogadják a tanácsomat. A különbség mégis számottevő, ha figyelembe vesszük az önkéntes felkészülés előnyeit a hirtelen kétségbeeséssel szemben...

Szépen leírható a jelenség egy egyszerű analógiával, az egyik első dologgal, amit a kisgyerekek megtanulnak a világról: ami merev, az törik. Már egészen kis korban belénkivódik ez a tudás, hiszen egyik anyuka sem szereti a tányérok, poharak és vázák szilánkjait söprögetni. Úgy tűnik azonban, hogy mégsem eléggé tanultuk meg a leckét... Olyan eseményeknek nézünk elébe, amelyek biztosan hatással lesznek az életvitelünkre, mégis csak viszonylag kevesen és keveset foglalkozunk az egésszel. Álomvilágban élünk, becsukjuk a szemünket a tünetekre, amelyek folyamatosan az orrunk előtt gyülekeznek. Pedig sokaknak - még ha nem is ismerik föl - már a mai hétköznapjaikban is közvetlenül ez játssza a fõszerepet. Remélem nem kell hosszan magyaráznom, hogy a megsemmisülés és az idomulás közül melyiket érdemes választani...

A fennkölt elvekkel szembeállított létszemlélet teljesen más dimenzióban ölthet csak testet. Nem létezik közös pont, nem létezik kompromisszum. Merev, alattomos függőségeinket és az azokat homályban tartó elvont elméleteinket nem lehet más függőségekkel és más elméletekkel helyettesíteni. Az ilyen megközelítés természetszerűleg ugyanoda vezetne, ahol most vagyunk. Semmilyen ürügy sem tarthatja örökké távol tőlünk a tetteink következményeit.

Végeredményben egy ilyen kísérletről szólt a múlt heti bejegyzés, amelyben a környezetvédelmi előírások és általában az egész "zöld" mozgalom elhibázott stratégiájáról írtam. Az ugyanis csupán azt a funkciót tölti be, hogy elringassa érzékenyebb embertársaink lelkiismeretét, miközben lényegében semmi nem történik. Vajon mennyit segítünk az emberi tevékenységek pusztító hatásán, ha néhány kiválasztott állatfajt elszigetelt helyeken hatalmas erőfeszítéssel megpróbálunk megvédeni a kihalástól? Nagyjából annyit, mintha egy tőlünk karnyújtásnyira fuldokló testvérünknek csak a máját, a jobb veséjét és a bal nagylábujjának felső ujjpercét akarnánk életben tartani, miközben másik kezünkkel határozottan nyomjuk a fejét a víz alá. Bár a metafora még így sem teljes, ugyanis mindezt valójában ugyebár saját magunkkal műveljük... Legtöbb esetben egyébként a "védelmező" beavatkozásaink csupán arról szólnak, hogy az ipari civilizáció vívmányait kiterjesztjük a pandákra, hiúzokra és elefántokra is. Legalábbis a rezervátumokat, a mesterséges megtermékenyítést és az állatkerti tenyésztést én nem tudom más kategóriába sorolni. Az állatok helyében ezt nem köszönném meg...

Mégis mi lehet az, amellyel mindezt kikerülhetjük, ami segíthet rajtunk? Ott van elrejtve a szövegben: rugalmasságra van szükségünk. Ez önmagában még nem hangzik olyan rosszul, de főként azért nem, mert sokan nincsenek vele tisztában, mit is jelent tulajdonképpen a "rugalmas" szó. Általában véve egy viszonylag kellemes fogalomként ismerjük, minden különösebb következmény nélkül. A világ azonban úgy működik, hogy mindennek van következménye. A rugalmassághoz például tartalékokra van szükség. Például ha azt akarjuk, hogy egy vasútvonal két vágánya között a szerelvények rugalmasan át tudjanak járni, akkor növelnünk kell az összekötő  váltók számát. Amikor felfújunk egy labdát, akkor a belül tömörített gázok összenyomhatósága adja a tartalékot. Amikor a jégen való megcsúszás után saját földet érésünket próbáljuk tompítani, akkor a karjaink izomereje nélkülözhetetlen, pedig eredetileg nem arra használjuk őket, hogy a testsúlyunkat tartsák. Ez a rugalmasság ára, melyet mindenképpen ki kell csengetnünk.

A gond az, hogy erre nem vagyunk hajlandóak. Egyre inkább esküdt ellenségei vagyunk a tartalékok minden fajtájának, minél kevesebb befektetésből minél több eredményt akarunk kihozni.  A tartalékok csökkentik a hatékonyságot, drágítják, puhítják, gyengítik a termékünket, hátráltatják a karrierünket és még sok más törekvésünket is akadályozzák. Ráadásul az idő nagy részében nincs rájuk szükség. Viszketni kezd a tenyerünk, amikor rájuk tekintünk. Hogy mi lesz, amikor valami mégis közbeszól? Egyre kevésbé érdekel bárkit is.

Ugyanez a helyzet, ha két dolog ugyanolyan, vagy akár csak hasonló funkciót lát el. Rögtön felmegy bennünk a pumpa, és összevonjuk, szabványosítjuk őket. Gondoljuk meg, hány korábbi eszköz funkcióját tudják megvalósítani például azok az apró kütyük, amelyeket ismerőseink zsebéből látunk kikandikálni! Nem kell már külön telefon, külön zenelejátszó és külön számítógép, integráltuk őket egy termékbe. Persze ha az az egy csütörtököt mond, akkor nincsen kommunikáció, nincsen szórakozás és nincsenek egyéb szoftvereink sem... Manapság integráljuk a kulturális kisebbségeket, integráljuk a hagyományos Európa maradványait, integráljuk a közigazgatást, a programozási nyelveket, és ki tudja még mi mindent. Aki nem pék, az nem süt kenyeret, aki nem kertész, az legfeljebb gyomokat termeszt. Ha jogi kérdésünk van, akkor fizetünk egy ügyvédet, ha befektetési tanács kell, akkor egy közgazdászt.

A rugalmassághoz pedig éppen hogy tartalékokat és párhuzamos erőforrásokat kellene létrehoznunk. Több lábra kellene állnunk, még ha ez áldozatokkal is jár. Személyes felelősséget kell vállalnunk minden szükségletünkért, a politikáért éppen úgy, mint a cipőfűzőnk bekötéséért. Nem várhatjuk el, hogy valaki majd úgyis megoldja helyettünk, mert épp ez a hit tesz minket sérülékennyé. Tapasztalatot kell szereznünk arról, hogy mi történik, ha kibújunk a saját, külön bejáratú függéseink világából. Legalább néhány dolgot a saját kezünkkel kell megalkotni, hogy lássuk, mennyire fogós problémákat és kihívást jelentenek még lenézett és egészen banális feladatok is. Be tudunk kötni egy sebet? Meg tudunk varrni egy nadrágot? Tudunk ásni egy gödröt? Ne vegyük biztosra...

Akárhányszor gondolom is végig a dolgot, mindig oda jutok, hogy úgy lehetünk igazán ellenállóak a különböző válságjelenségekkel szemben, ha a lehető legtöbb szükségletünk kielégítését saját személyes látókörünkben tudjuk tartani. Nem írhatjuk elő másoknak, hogy valamit végrehajtsanak helyettünk, ha mi nem vagyunk rá hajlandóak. Éppen ezért arra a következtetésre jutottam, hogy az én gondolataim is csak úgy hitelesek, ha saját próbálkozásaimat is közzéteszem valamilyen formában. Erre az oldalra ugyanakkor elég nehézkes és zavaró lenne őket beilleszteni, így született meg a Fűszerek és fegyverek blog, ahová idővel a körülöttem zajló ilyen jellegű kísérleteket szeretném felvezetni. Néhány jelenleg zajló "projektet" már meg is említettem, de ennél azért bőven többről lesz szó a későbbiekben (a grafikán is próbálok még szépíteni, de emiatt már nem akarok tovább halogatni semmit).

