Otthonunk akarata (2. rész)

Bár az utóbbi időben - gondolom sokakhoz hasonlóan - az ünnepi előkészületek igencsak uralkodóvá váltak a napirendemben, mindenképp folytatni szeretném a múlt héten megkezdett elemzést is Magyarország geopolitikai helyzetéről. Teljesen véletlen, de ezzel épp egy olyan téma jutott karácsonyra, amely folyamatosan foglalkoztat, és igen fontos is számomra, már csak ezért sem lankadhatok most. Persze nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel az érdeklődésemmel; így vagy úgy, de szinte mindannyian érzünk valamilyen kötődést a szülőföldünkhöz. Az egyes országok jövőjét mégpedig várhatóan a geopolitikai körülmények is erősen befolyásolni fogják, ugyanis a fosszilis erőforrások fogyásával nagy valószínűséggel egyre inkább előtérbe fognak kerülni.

A jövőben valószínűleg nem leszünk képesek minden utat karbantartani, ami ma járható, nem leszünk képesek annyi új gépet (autót, hókotrót, mozdonyt, hajtóművet, motort) gyártani és üzemeltetni, mint amennyi a mostani rendszer kifogástalan működéséhez kellene. A legtöbb természeti akadály semlegesítését az infrastruktúránknak és a gépeinknek köszönhetjük, így ha ezek kárt szenvednek, az akadályok jóval magasabbnak látszanak majd. Azt nem állíthatom, hogy kizárólag a földrajz mindent elmond egy állam karakteréről és jövőjéről, ez nagyon durva egyszerűsítés lenne, manapság viszont a jelen körülmények hatására kisebb hangsúlyt kap a téma, mint azt a jövő kihívásai szükségessé tennék. Száz szónak is egy a vége: érdemes végigjárni, milyen folyamatok is következtek és következhetnek még a Kárpát-medence helyzetéből és tulajdonságaiból.

Legutóbb megfogalmaztam, miért is kell szükségszerűen az egész medencével foglalkoznunk: röviden azért, mert ez egy különálló kis mikrokozmosz Európa közepén. Egy olyan terület, amely a domborzata és elhelyezkedése miatt nagyszerűen alkalmas egy tartós, erős állam és egy teljes mértékben önálló és önellátó társadalom létrehozására és fenntartására. Ez egy érdekes kettősségnek köszönhető. Egyrészt az ország meghódítása, bekebelezése külső szereplők számára igen nehezen valósíható meg, másrészt viszont mégsem egy eldugott, távoli szigetről beszélünk, hanem sok tekintetben egy központi fekvésű európai területről. Észak és Dél, Kelet és Nyugat képviselői egyaránt szinte karnyújtásnyi távolságra vannak, de egyik kultúrkör sem sajátíthat ki minket egészen. A közösségek, gének és hagyományok egymásra hatásának és keveredésének jobb kísérleti telepet elképzelni sem lehet, márpedig a gyökeresen megváltozó világban, amiről ez a blog szól, aligha van ennél előnyösebb környezet a túlélésre.

Amit eddig lefestettem, leginkább a középkori Magyar Királyság történetében ismerhető fel. Nincs semmi túlzás abban, hogy az adott időszak egyik legbiztosabb, legkevésbé kikezdhető állama létezett ezen a helyen. A történelem feljegyzi az Árpádok trónviszályait, a tatárjárást, a kiskirályok felemelkedését és bukását, és az összes belső bajt és zavart, maguk a állami keretek viszont szinte észrevétlenül, de végig megállták a helyüket. Ha összehasonlítási alapra lenne szükség, egy az európai államokról szóló bravúros kis videó első felét javasolnám, talán nem kell jobb illusztráció annál az 1 perc 20 másodpercnél...

