Fűszerek és fegyverek

Az elmúlt hónapokban különböző példákon keresztül azt szerettem volna megmutatni, hogy elveinket, terveinket és álmainkat mindenképpen kordában kell tartanunk ahhoz, hogy a mai civilizációs folyamatokkal, a hanyatlással, a bizonytalansággal együtt tudjunk élni. Le lehet ezt írni egy mondatban is, de részletesebb vizsgálat nélkül valószínűleg sokan azt gondolnák, hogy saját eszméik kivételek, és az általános megállapítás rájuk nem vonatkozik. A helyzet viszont az, hogy bármilyen jellegű is legyen az adott elv - és itt most nem is csak politikai ideológiákra gondolok -, semmiképp sem lehet abszolútnak, egyedül helyesnek tekinteni. Alkalmazkodás nélkül, a körülmények hatását elhanyagolva minden élőlény csupán a pusztulás felé rohan, így az ember is. Lehet hősies dolog meghalni az ideáljainkért, és előfordul, hogy valaki rá van kényszerítve; ugyanakkor semmivel nem kisebb tett felülvizsgálni őket, amikor arra van szükség. Az emberiség nem állhat mártírokból, ha jövőt akar magának, óvakodjunk azoktól, akik erről beszélnek...

A konkrétan vizsgált esetekben a kritika mellett legtöbbször igyekeztem alternatívát is kínálni. Úgy tartom becsületesnek, hogy ha vettem a bátorságot a különböző ideológiák megtámadásához, akkor vállaljam azt a kockázatot is, ami más nézőpontok megemlítésével jár. Így került szóba a feudalizmus, a helyi szokásjog, az állam fogalma és a geopolitikai elemzések témája is. Ugyanakkor joggal merülhet fel az igény, hogy ha már általában kudarcra ítéltem minden eszmerendszert, akkor mutassak valamit, ami általában a helyükre kerülhet. Ezt az kérdést viszont nem lehet röviden megválaszolni, teljes életmódváltásra van hozzá szükség. Gyakorlatilag az egész blogot ilyen indokból indítottam el. Az absztrakciók elképesztően leegyszerűsítik számunkra a világot, távol tartanak minket a kézzelfogható, izzadságszagú problémáktól. Eszünkbe sem jut a kérdés, hogy ki varrta össze a boltban vett ruhadarabjainkat, és egy pillanatig sem csodálkozunk rajta, hogy mekkora utat jár be egy szem eper, hogy januárban az asztalunkra kerüljön. A mindennapi életben észre sem vesszük azokat az alapvető függőségeket, amelyek a rogyadozó jelenlegi rendszerhez láncolnak bennünket.

Ha komolyan és kitartóan más ösvényt keresünk, akkor sem fog tetszeni, amit találunk. Az az igazság, hogy éppen ez a lényeg: nem viselkedhetünk úgy, ahogy a kedvünk tartja. Gyakorolnunk kell az alkalmazkodást még azelőtt, hogy a kényszer teljes súlyával a a vállunkra nehezedne. Tévedés ne essék, én például egy dolgot sem fogok javasolni, amit nem gondolok egyébként is elkerülhetetlennek. Azt gondolom, hogy akik e mondat olvasása közben a képernyő jobb felső sarkában levő x-re kattintanak, előbb-utóbb ugyanúgy kénytelenek lesznek az itt felvázolt utat követni, mint akik esetleg megfogadják a tanácsomat. A különbség mégis számottevő, ha figyelembe vesszük az önkéntes felkészülés előnyeit a hirtelen kétségbeeséssel szemben...

Szépen leírható a jelenség egy egyszerű analógiával, az egyik első dologgal, amit a kisgyerekek megtanulnak a világról: ami merev, az törik. Már egészen kis korban belénkivódik ez a tudás, hiszen egyik anyuka sem szereti a tányérok, poharak és vázák szilánkjait söprögetni. Úgy tűnik azonban, hogy mégsem eléggé tanultuk meg a leckét... Olyan eseményeknek nézünk elébe, amelyek biztosan hatással lesznek az életvitelünkre, mégis csak viszonylag kevesen és keveset foglalkozunk az egésszel. Álomvilágban élünk, becsukjuk a szemünket a tünetekre, amelyek folyamatosan az orrunk előtt gyülekeznek. Pedig sokaknak - még ha nem is ismerik föl - már a mai hétköznapjaikban is közvetlenül ez játssza a fõszerepet. Remélem nem kell hosszan magyaráznom, hogy a megsemmisülés és az idomulás közül melyiket érdemes választani...