Ne várjon senki kész recepteket, csodaszereket és hibátlan prototípusokat, sokkal inkább tétova próbálkozásokat kínos kudarcokkal és néha apró sikerekkel. Ez az az ösvény, amelyet én képviselek, szerintem ez az élet természetes útja. Bízom benne, hogy az egész kérdéskör személyes jellegét és valódi nehézségeit ez eléggé megvilágítja majd. Utóbbiakról tulajdonképpen egyáltalán nincsenek kétségeim... A mai körülmények között persze legtöbbünk számára ez az egész nem lehet más, mint hobbi, de a semminél akkor is sokkal-sokkal több. A frissítéseket nem akarom ott is időszakokhoz kötni, ezt a megkötést már itt is alig-alig tudom teljesíteni... (Mondhatnám úgy is, hogy kicsit túl merev a szabály.) Ezzel együtt a blog számomra is fontos visszajelzést jelent majd azzal kapcsolatban, hol is tartok az egyes munkákkal, amibe korábban belekezdtem. Motivációt szeretnék belőle meríteni.

Szeretettel várok mindenkit azon az oldalon is! Remélem hogy a gyakorlatiasabb, könnyebb hangvétellel újabb olvasókat is meg tudok majd szólítani, ha pedig bárki jobb megoldásokkal, új ötletekkel tud szolgálni a hozzászólások között, azzal gyakorlatilag megütöttem a főnyereményt. Erre egyébként itt is változatlanul biztatok mindenkit; ellenkezés nélkül senki ne fogadja el, amit olvas tőlem! Minden egyes közzétett mondatba kössön bele valaki, annak örülnék a legjobban. Több vélemény, több értékítélet megismerésével mindannyian egyre bölcsebbek, egyre rugalmasabbak leszünk.

Mentegetőzés

Elnézést kérek azoktól, akik a szokásos időpontban várták az e heti bejegyzést, sajnos több irányú elfoglaltságaim ezt meghiúsították, sőt, ma ismét halasztásra szorulok. Ez a poszt több szempontból is határkőnek ígérkezik, tehát semmiképp nem szeretném elnagyolva, félkész állapotban közzétenni. Remélem, hogy miután megjelenik, legalább részben érthetővé válik majd az egész.

Beágyazva

Lehet, hogy az olvasók számára külön bejelentés nélkül is kirívó volt, de határozottan örömmel töltött el, hogy a legutóbbi alkalommal sikerült befejeznem a modern politikai ideológiák tárgyalását. Bízom benne, hogy az összegzés nem tűnt túlságosan kapkodónak, bár igazság szerint kicsit saját magamat is megleptem vele. Ezzel együtt továbbra is úgy látom, hogy a szocialista utópiáknál jobb lehetőséget és illusztrációt nem is remélhettem volna a lezáráshoz. Legyen szó akár falanszterekről, akár állam nélküli, önkéntes hozzájáruláson alapuló társadalomról, akár bármi másról, az elvi szinten levezetett tökéletes világok egyaránt életképtelenek. Természetesen a többi ideológia axiómarendszere is hasonlóan felgöngyölíthető, és logikailag nem különböznek, de egyik sem ennyire látványos. Az elutasítást ellenezve esetleg mondhatná valaki, hogy szeret teljesen reménytelen célokat kitűzni (értelmetlenségük ellenére), és hogy semmi közöm ehhez. A legnagyobb baj azonban nem önmagában a modern ideológiák reménytelensége; a legnagyobb baj az embertelenségük, ami bukás során felszínre kerül, ezzel pedig jobb lenne ha minél kevesebben kísérleteznének. Sajnos nem táplálhatok ez irányban túlságosan vérmes reményeket.

Ami az elveket illeti, tömören fogalmazva két megközelítést tartok megalapozottnak. Az első az, hogy nem létezik tökéletes világ. Kicsit ugyan depresszív hangzása van, de legfeljebb naiv, gyermeki szellemmel nézve, első hallásra lehangoló. Csupán azok kínlódnak ezen a tételen, akik nem fogadják el, hanem életüket szentelik az ellene való küzdelemnek. Aki magáévá teszi a kijelentés értelmét, annak nincs oka görcsölni rajta, sokkal inkább képes lesz viszont a konkrét, megfogható gondokra összpontosítani. A másik lehetőség azt mondja, hogy pontosan ez a világ tökéletes, amelyben élünk. Természetesen minden fájdalmával, kegyetlenségével és aljasságával együtt kell ezt érteni, azok nélkül ugyanis csonka lenne minden, nem fognánk fel a szépség, kedvesség, öröm értékét. Ha így gondolkodunk, az eredmény ugyanaz lesz, mint az iménti esetben: nincs rá ok, hogy ezzel a problémával továbbra is foglalkozzunk. Amennyiben üresnek vagy nevetségesnek tűnik mindkét válasz, akkor erről az tehet, aki ilyen kérdést tesz fel.

Mi magunk is szerves részei vagyunk ennek a világnak, épp ezért nem írhatjuk elő szabatosan, hogy hogyan is működjön. Saját emberi szempontjaink miatt nem látunk át minden folyamatot, a nemtörődöm jellegű kontárkodás pedig pusztító következményekkel jár. Az ideológiák esetében elég mindössze a francia forradalmat említeni, pedig azt még követte egy s más... Sokkal többet segít rajtunk, ha minél jobban megismerjük, ha megtanuljuk leírni a világot. Elfogadva azt, hogy vannak korlátaink, még mindig szerezhetünk olyan tudást, amellyel elboldogulhatunk az adott körülmények között.

Három fő ideológiai csapásirányt térképeztem fel: a liberalizmust, a nacionalizmust, illetve a szocializmust. A saját eszközeimhez mérten mindegyikről igyekeztem megmutatni, hogy eleve bukásra van ítélve, sőt, azt is, hogy minél tovább hiszünk bennük, annál keserűbb lesz a kiábrándulás. A három nagy gondolatrendszer számtalan alfajával és keverékével találkozhatunk a valóságban, mégsem szeretnék a részletekben még mélyebbre hatolni. Még ha éreznék ilyen kísértést, akkor sem tehetném ezt anélkül, hogy saját magamnak mondanék ellent. A jelen legnagyobb kihívása számunkra szerintem épp az, hogy a nagy képet lássuk, hogy az egyébként látóterünkön kívül eső, s ezért általában közönyösen kezelt eseményeket el tudjuk helyezne egy értelmes rendszerben. 

Itt meg is érkeztünk a mai bejegyzés konkrét témájához, amely nem más mint az emberiség természethez való viszonya. Ez a viszony a valóságban meglehetősen egyszerű, mindössze arról az egy tényről van szó, hogy mi, emberek, a természet részei vagyunk. A gondolataink elektromos jelek, a mozgásunkat kémiai reakciók teszik lehetővé. Úgy nézünk ki, úgy táplálkozunk és úgy is szaporodunk, mintha közvetlenül besorolhatóak lennénk az állatvilág "emlősök" nevű osztályának "főemlősök" rendjébe, azon belül pedig az "emberfélék" családjába. A legnagyobb vívmányainkban sincsen semmi különös, az atomreaktor vagy a nanotechnológia ugyanaz, mint mondjuk azok a fadarabok, melyekkel a csimpánzok termeszre vadásznak. Méretben és bonyolultságban lehet óriási eltérés, de fogalmilag nincs új a Nap alatt, ezek is sima eszközhasználati példák. Ha valaki azt gondolná, hogy díjat érdemlünk a kacifántos eszközeinkért cserébe, annak fel kell tenni a kérdést, hogy akkor miért nem az átlagban legnagyobb tömegű állatfajt jutalmazzuk? Miért nem a leghosszabb ideje létezőt? Miért nem azt, amelyiknek legkékebb a szeme? Épp annyira lehet ezeket megindokolni, mint az emberiség túlzó dicsőítését.