Az önállóságunkat az azóta eltelt viszontagságos öt évszázad során sem vesztettük el egészen, de előbb egy birodalmi megszállással kerültünk szembe, majd pedig a modern idők ellenállhatatlan folyama sodort minket legtöbbször igen káros irányba. Ahogy arról legutóbb említést tettem, a délről érkező hódítás sajnos egy olyan "baleset", amire bizony mindig megvan az elvi lehetőség ezen a környéken, amelyre tehát mindig tekintettel kell lenni egy itt élő közösségnek. Ami azonban ma is aktuális, az az ipari civilizáció felvirágzásának és terjeszkedésének a hatása a leírt egyensúlyra. Ha ugyanis valóban számolunk a civilizáció hanyatlásával, akkor rengeteg korábbi folyamat jelentőségét át lehet és át is kell értékelnünk. Azonban hogy mindezt tényleg szemügyre vegyük, a Kárpát-medence belsejére is kell vetnünk néhány pillantást.

Az eddigiek fényében talán meglepő, de az egyik legfontosabb tényező, ami az országok sorsát alakítja, ma is a természetföldrajz hatáskörébe esik, igaz, nem a domborzattal, nem a vízrajzzal, és még csak nem is az éghajlattal van kapcsolatban. Ez a jellemző a földfelszín alatti, kibányászható nyersanyagok eloszlása, különös tekintettel a fosszilis energiahordozókra. Az ipari civilizáció fejlődése során előbb a szén-, majd a kőolajlelőhelyek váltak a haladás központjaivá, így az e területeken élők általában jókora előnybe kerültek mindenki mással szemben. Az erőfölényüket értelemszerűen legkönnyebben a hasonló erőforrások nélkül próbálkozó riválisok ellen tudták kiaknázni, márpedig jól tudjuk, hogy a mi vidékünkre a geológia szeszélyeinek köszönhetően alig jutott valami a szén-olaj-gáz szentháromságból. Az oktatásban erre az összefüggésre szinte semmilyen hangsúlyt nem fektetnek, pedig amikor saját történelmünk több száz éves kudarcsorozatára, elbukott háborúira, és kényszerű - rossz és még rosszabb válaszok közötti - döntéseire tekintünk, akkor nem kellene megfeledkezni róla. Hogyan tarthattuk volna a lépést az átalakulások alapját adó ipari fejlődésben, ha hiányzott hozzá az üzemanyag? Az ipari civilizáció ráadásul idővel sorra megsemmisítette vagy ellenünk fordította geopolitikai előnyeinket. Az önvédelem képessége a hadseregek fokozatos gépesítésével rendült meg, az önellátás a leírt erőforráshiány és a megnövekedett igények miatt vált lehetetlenné. Maga a kulturális, etnikai sokszínűség pedig, amely korábbi időkben az ország erejének egyik fő támasza volt, kezelhetetlen káoszba torkollott.

A nagybetűs Haladásnak ugyanis nyilvánvaló alkalmatlanságunk dacára rengeteg hatása eljutott hozzánk is. Az elvek, az ideológiák viszonylag gyorsan és olcsón terjednek, de ez nem változtat a tényen, hogy a mögöttes feltételek nem mindenütt azonosak. Ami máshol működött, az nálunk szinte soha. A negyvennyolcas polgári forradalmunkat könyörtelenül leverték, a kiegyezés utáni liberális politika vakvágányra vitte az országot, a háborús nacionalizmus pedig, nos, szétszaggatta azt... Egyébként maga az első világháború is, ami az utóbbit előidézte, jobban hasonlított valamilyen ipari szemléletű öldöklésre, mint a harc több ezer éves - egyszerre félt és tisztelt - művészetére. A békeszerződésben aztán a győztesek olyan sikeresen rávésték Közép-Európa térképére az "oszd meg és uralkodj" elvét, hogy azóta az egész térség karöltve zuhan egyik nagyhatalom markából a másikba. Előbb a németek, aztán az oroszok, míg ma az amerikaiak fütyülik számunkra a nótát.