A fennkölt elvekkel szembeállított létszemlélet teljesen más dimenzióban ölthet csak testet. Nem létezik közös pont, nem létezik kompromisszum. Merev, alattomos függőségeinket és az azokat homályban tartó elvont elméleteinket nem lehet más függőségekkel és más elméletekkel helyettesíteni. Az ilyen megközelítés természetszerűleg ugyanoda vezetne, ahol most vagyunk. Semmilyen ürügy sem tarthatja örökké távol tőlünk a tetteink következményeit.

Végeredményben egy ilyen kísérletről szólt a múlt heti bejegyzés, amelyben a környezetvédelmi előírások és általában az egész "zöld" mozgalom elhibázott stratégiájáról írtam. Az ugyanis csupán azt a funkciót tölti be, hogy elringassa érzékenyebb embertársaink lelkiismeretét, miközben lényegében semmi nem történik. Vajon mennyit segítünk az emberi tevékenységek pusztító hatásán, ha néhány kiválasztott állatfajt elszigetelt helyeken hatalmas erőfeszítéssel megpróbálunk megvédeni a kihalástól? Nagyjából annyit, mintha egy tőlünk karnyújtásnyira fuldokló testvérünknek csak a máját, a jobb veséjét és a bal nagylábujjának felső ujjpercét akarnánk életben tartani, miközben másik kezünkkel határozottan nyomjuk a fejét a víz alá. Bár a metafora még így sem teljes, ugyanis mindezt valójában ugyebár saját magunkkal műveljük... Legtöbb esetben egyébként a "védelmező" beavatkozásaink csupán arról szólnak, hogy az ipari civilizáció vívmányait kiterjesztjük a pandákra, hiúzokra és elefántokra is. Legalábbis a rezervátumokat, a mesterséges megtermékenyítést és az állatkerti tenyésztést én nem tudom más kategóriába sorolni. Az állatok helyében ezt nem köszönném meg...

Mégis mi lehet az, amellyel mindezt kikerülhetjük, ami segíthet rajtunk? Ott van elrejtve a szövegben: rugalmasságra van szükségünk. Ez önmagában még nem hangzik olyan rosszul, de főként azért nem, mert sokan nincsenek vele tisztában, mit is jelent tulajdonképpen a "rugalmas" szó. Általában véve egy viszonylag kellemes fogalomként ismerjük, minden különösebb következmény nélkül. A világ azonban úgy működik, hogy mindennek van következménye. A rugalmassághoz például tartalékokra van szükség. Például ha azt akarjuk, hogy egy vasútvonal két vágánya között a szerelvények rugalmasan át tudjanak járni, akkor növelnünk kell az összekötő  váltók számát. Amikor felfújunk egy labdát, akkor a belül tömörített gázok összenyomhatósága adja a tartalékot. Amikor a jégen való megcsúszás után saját földet érésünket próbáljuk tompítani, akkor a karjaink izomereje nélkülözhetetlen, pedig eredetileg nem arra használjuk őket, hogy a testsúlyunkat tartsák. Ez a rugalmasság ára, melyet mindenképpen ki kell csengetnünk.

A gond az, hogy erre nem vagyunk hajlandóak. Egyre inkább esküdt ellenségei vagyunk a tartalékok minden fajtájának, minél kevesebb befektetésből minél több eredményt akarunk kihozni.  A tartalékok csökkentik a hatékonyságot, drágítják, puhítják, gyengítik a termékünket, hátráltatják a karrierünket és még sok más törekvésünket is akadályozzák. Ráadásul az idő nagy részében nincs rájuk szükség. Viszketni kezd a tenyerünk, amikor rájuk tekintünk. Hogy mi lesz, amikor valami mégis közbeszól? Egyre kevésbé érdekel bárkit is.