Mindezt nem csak azért hoztam fel, mert esetleg szeretnék bárkinek kényelmetlen pillanatokat okozni, hanem mert jó néhány félreértés adódik belőle. Itt van mindjárt például a természetvédelem. Maga a kifejezés szinte abszurd. Nekünk kellene megvédeni a természetet? Ráadásul magunktól? A természetet nem zaklatná fel, ha kipusztulna az emberiség, de még az sem okozna különösebb gondot, ha felrobbanna maga a bolygónk. Nem tudunk olyat tenni, ami ne lenne természetes; hogyan okozhatunk bármilyen kárt? Ez a szó csupán figyelemelterelésre jó.

Nem sokkal jobb a környezetvédelem sem, bár alaposabban belegondolva talán inkább még rosszabb is. A környezetet lehet ugyan védeni, ezt viszont - ha már idáig eljutottunk - meg kellene indokolni. Sokaknak nem egyértelmű ma sem, miért is kell ezzel egyáltalán foglalkozni, ennek oka pedig szerintem az, hogy gyakran nem sikerül értelmes indokokat találnia a megfelelő szervezetek aktivistáinak. Itt kell felhívnom rá a figyelmet, hogy a "milyen aranyos" felkiáltás előidézése és ismételgetése nem érv. Kétlem, hogy újat mondanék azzal, hogy eleve nem mindenki fogékony erre az együttérzésre, és maga az élmény is hajlamos telítődni. Magyarán szólva ugyanaz a kép vagy prospektus századszor már nem váltja ki ugyanazt, az első alkalom hatását... Én például internetes olvasgatás közben általában át szoktam siklani a újra meg újra felbukkanó kutyás-macskás képeken, elég régen megcsömörlöttem tőlük. És ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen mindez kulturális kérdés. Erősen kétlem például, hogy Ausztráliában annyi nyuszisimogatás övezné a húsvéti ünnepeket mint nálunk, hiszen számukra a nyulak a legveszélyesebb kártevők közé számítanak. Ami azt illeti, ipari jelleggel irtják őket... Említhetném a kutyák húsának fogyasztását is: számunkra hátborzongató és felháborító lehet a mészároskampókra akasztott levágott kutyák látványa, sőt, maga a gondolat is. Ahol viszont ennek több ezer éves hagyományai vannak, süket fülekre találunk majd.

Azt kellene megértetni mindenkivel, hogy a környezetvédelem és az önvédelem szinte ugyanaz a fogalom. A kettő soha nem lehet meg egymás nélkül, az elválasztás csupán arra jó, hogy egyes problémákat elhallgassunk, amikor kényelmetlenné válnak. Tegyük fel, hogy erőszakos támadások elleni önvédelmi kurzust tartunk! Ilyenkor valamilyen módon azzal kellene kezdeni, hogy hogyan lehet az erőszakot elkerülni, hogyan hárítsuk el az egész támadást. Ennek a módja pedig az, hogy odafigyelünk, milyen környezetben, hol és milyen társaságban is tartózkodunk éppen, emellett pedig a saját otthonunk körül a rendelkezésünkre álló eszközökkel folyamatosan megpróbáljuk fenntartani a kellő viszonyokat. De ha mondjuk egy konkrét esetre tekintünk, és előkerül a kés a puszta kéz ellen, akkor is a tanított alap reakció a futás. Van benne némi eufemizmus, de ezt hívhatjuk akár környezetváltozásnak is... Amikor szaladni nincs lehetőség, arra az esetre lehet egyéb fogásokat megismerni. 

Hasonlóan a felsoroltakhoz, amikor a környezetvédelem kerül szóba, az első adódó téma az embernek okozott kár kellene hogy legyen. Enélkül esélytelen, hogy a hallgatóság valóban átérezze, mi forog kockán. Sőt, ha ezt nem hangsúlyozzuk eléggé, akkor némelyek gőgjét még erősítjük is. Kifacsart módon, de mégis büszkék vagyunk rá, mennyire nagy károkat tudunk okozni a környezetünkben, visszahatás nélkül pedig nem is mind zavarnak minket. Rossz kombináció. Itt főként természetesen betegségek jöhetnek szóba, amelyek családtagok, ismerősök fájdalmát, szenvedéseit idézik fel. Nem állítom, hogy könnyű feladat, mégis így lehet átadni, milyen következményekkel járnak a tetteink. Ilyen téren a pandák konkrét példáját szeretném megemlíteni. Ez a kedves állat a környezetvédelem egyik szimbólumává vált, ami rengeteg mindent elmond a mozgalomról. Egy távoli ország alig ismert faja, amelynek nagyjából zéró hatása van a saját hétköznapjainkra. Ráadásul a pandák egysíkú táplálkozási szokásaik miatt valószínűleg ember nélkül is a legveszélyeztetettebb fajok közé tartoznának. Aki csupán a bambuszt eszik, és semmi mást, azt a körülmények változása egyébként is alaposan meg tudja rendíteni. Hasonlítsuk össze ezt mondjuk azzal, ha a mozgalom jelképévé az óceán halait tettük volna. Ezeknek a drasztikus fogyása emberek millióinak hétköznapjait befolyásolja. Vagy akár maga az ember is lehetne embléma, épp elég könyörtelen folyamat zajlik, ami ezt megalapozottá teszi. De nem, jó nekünk a pandákkal a sötétben tapogatózni...

További variációk végigjárása helyett ismét a közös pontba kötnék bele, ami jelen esetben a védelemként való megközelítés. Én azt gondolom, hogy a különböző ilyen irányú mozgalmak legnagyobb hibája, hogy egész tevékenységüket a jelenlegi életmódunk tetejére ültetett újabb előírásokkal, újabb szempontokkal akarják kifejteni. Mellékhatásként tekintünk a szennyezések, a klímaváltozás, a fajkihalások problémáira, ennek megfelelően pedig újabb "szert" akarunk használni. Újabb mellékhatást újabb beavatkozás követ, ami aztán újabb mellékhatást okoz, és ez ismétlődik újra meg újra. Semmit nem old meg, ha minden magyar kormányban lesz egy környezetvédelmi miniszter is, és az sem, ha nagyvállalatok PR okokból áldoznak erre a célra valamennyi forrást. A kérdés nem externália, külső zavarforrás, amelyet valahogy le kell szerelni, hanem az életünk egyik legfontosabb alapja, amelyet reggeltől estig szem előtt kellene tartani. Nem egy távoli célkitűzés valamilyen elvont, romantikus álmodozás részeként, hanem egy szilárd, megfogható kiindulópont. Ami a környezetünknek kárt okoz, az nekünk árt, az a gyermekeinknek árt. Semmilyen problémát nem lehet megoldani úgy, ha ugyanazokat a köröket ismételgetjük, melyek a gondokat eleve létrehozták. Ha a modern ideológiák képtelenek kezelni a környezeti problémákat - ezt a feltételt ennyi idő után vehetjük bizonyítottnak -, akkor nem toldozgatni kell őket, hanem egy az egyben elhagyni. A saját érdekünkben. Jusson ez eszünkbe, ha legközelebb valamelyik politikusunk környezetvédelemmel kampányol...

Címkék és skatulyák

Múlt héten azt írtam, hogy a szocializmusra jóval kevesebb karaktert akarok szánni a fenntarthatóság vizsgálata szempontjából, mint az előzőleg kibontott hasonlóan nagy hatású ideológiákra. Az okaim sokrétűek. Először is a magyar társadalomnak volt alkalma átélni az eszme terjesztőinek uralmát, és majd' mindenki számára kiderült, hogy az az út nem vezet sehova. Hogy jövök én ahhoz, hogy esetleg nálam idősebbeknek meséljek a tervgazdálkodás abszurditásáról vagy az államilag vezényelt fejmosásról? A legtöbb családnak megvannak erről a saját történetei és emlékei. Nem szeretnék nyitott kapukat döngetni ilyen tekintetben.

Ugyanakkor az is szerepet játszik a rövidebb terjedelemben, hogy teljesen feleslegesnek látom végigzongorázni a rengeteg különböző szövevényes érvelést, amelyek itt gyökereznek. Ennyi izmustól lassan már a gyomrom is felfordulna... Szerencsére mindegyikben megvan a közös pont, a szocialista utópia, ez pedig bőven elég nekem, hogy véleményt mondjak róluk. Az ipari forradalom idején megjelenő nyomorgó városi tömegeknek úgy tűnhetett fel, hogy maga a világ egyszerűen nem működik helyesen; ebben persze nincs semmi különös, főként ha az akkori ipar körülményeire tekintünk, amelyek egyrészt letaglózták, másrészt megdöbbentették őket. Ugyanakkor úgy tűnt, nincs menekülés ebből a helyzetből, hiszen a gyárak gombák gyanánt nőttek ki a földből, a környezetet pedig eközben felismerhetetlenül, látszólag visszafordíthatatlanul átrajzolták az ember új szeszélyeiből következő folyamatok. Léteztek már bizonyos vezérelvek, melyek alapján az ipari társadalom szerveződni próbált, de ezek egyike sem segített rengeteg valódi problémán, amelyet a rendszer előidézett. Aki végigjárta velem a liberalizmus és a nacionalizmus ösvényeit, az például nem lepődik meg ezen, hiszen gazdasági kérdésekkel alapvetően egyik eszme sem foglalkozik. Akinek az életét a munkakörülmények, a munkáért kapott szégyenletes bér és a totális anyagi alárendeltség keserítik meg, azok egyikben sem kereshettek, és ma sem kereshetnek vigaszt.

A kapitalista gazdaság működésének kritikáját helyénvalónak tartom, sőt, nemsokára én magam is hasonló fejtegetésekbe akarok majd bocsátkozni. Még az sem kizárt, hogy egyes érveim rímelnek majd korábbi szocialisták megállapításaival. A kritikából önmagában azonban nem születik politikai eszme. Ehhez kell valami más is, kellenek alaptételek, kell egy eszménykép, egy ideál, amelyben hinni, amelyért lelkesedni lehet. Az ideál sokféle formát ölthet, de kevés látványosabbat tudok elképzelni a szocialistákénál, ők ugyanis az egész emberi társadalmat szeretnék új alapokon látni. Az egész gazdasági, politikai, jogi és vallási életünket akarják átformálni. Azt mondják, hogy megvan a recept a jobb világra, csak tenni kell érte.

Az egész olyan, mintha valaki meg akarta volna alkotni az ideológiák prototípusát. Vett néhány tetszetősnek tűnő gondolatot, és felépített rájuk egy egész világnézetet. Ugyanezt láttuk a többi eszme esetében is, de ezúttal valami még inkább kiemeli az egész folyamat jellegét. Ezúttal teljesen és tökéletesen légből kapott elméletekről van szó. Miért tennék különbséget a náci (nemzetiszocialista), kommunista, vagy anarchista utópiák között? A valóságban eddig egyik sem létezett, és nem is létezhetnek soha. Ha én kitalálnék egy világot, amelyben az emberek a kezeiken járnak a lábaik helyett, nem várnám el, hogy leüljenek velem vitatkozni róla. Pedig aki velem tart, annak biztosan izmosabbak lennének például a karjai... Az emberi élet nagyságrendekkel bonyolultabb annál, hogy analitikusan le tudjuk írni, és mereven skatulyába tenni. Szerencsére, teszem hozzá gyorsan...

A korábban tárgyalt szabadelvűség a városi polgárság erkölcseire támaszkodott, amelyek ugyan nem általánosak, de a saját helyükön mégis működőképesek. A nemzeti elv a régi nemesi kötelességek hasonló kiterjesztésével próbálkozik, ezért még ha eltorzítva is, de rengeteg hagyományt és emléket idéz föl a történelemből. Mindkét esetben hetekig fejtegettem, hol is van az a rés, amely mégis mesterségessé és lehetetlenné teszi őket. Szerintem tisztán kivehetőek a leírt árnyalatok, de tény, hogy a megfelelő helyre kell hozzá koncentrálni.

A szocializmus ezzel szemben élesen kijelenti azt, amit máshol keresgélni kell. Maga a mozgalom legismertebb dala, az Internacionálé hirdeti fennhangon, hogy egyértelmű szándéka "a múltat végképp eltörölni", és egy minden korábbitól idegen rendszerrel helyettesíteni azt. Más szóval minden, amit az emberiség korábban elért, átélt és átérzett, nem számít semmit. Egyedül az számít, hogy az események elvezettek a jelenig, és hogy most már látjuk a jövő pályáját. Maga a kieszelt tökéletes társadalom és az odáig tervezett út sokfélesége mit sem csorbít az eredeti elképzelés merevségén.

Itt érkeztünk el következő érvhez, amiért nem kívánok sokat szöszmötölni Marx, Lenin, Bakunyin meg a többiek tanaival. Nem szeretem ugyanis rövid időn belül egy az egyben saját magamat ismételgetni. Több különböző szövegkörnyezetben is leírtam már, hogy a hidegfejű tervezés, a kiszámított előrejelzések és a merev ideálok csak azért válhattak a mai életvitelünk központi kérdéseivé, mert a bőséges, olcsó energia megteremtette ehhez a körülményeket. A zavaró tényezőket különböző gépezeteink segítségével jórészt kiiktattuk az életünkből. Enélkül az időjárás szeszélyei éhínségeket okoznának; az államok stabilitása, békéje sokkal inkább a földrajzi körülményektől függene; a törvények alkalmazása pedig a helyi bírón és a helyi hatóság emberein múlna. A gépeink által végzett borzasztó mennyiségű fizikai munka nélkül egy alapjaiban bizonytalan, kiismerhetetlen, veszélyes, ugyanakkor izgalmas világban találnánk magunkat.

Senki ne gondolja, hogy túlbecsülöm a fosszilis erőforrások jelentőségét! Egy kilogramm benzin elégetésével annyi munkát végezhetünk, amennyire egy felnőtt ember kb. két hetes megfeszített tevékenységgel képes. Magyarország éves benzinfogyasztása jelenleg több százmillió literes nagyságrendben van. Aki akarja, szorozgassa be, hány embernek meddig kellene ehhez dolgoznia... Ahogy a bányászott nyersanyagok egyre kevésbé állnak rendelkezésre, az általuk létre hívott vívmányaink is el fognak tűnni. A folyamat nem holnap és nem holnapután fejeződik be, de hogy ez zajlik körülöttünk, arról csupán minimális kétségeim vannak. Márpedig ha ebben igazam van, akkor nemcsak felesleges, hanem egyenesen káros is különböző utópiákon vitatkozni és még károsabb azokért bármilyen erőforrást feláldozni.

A kérdés túlmutat a politika világán, hiszen a mindennapi értékítéletek is bizonyos mértékig ebbe az irányba mutatnak. Úgy tartjuk, hogy az ember akkor érzi jól magát, amikor azt csinálhat, amit csak akar. Azt a társunkat irigyeljük, azt tartjuk nagyra, akinek céljai vannak, és eléri azokat. Jelen körülmények között ugyanis erre - kevés szerencsétlen kivételtől eltekintve - mindenkinek megvan a lehetősége. A célok kipipálása után persze nem mindig könnyű továbblépni. Kiragaszthatjuk az új posztunkat és fizetésünket jelző címkét az irodánk ajtajára, de egy idő után ez már nem elég. Mint ahogy a hollywoodi filmek gyakran esküvővel végződnek, az életben viszont a szertartás inkább a kezdet; az igazi nehézségek pedig utána jönnek... A következő logikus lépés az új célok kitalálása, enélkül ugyanis elvész a motiváció. Ez a kör ismétlődik újra és újra. Az életet vizsgák sorozatának tekintjük, és az elért eredményeik alapján ítélünk meg másokat is.