Ugyanez a helyzet, ha két dolog ugyanolyan, vagy akár csak hasonló funkciót lát el. Rögtön felmegy bennünk a pumpa, és összevonjuk, szabványosítjuk őket. Gondoljuk meg, hány korábbi eszköz funkcióját tudják megvalósítani például azok az apró kütyük, amelyeket ismerőseink zsebéből látunk kikandikálni! Nem kell már külön telefon, külön zenelejátszó és külön számítógép, integráltuk őket egy termékbe. Persze ha az az egy csütörtököt mond, akkor nincsen kommunikáció, nincsen szórakozás és nincsenek egyéb szoftvereink sem... Manapság integráljuk a kulturális kisebbségeket, integráljuk a hagyományos Európa maradványait, integráljuk a közigazgatást, a programozási nyelveket, és ki tudja még mi mindent. Aki nem pék, az nem süt kenyeret, aki nem kertész, az legfeljebb gyomokat termeszt. Ha jogi kérdésünk van, akkor fizetünk egy ügyvédet, ha befektetési tanács kell, akkor egy közgazdászt.

A rugalmassághoz pedig éppen hogy tartalékokat és párhuzamos erőforrásokat kellene létrehoznunk. Több lábra kellene állnunk, még ha ez áldozatokkal is jár. Személyes felelősséget kell vállalnunk minden szükségletünkért, a politikáért éppen úgy, mint a cipőfűzőnk bekötéséért. Nem várhatjuk el, hogy valaki majd úgyis megoldja helyettünk, mert épp ez a hit tesz minket sérülékennyé. Tapasztalatot kell szereznünk arról, hogy mi történik, ha kibújunk a saját, külön bejáratú függéseink világából. Legalább néhány dolgot a saját kezünkkel kell megalkotni, hogy lássuk, mennyire fogós problémákat és kihívást jelentenek még lenézett és egészen banális feladatok is. Be tudunk kötni egy sebet? Meg tudunk varrni egy nadrágot? Tudunk ásni egy gödröt? Ne vegyük biztosra...

Akárhányszor gondolom is végig a dolgot, mindig oda jutok, hogy úgy lehetünk igazán ellenállóak a különböző válságjelenségekkel szemben, ha a lehető legtöbb szükségletünk kielégítését saját személyes látókörünkben tudjuk tartani. Nem írhatjuk elő másoknak, hogy valamit végrehajtsanak helyettünk, ha mi nem vagyunk rá hajlandóak. Éppen ezért arra a következtetésre jutottam, hogy az én gondolataim is csak úgy hitelesek, ha saját próbálkozásaimat is közzéteszem valamilyen formában. Erre az oldalra ugyanakkor elég nehézkes és zavaró lenne őket beilleszteni, így született meg a Fűszerek és fegyverek blog, ahová idővel a körülöttem zajló ilyen jellegű kísérleteket szeretném felvezetni. Néhány jelenleg zajló "projektet" már meg is említettem, de ennél azért bőven többről lesz szó a későbbiekben (a grafikán is próbálok még szépíteni, de emiatt már nem akarok tovább halogatni semmit).

Ne várjon senki kész recepteket, csodaszereket és hibátlan prototípusokat, sokkal inkább tétova próbálkozásokat kínos kudarcokkal és néha apró sikerekkel. Ez az az ösvény, amelyet én képviselek, szerintem ez az élet természetes útja. Bízom benne, hogy az egész kérdéskör személyes jellegét és valódi nehézségeit ez eléggé megvilágítja majd. Utóbbiakról tulajdonképpen egyáltalán nincsenek kétségeim... A mai körülmények között persze legtöbbünk számára ez az egész nem lehet más, mint hobbi, de a semminél akkor is sokkal-sokkal több. A frissítéseket nem akarom ott is időszakokhoz kötni, ezt a megkötést már itt is alig-alig tudom teljesíteni... (Mondhatnám úgy is, hogy kicsit túl merev a szabály.) Ezzel együtt a blog számomra is fontos visszajelzést jelent majd azzal kapcsolatban, hol is tartok az egyes munkákkal, amibe korábban belekezdtem. Motivációt szeretnék belőle meríteni.

Szeretettel várok mindenkit azon az oldalon is! Remélem hogy a gyakorlatiasabb, könnyebb hangvétellel újabb olvasókat is meg tudok majd szólítani, ha pedig bárki jobb megoldásokkal, új ötletekkel tud szolgálni a hozzászólások között, azzal gyakorlatilag megütöttem a főnyereményt. Erre egyébként itt is változatlanul biztatok mindenkit; ellenkezés nélkül senki ne fogadja el, amit olvas tőlem! Minden egyes közzétett mondatba kössön bele valaki, annak örülnék a legjobban. Több vélemény, több értékítélet megismerésével mindannyian egyre bölcsebbek, egyre rugalmasabbak leszünk.