Korántsem ez az egyetlen lehetséges hozzáállás. Az is lehet a becsület ismérve, ha valaki képes megtenni, amit meg kell tennie. Nem azt, amit ő éppen szeretne, amit jó előre kigondolt, vagy amit megálmodott, hanem azt, ami szükséges. Szükséges az egyéni vagy közösségi túléléshez, a biztonsághoz, a betevő falathoz vagy a fejünk feletti fedélhez a téli hidegben. Ezek nem célok, amelyeket el lehet érni, sokkal inkább tetteink végső, megkerülhetetlen okai. Amikor e feltételekre figyelünk, akkor nincs szükségünk motivációra.

Látszólag semmi különbség nincs abban, ha valaki célok érdekében vagy okok miatt cselekszik, pedig valójában az egész világnak a fejére kell állnia, hogy egyiket a másikkal összevessük. A célok előírják napjaink folyását, az okok leírják mindazt, ami fontos nekünk. A célok lelkesítenek, az okok kényszerítenek. Aki eszét karrierjébe, eredményeibe fekteti, az valószínűleg sikeres lesz, aki pedig bölcsen látja saját értékeinek tárházát, az jó eséllyel boldog. Amikor változó környezetünkhöz kell alkalmazkodnunk, akkor a második megközelítés inkább segítségünkre van, talán nem kell részleteznem, hogy miért. Lehetnek - sajnos bőven lehetnek - olyan fordulatok megírva a sors könyvében, amelyekkel semmilyen döntés vagy reakció sem tud mit kezdeni. Ha viszont eleve észre sem vesszük az új kihívásokat, mert valami egészen másra koncentrálunk, akkor ennél is rosszabb esélyekkel vágunk neki a következő éveknek.

Utolsó gondolatként kicsit mégis foglalkoznék a szocializmus két fontos áramlatával, mert görbe tükröt tartanak elénk. Az egyik az elnyomott munkások forradalmában, mindent elsöprő lendületében bízik, hogy megdöntse a fennálló rendszert; e véres epizód után következne a szocialista társadalom kiépítése. Ez a gondolat alig különbözik valamiben az újra meg újra felbukkanó világvége-előrejelzések vagy éppen a szó szerinti bibliai apokalipszis várásának szellemétől. Minden elviselhetetlennek tűnik körülöttünk, ezért előbb-utóbb jönnie kell majd valaminek, hogy elpusztítsa az egészet. Hogy utána végre ne kössenek minket a kényelmetlen szabályok, törvények és korlátok... Általában ezt a vonalat tartjuk veszélyesebbnek, számos totális diktatúra köszönheti neki a létét. A másik fő irány az utópiát fokozatosan közelíti meg, azt vallja, hogy minden gazság és hiba ellenére a történelem különösebb kataklizmák nélkül is odatalál. A kijelentést támogató és megcáfoló eseményekhez azzal a szemlesütő hozzáállással viszonyul, amellyel korábban egy internetes meme-en találkoztam. "Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha nem valami jó történik éppen." A háttérben is ugyanúgy vallásos hit áll, mint közhely eredetének esetében...

Aki komolyan veszi valamelyik szocialista ideológiát, az e kettő közül valamelyiket saját nézetének tartja. Egy dolog biztosan nem fordul meg a fejében: hogy a történelem semmilyen módon nem tart az ő utópiájuk irányába. Ha az ő tévedésüket meglátjuk, akkor talán az is felmerül, hogy saját hasonló beidegződéseinket górcső alá vegyük. Ez az utolsó ok, amiért nem is húzom tovább az eszmerendszer elemzését: nagyszerű alkalmat nyújt, hogy összefoglaljam az ideológiákkal kapcsolatos eddigi észrevételeket. Az elmúlt hónapok néhány egyszerű szóban egyértelművé tehetők, ezeket pedig akkor is le kell írnom legalább egyszer, ha nyersnek tűnnek. Minden modern politikai ideológiának halálos ellensége ez a rövid tőmondat.

Nem létezik haladás.

Amit öröktől fogva létező történelmi hajtóerőnek hiszünk, legtöbb esetben csupán pár száz éves technikai vívmányok gyümölcse. Az ember nem küldetést teljesít, nincs kőbe vésve, hogy akár csak holnap is itt fogunk élni a Földön. A civilizációs folyamatok léptéke generációkat ölel fel, de ettől még némi erőfeszítéssel felfogható, mi az, ami csak ideiglenes lehet. Ha pedig ezt már látjuk, akkor megpróbálhatjuk megedzeni az elménket, a testünket, az egész életvitelünket, családunkat, környezetünket, mindent és mindenkit, akire később számítani akarunk. Könnyen lehet, hogy ezen múlik majd, képesek leszünk-e végrehajtani a tetteket, melyeket változó világunk megkövetel tőlünk.

Egy álom sem ártatlan

Amikor elkezdtem leírni, hogy a modern politikai ideológiák miért nem fenntarthatóak, nagy hangsúlyt helyeztem arra, hogy egyik eszme irányába se legyek elfogult, mert meg vagyok győződve arról, hogy a jövő kihívásai mindegyik esetében megkövetelik majd a kiábrándulást. Kivétel nélkül meg kell hogy szabaduljunk tőlük, hogy meglássuk, milyen világban is élünk valójában, ugyanis a körülményeink egyre kevésbé hasonlítanak azokra az időkre, amikor az ideológiák megszülettek. A bukásuk ugyanúgy törvényszerű az ipar hanyatlásával, ahogyan az emberi agy halála, amikor a szív nem pumpálja többé az oxigénnel teli vért. Kénytelenek leszünk új értelmet keresni az állami, vezetői döntésekben, új célokat kitűzni, és új feltételeket elfogadni.

Mindezt azért fejtettem ki újra, mert a mai állapot szerint nyilvánosan csak egyes elvi irányzatokat tekintünk elavultnak, másokban pedig - kimondva vagy kimondatlanul - továbbra is hiszünk. Legtöbbször a sokszor kárhoztatott "ordas" eszmék gyökerei ugyanott vannak, ahol a kritikusok saját elfogadott tételei, ebből pedig aztán végeláthatatlan iszapbirkózás keletkezik. Aki több bejegyzést is olvasott tőlem, biztosan nem lepődik meg, amikor azt írom, rendkívül fárasztónak és hiábavalónak tartom az ilyesmit. A vergődés, hogy ki a radikális és ki a szélsőséges, hogy ki határolódik el másoktól és ki nem, ki kér bocsánatot a múltért és ki nem, hogy ki kinek az eszmei utódja, vagy hogy ki melyik mit sem sejtő történelmi személyt sajátítja ki utólag, nos, mindez biztosan nem segít rajtunk, ha konkrét problémákkal állunk szemben... Szerettem volna a lehető legélesebben kifejezni, az olvasók elméjébe bevésni és ott megalapozni azt a gondolatot, hogy ezek mind kisded játékok, és semmit nem számítanak. Legalább a kétely csíráját ott kell hordoznia magában mindenkinek.

A törekvésem így utólag abból is látszik, hogy két világszerte elterjedt, és szinte mindenhol szalonképesnek számító ideológiacsaládot göngyölítettem fel eddig, a liberalizmust és a nacionalizmust. Ennek az oka egyrészt időrendi, másrészt logikai, hiszen többé-kevésbé az eszmék kifejlődése is ilyen sorrendben, a leírt pályán zajlott le. Ugyanakkor szerettem volna megmutatni a kontrasztot a mindennapi politikához képest: nem egyes elvetélt pártokat és irányzatokat akarok ostorozni, ezt megteszik helyettem éppen elegen. Például ha leírom, hogy a fasizmus fenntarthatatlan, a logikus reakció a fanatikus antifasisztákon kívül mindenkitől csupán egy legyintés lenne. Így is épp elég negatív jelzőt aggattunk már rá, senkit nem zaklatna fel még egy. Ha azonban azt írom, az egész nemzetállami modell kudarcra van ítélve, akkor talán többen felkapják a fejüket, pláne ha emellett ugyanezzel érvelek a jelenlegi kormányzati rendszerünkről is. Kicsit számítottam is rá, hogy ez a "megmondóemberi" szerep majd konfliktusokat generál különböző internetes fórumokon, de ha voltak is akiket provokáltak ezek az írások, azok vagy magukba fojtották ezt, vagy egyszerűen elhessegették a kérdést.

Ami még hátravan a nagyobb lélegzetű eszmerendszerek kritikájából, az többé-kevésbé nyitott kapuk döngetése, ezért az eddigiekhez képes jóval kisebb terjedelemre lesz hozzá szükség. Remélem, ez nem téveszt majd meg senkit, nem valamilyen részrehajlás van mögötte, csupán bizonyos határon túl nem szeretem sem magamat, sem másokat ismételgetni.

Ahogyan arról korábban szó volt, a liberalizmus elsősorban a városi életmód, és a polgári értékrend elterjesztését és intézményesítését tűzte ki célul, méghozzá igen nagy sikerrel. Az iparosodás a városokat olyan kiemelkedő jelentőségűvé tette, ami a korábbi történelemben példa nélküli, ez pedig erősen az ideológia kezére játszott a kormányzás módjára és a jogrendszerre vonatkozó forradalmi törekvéseket illetően. A folyamat során azonban hiányosságokra is fény derült, amelyek más eszmék kifejlődését vonták maguk után. Az modern államok kialakításának érdekében így született meg a nacionalizmus, amely a nemzet fogalmának felébresztésével - de nem a meghatározásával... - az államközi kapcsolatokat helyezte új alapra. Az így teremtett nemzeti érzelem több ponton is támaszkodik a korábbi nemesi létszemlélet formavilágára.

A harmadik - és messze-messze legnépesebb - hagyományos társadalmi réteg, a parasztság értékrendjére még eltorzítva sem alapult modern eszmerendszer. Maga az egész mezőgazdaság az ipar árnyékába, annak elnyomó hatása alá került; mára szinte teljesen a gépek és vegyszerek birodalmába száműztük. Az országok ipari fejlettségének egyik mérőszáma, hogy a munkavállalók hány százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, és az adott hely számít fejlettnek, ha ez 5 alatt van. Nem hiszem, hogy túl sok szemléltetésre szorulna a kijelentés, hogy a vidéki életmód és világlátás nem illik korunk szelleméhez, sokszor csak babonát, maradiságot és divatjamúlt ruha- és bútordarabokat látunk benne. Az a földművelő-állattartó réteg, amiről itt szó volt, gyakorlatilag el is tűnt az ipari országokban, legfeljebb nyomokban fedezhető fel. Legnagyobb részük városiasodott.

A városokban azonban rengeteg családnak - nem kizárólag paraszti családoknak, de javarészt nekik - fel kellett fedeznie, hogy az ipari foglalkoztatás bizony nem is hasonlítható össze például a mezei munkával, vagy bármivel amit korábban csináltak. A monotonitás, a különböző mérgező, egészségkárosító anyagok jelenléte és a totális alávetettség csupán egy-egy megnyilvánulási formája volt ennek az élménynek. Az ipar számára a munkás sem különbözik bármelyik géptől vagy alkatrésztől. Az ésszerűség határáig meg kell terhelni, ha pedig nem bírja tovább, akkor lecserélni. Szívesen beszélnék múlt időben, de valójában ma is csak a törvényi kényszer jelent bármilyen különbséget. A munkáért cserébe persze bér jár, de ez kezdetben épp annyira volt elegendő, hogy a nyomor peremén tartsa az embert, és ma sem mindig arányos.

A szegénység önmagában nem mindig teszi kilátástalanná valaki helyzetét, és az az igazság, hogy a régi világban sem éppen luxusban éltek az ipari munkások elődei, sőt. De ezektől a generációktól azt is elvette a sors, ami vigaszt nyújthatott volna. Eltűnt a növényekkel és állatokkal ápolt szinte testvéri viszony, eltűnt az időjárás, a csillagok, a folyók és erdők, egyáltalán a természet ismeretében rejlő bölcsesség. Elidegenedtek lakóhelyük hagyományaitól, sőt, gyakran családjuk sok tagjától is. És nem kaptak ehelyett semmit. Hasonló folyamat ez, mint amit egy régebbi bejegyzésben említettem az amerikai rabszolgatartással kapcsolatban. Az ültetvényesek szándékosan atomizálták a rabszolgák társadalmát, hogy megelőzzék a zendüléseket. Nem hagytak számukra kapaszkodót, hidegvérrel kiirtották az ősi afrikai kultúrák maradványait. A feketéknek több mint egy évszázad küszködésébe telt, hogy kilábaljanak ebből a gödörből, és valahogyan mégis együtt megtalálják a helyüket. Kétségtelen, hogy sikerült nekik, működőképes, gyümölcsöző kultúrát és összetartó közösséget hoztak létre, ami főként a zene és a sport révén az egész világon ismert. Az igen borsos árat azonban meg kellett érte fizetniük.

A munkások sem adták fel a reményt az ipari forradalom első évtizedeinek gyakran embertelen körülményei között, amikor pedig képesek voltak hallatni a hangjukat, az valóban igen nagyot szólt. Az ő politikai eszméiket a totális semmiből kellett létrehozni, épp ezért sok szempontból ezek a legerősebbek. Nem véletlen, hogy a legádázabb gyűlölet és a legféktelenebb fanatizmus is ezekhez fűződik. Maguk az elvek szinte kiismerhetetlenül tarkák és sokszínűek, de mint fő kategóriát, talán a szocializmust kell megemlítenem (mostohagyermekként még az anarchizmus is ide sorolható). Ami az első "szembesítéskor" mindenképp feltűnik a szocializmusból, az a szuggesztív, magával ragadó retorika. Gyakran egészen képszerűen tárja elénk az elméleteket. Émile Zola Germinal című regényének záró sorait ajánlanám mindenki figyelmébe (Bartócz Ilona fordította):

"S ahogy ment, odalent szakadatlanul, konokan zuhogtak a csákányütések. Valamennyi társa odalent van, hallotta őket, minden lépését követték e hangok. Vajon itt, e répatábla alatt nem Maheu-né görnyedezik? Vajon nem az ő nehéz lélegzését hallja a ventilátor zúgásával összevegyülve? Jobbról, balról, a távolabbi búzaföldek, az élősövények, a fiatal fák alól, mindenünnen őket vélte hallani. Az égbolton diadalmasan sugárzott az áprilisi nap, melegítette az életadó földet. Termékeny méhéből új élet támadt, zöld zsengébe pattantak a rügyek, sarjadó füvektől reszkettek a mezők. Mindenütt magvak duzzadtak, csíráztak, melegre, fényre áhítozva törték fel a síkság földjét. Tavaszi nedvek áradtak, sejtelmes hangok keltek, a csírafakadás könnyű neszében egyetlen nagy ölelésben forrt össze a táj. S a bajtársak csak dolgoztak, szüntelenül dolgoztak, csákányuk zuhanása egyre tisztábban hallatszott, mintha egyre közelebb törnének a föld felszínéhez. S a lángoló napfényben, ez ifjúi reggelen, e robajjal volt terhes a föld. Régtől érlelődő magvak fakadtak a barázdákban: emberek növekedtek, izmosodtak a jövő század nagy aratására, bosszúálló fekete sereg, zsendülése hamarosan szétveti e földet."

Talán az egész regényt el kell hozzá olvasni, de engem ez a befejezés igencsak mellbe vágott. Azt csak sejtem, hogy a kortársak között milyen lelkesedést, illetve milyen rettegést idézett elő... Ha viszont lenyeljük a torkunkban levő gombócot a megkapó képek után, akkor látjuk, hogy Zola itt nem ad leírást a munkások áttörésének mikéntjéről, egyszerűen megállapítja, hogy meg kell történnie, ahogyan a tavasz is eljön minden évben. Marx, Engels, Lenin, Bakunyin és Trockij - csak hogy nagy neveket említsek - könyvtárnyi szöveget írtak a részletektől, de a megoldáshoz nem kerültek közelebb egy pillanatig sem. Ennek az oka az egyetlen elemben keresendő, amely biztosan közös a szocializmus minden ágában.

A munkásoknak minden okuk megvolt, hogy cinikusak legyenek a már meglevő modern eszmékkel szemben. A liberális jog a magántulajdon merev, szolidaritás nélküli védelmével bőszítette fel őket, a nemzetállamok pedig nem jelentettek különbséget számukra. A szénbányák ugyanúgy felőrölték az embert Sziléziában és Birminghamben, és egy állam sem sietett a segítségükre. Elvetettek tehát minden tartalmi elemet, kivéve azt az egy dolgot, ami megbújt a háttérben, és ami nélkül egy politikai ideológia félkarú óriás: a gondolatot, hogy a történelem valamilyen elképzelt tökéletes világ felé halad. E tétel azonban önmagában, minden körítés nélkül is elegendő ahhoz hogy katasztrófákat okozzon, sőt. A legkegyetlenebb gyilkosságokat gyakran álmodozók követik el (az utóbbi időben erről sajnos számos emlékeztetőt kaptunk)... Ha csupán egy dolgot mondhatnék, amit szeretnék megcáfolni ezzel az írássorozattal, az épp a politikai utópiák létjogosultsága. E délibábok valódi gondjainknak még a felismerését is lehetetlenné teszik. Azt hiszem, ebből az irányból sokkal könnyebb róluk beszélni, remélem, hogy nem is törik majd bele a bicskám jövő héten.

Hátra és előre

Azt hiszem, egy újév napján megjelenő írásnál úgy illik, hogy szerepeljen benne valamilyen visszatekintés az óévre, jusson hely az addigi eredmények értékelésének, és emellett valamivel kecsegtessen a következő időszakra vonatkozóan is. Hagyományosan ez a szertartás nyilván a múlt csalódásainak és a jövő reményeinek összevetését szolgálja. Az én esetemben - már csak azért is, hogy ne legyen reménytelenül egysíkú a dolog - megpróbálom majd kicsivel szélesebb körben is értelmezni ezt a konkrét egy éves periódusnál, hiszen ennél markánsabb korszakok határát is megfigyelhetjük magunk körül.

Önmagában attól, hogy 2012-ről 2013-ra ugrott a dátum, semmilyen lényeges kérdésben nem következik be semmilyen változás, ez csupán egy önkényesen kijelölt időpont, amikor leltárt készíthetünk; egy időpont, amikor kicsit hosszabb távon is szoktunk vizsgálódni, mint általában a mókuskerékkel való küzdelem közben. Maga az év első napja ugyanolyan mint az összes többi, ehhez kapcsolódik az is, hogy az újévi fogadalmak jelentős többsége bizony az első vagy második komolyabb nehézség alkalmával meg szokott hiúsulni. Rengeteg valódi változáshoz egy ember életében hosszabb időre, a döntés érlelődésére van szükség, nem történnek meg egyik napról a másikra. Például lehet hallani olyan esetekről is, hogy valaki egy pillanat alatt képes volt dönteni és leszokni a dohányzásról, de tudjuk, hogy ez messze-messze nem általános. A hosszú kínlódás és a visszaesések sorozata jóval gyakoribb. De említhetném a fogyókúrát is: bármilyen drasztikus diétát is követ az ember rövid távon, a kilók utána hajlamosak visszajönni. Rengeteg folyamat van, ami nem működik gombnyomásra. Megszoktuk, hogy gépekkel szinte mindent meg tudunk oldani, de ma is vannak esetek, amikor ez nem lehetséges.

Visszatekintve az elmúlt egy évre azt kell mondanom, szerencsére nem bántam meg az oldal elindítását. Azért "szerencsére", mert bár ez az egész projekt nem teljes egészében szilveszteri fogadalom, de ha ránézünk az első bejegyzés időpontjára, akkor látjuk, hogy részben azért annak is tekinthető. Valószínűleg így január elején igencsak megugrik az induló blogok száma, és - noha nem láttam még erről statisztikát - biztos vagyok abban, hogy ezek közül nem túl nagy százalék éli meg az első születésnapját. Bizonyos mértékig büszke is vagyok magamra, hogy hellyel-közzel tartani tudtam magam az akkori elhatározásomhoz. Ezekkel a témákkal korábban is sokat foglalkoztam, de a heti írások mindig rákényszerítenek egy következő lépés letisztítására és megfogalmazására. (Igen, még ha nem is mindig tűnik úgy, de amit közzéteszek, az már a letisztult forma. Nem is gondolná az ember, hogy sok egyszerű elképzelést milyen nehéz szavakba önteni...) Ezzel a blog elsődleges célja teljesült is az első év során, és nem szeretném alább adni a dolgot idén sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne vennék szívesen bármilyen hozzászólást az olvasók részéről. Akár itt, akár más fórumokon szívesen beszélgetek bárkivel ezekről a témákról. Az eszmecsere káros biztosan nem lehet, hasznos viszont annál inkább.

A civilizációs hanyatlás képe egy olyan megközelítés, világnézet, ami számos jelenleg uralkodónak számító gondolattal szembemegy, és számos jelenlegi tabut semmibe vesz. Úgy vélem, a tapasztalat és a józan ész engem igazol, amikor csatlakozom ehhez a rendszerhez, és szeretnék másoknak is közvetíteni belőle valamit. Mindez nemcsak egy elméleti jellegű kísérletet takar, hanem a szükséges, valódi életmódváltás előkészítéséhez is elengedhetetlen.

Egy általános, bevezető időszak után a politikai ideológiák útvesztőjébe gázoltam bele, a mostani kisebb kitérő után ezt is fogom folytatni. Talán nem egyértelmű, miért is pont ez lett az első kiválasztott témakör, hiszen számos területről elindulhattam volna, de valójában számos indokom volt erre a sorrendre. Az egyik legfontosabb ezek közül, hogy manapság rengetegen épp ezekhez az eszmékhez igazítják a világnézetük alapjait. A politikai ideológiák kritikájában látványosan kitűnnek azok a logikai formák is, amelyek minden más esetben is uralkodóak lesznek. Maguk a folyamatok, ahogyan az egyes állítások végső alapját nagyító alá tesszük, és ahogyan gyakran magától értetődő jelenségek is múlandónak bizonyulnak, a hanyatlás minden területén előkerülnek majd. Aki egyáltalán gondol valamit arról, mit is kellene kezdenünk magunkkal a különböző válságjelenségek közepette, az is gyakran az ideológiák által ketrecbe van szorítva. Ez egyszerűen nem engedhető meg, hiszen ezek maguk is részei a problémának.

Ahogyan erről szó volt, a kiinduló axiómák, az alapállítások semmilyen logikai rendszerben sem indokolhatóak (ugyebár ezért hívják őket alapállításnak). Ugyanez persze ellenkező irányban is igaz, érvekkel nem is lehet őket lefegyverezni. Egy liberálist ugyanúgy nem lehet csupán beszéddel megingatni az egyének egyenlő megítélésébe vetett hitében, mint ahogy a technológiai fejlődés mindenhatóságának híveit sem lehet így kiábrándítani, de említhettem volna még ezer alig észlelt feltevést a hétköznapokból. A változás folyamata még totálisan ellenkező tapasztalatok után is csak lassan, kínlódva zajlik le. Nehezebb és szebb dologról van tehát szó, mint egyszerű logikai következtetésről. Az érzékelt világot kell más keretek közé helyezni, olyan modellt kell mutatni, amely közelebb áll a tapasztalatokhoz, mint az eddigiek. Mivel a politikai eszmék viszonylag könnyen visszafejthetők, egyszerűbb ezeken bemutatni a folyamatot, mint sok más területen. A tervek szerint amint végeztem ezzel az áttekintéssel - lassan közeledik ez az időpont -, a hanyatlás gazdasági következményeire fogok áttérni. A mostani gazdaságtanunk területén már sokkal kacifántosabb csomókat is ki kell majd bogozni...

Van néhány dolog, amelyek nagyobb hangsúlyt érdemelnének, mint ami az utóbbi időben jutott nekik. A tárgyalt ideológiák jellegükből kifolyólag főként mentálisan jelentenek kihívást; aki fogékony az ilyesmire, az bizonyára hozzám hasonlóan örömét leli abban, hogy lebontja és kielemzi őket. Ugyanakkor ezzel önmagában nem megyünk semmire, ha a valódi cselekvés háttérbe szorul. A tévhitekből való szabadulást úgy kell kihasználni, hogy valóban előny származzon belőle a jövőben. Jómagam is több párhuzamos, és sokkal inkább kézzelfogható dologba szeretnék belefogni, és ezekről is beszámolni az itteni írásokban. Ez sem működhet egy pillanat alatt, de az előkészületek már régóta zajlanak, ezért bízom benne, hogy például egy év múlva ilyen irányban feltűnik majd a javulás. Hogy mit is jelent majd ez konkrétan, az egyelőre talán maradjon titok...

Harmadik vonulatként - a választott részterület tárgyalása és a gyakorlati változtatások, törekvések tolmácsolása mellett - továbbra is napirenden marad az aktuális hírek kommentálása. Időről időre bekerül a tévébe is valami, ami feltűnő kapcsolódási pontot jelent a rideg valósághoz, márpedig ha a magyar média bármi ilyesmit közzétesz, arra mindig érdemes felhívni a figyelmet...

Ilyen esemény volt például a 2012-es évhez kapcsolódó világvége-mítosz kudarca. Magának a gyakran emlegetett maja naptárnak ehhez a jelenségnek nem sok köze van, ez a dátum csupán egy csillagászati periódus végét jelentette. Mint a hónapok vagy évek vége. A hozzá csatolt apokaliptikus jelentés sokkal inkább a mai ipari társadalmak állapotából fakad. Talán tudattalanul, de rengetegen tapasztalják nap mint nap, hogy az az egyenes vonalú Haladás, amelyen a köztudatban levő világnézetünk alapszik, bizony egyre kevésbé igazolható a tények alapján. Évszázadok alatt vált a mindennapok részévé a várakozás, hogy a gyermekek gazdagabbak lesznek, és kényelmesebb, könnyebb életet érdemelnek, mint a szülők. Hogy ami tegnap probléma volt, az ma egy pillanat alatt elhárítható. Úgy tűnt, hogy ez természetes. Amikor az ember szembesül vele, hogy a világ nem ilyen minta alapján működik, akkor több dolgot is tehet. Elkezdhet kutatni, mi is lehet akkor az igazság, miért kezd befuccsolni a rendszer. Ez egy göröngyös, csalódásokkal teli, fájdalmas út. Nyilvánvalóan sokkal kényelmesebb, ha egyszerűen letagadja az észlelt ellentmondásokat és kikerüli még az említésüket is.

Amikor a világ nem igazodik az elvárásainkhoz, levonhatjuk azt a következtetést is, hogy ez a világ hibája. Most lépjünk túl azon, hogy mennyire dölyfös és nevetséges ez a hozzáállás... A világvégét jövendölő könyvek és filmek népszerűségének egyik legfontosabb gyökere ugyanis szerintem itt van. Egy hibás, elvetélt világon csak a teljes pusztulás tud segíteni, okozza akár szupernóva, meteorbecsapódás, új jégkorszak vagy egy rejtélyes vírus. Ami viszont megmarad, az szinte az összes elmélet esetében ideális, tökéletes életet tud biztosítani az esetleges túlélőknek. Akkor már nem lesznek ellentmondások, amelyek megkeserítik az életet, nem lesznek kényelmetlen, megoldhatatlan szituációk. Más szóval nem kell végigjárni a kiábrándulás útját, hanem a világ alakul át kedvünk szerint. Édes álom, a lehető legijesztőbb, álcázó csomagolásba mártva... Minden körülmények között óvakodnunk kell attól, hogy bármilyen hasonló várakozásba ringassuk magunkat. A földi élet története azt mutatja, hogy a környezethez való alkalmazkodás képessége a kulcs a túléléshez, a leírt hozzáállás pedig éppen ellentétes irányba mutat.

Bár most egy újabb ilyen prófécia mondott csődöt, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a megfelelő szerzők nem találnak ki újabb időpontot a közeljövőben. Épp annyira önmagába forduló és épp annyira ördögi ez a kör, mint a tiszta tagadással operáló struccpolitika. Hogy ki tudjunk innen mozdulni, elkerülhetetlenül a saját világképünkön kell változtatnunk. Ezért írtam az első bekezdésben, hogy korszakok határán állunk. A határ nem egy adott pillanat, és nem is történik mindenhol és mindenkinél egyszerre, de annyi biztos, hogy az ideje már eljött. A feltartóztathatatlan haladásba vetett hit válságba került.

Ez a jó és rossz közötti határt jelenti? Korántsem. A jó és rossz ugyanis nem abszolút fogalmak. Ha boldogok akarunk lenni, de nincs lehetőségünk változtatni a körülményeinken, akkor abban kell megkeresnünk az örömet, ami rendelkezésre áll. Ha van bármilyen tanulsága a történelemnek, akkor az az, hogy az ember képes erre. Valószínűleg sokkal nagyobb esélyem van belehalni egy járványba vagy természeti katasztrófába, mint bárkinek, aki 30 évvel korábban született. Valószínűleg sokkal szegényebb leszek életem során, mint ugyanez az ismeretlen személy. Valószínűleg rövidebb ideig élek majd, mint a korábbi átlag. Ezek a tételek mindenkire igazak, aki most élik húszas éveiket. Ugyanakkor kisebb esélyünk lesz a rákra, az Alzheimer-kórra vagy a cukorbetegségre. Közelebb kerülhetünk a természeti rendszerek megértéséhez. Közelebb kerülhetünk egymáshoz, mert rá leszünk szorulva. Rövidebb életünket valószínűleg legalább nem elszigetelve töltjük majd. Talán az országunk számára nyugodtabb idők jönnek. Nem vitatom, hogy keserves és fájdalmas eseményeknek lehetünk tanúi, de az élet útja nem a megfutamodás, az élet útja a küzdelem. 2013 kétségtelenül küzdelmes év lesz, és az összes többi is, ami utána következik. Aki velem tart, talán megelőzhet néhány csapdát, talán előbb észrevesz néhány lehetőséget; bár ez már szinte több is, mint amit remélni merek.