Ma Magyarország egy a szomszédaira reménytelenül acsarkodó, önállóságban erősen korlátozott, egyszersmind nemzetközileg jelentéktelen állam. Remélem, nem csak számomra nagy a kontraszt a korábbi állapothoz képest... Még ha a török időket tekintjük is, ami nyilvánvalóan mélypontja a modern idők előtti korszaknak, akkor is tisztán kirajzolódik - mind a lakosság gondolkodásában, mind a vezetők politikájában - az ország gazdasági, társadalmi egysége és a biztos, nyugodt öntudat. Sőt, ami azt illeti, megkockáztatom, hogy az érdekeinket is hatékonyabban tudtuk képviselni más államokkal szemben; amit ugyanis ma teszünk, az egyértelmű az árral való sodródással. Az egyszerű birodalmi hódítás 150 éve nem volt képes megtörni az egyensúlyt, ellenben az életünk új alapokra helyezése, az ipar, a gépesítés felismerhetetlenül eltorzította azt.

A tanulság ebből nem csak annyi, hogy vesztesei, áldozatai vagyunk a jelenlegi kor uralkodó civilizációs irányának. Ezzel többé-kevésbé mindenki tisztában van anélkül is, hogy felhánytorgatnám, ráadásul egyáltalán nem célom bármiféle melldöngető önsajnálat gerjesztése. Ezt megteszik mások helyettem... Az igazi tanulság az, hogy mindez nem feltétlenül örökre szól. Abban az ütemben, ahogy a fenntarthatatlan energetikai, és az ebből fakadóan szintén fenntarthatatlan környezeti és társadalmi folyamatok megbicsaklanak, minden bizonnyal ismét teljesen új feltételek rajzolódnak majd ki. Márpedig ha ezek a feltételek hasonlóak mondjuk a középkorhoz - ami jelen állás szerint egyáltalán nem kizárt - akkor a Kárpát-medence politikai viszonyaiban egy akkorihoz hasonló egyensúly igen könnyen elképzelhető.

Miért pont a magyarság lenne a Kárpát-medence vezető ereje? Jó kérdés. Az eredeti Magyar Királyság soha nem volt nemzetállam, mint ahogy a 18. század előtt egy állam sem volt az. Maga a fogalom, a mögöttes ideológia nem létezett. A magyar királyok kifejezetten törekedtek is idegen népcsoportok, friss génállomány és új kulturális közösségek betelepítésére, mert abban az időben a változatosságban rejlő lehetőségek az ismert bölcsesség részét alkották. Az állam nem különböztetett meg senkit az anyanyelve vagy származása alapján, az íratlan alkotmány útján mégis a magyar kulturális értékek uralták a politikai döntéshozatalt. A kérdést akkor is bárki feltehette volna: miért? Úgy vélem, ismét csak az ország megismerése kínálja a választ.

A történelmi királyság feletti uralom a Kárpátok gyűrűjén belüli három kisebb medence - a Kisalföld, az Alföld és Erdély - feletti fennhatóságon múlott. Az őket elválasztó, illetve körülölelő domb- és hegyvidékek néhány elszórt bányavárostól eltekintve jóval szegényebb és kisebb lélekszámú lakosságot voltak képesek eltartani. A földművelés, a folyami halászat és a nagyobb haszonállatok inkább a síkságokra szorultak, az erdőgazdálkodás, a vadászat és a hegyi pásztorkodás pedig sokkal kevesebb gazdasági többletet termelt meg. Márpedig - ezt ma is jól tudjuk - az államok mindig abból a jövedelemből élnek, amelyet a lakosság felad a javukra... Egy csatában legtöbbször a magaslatok megszerzése a döntő mozzanat, egy háborúban viszont inkább a termékeny, gazdag síkságok jelölik ki a győztest.

A leglényegesebb ilyen tájegység nyilvánvalóan az Alföld, amely a legnagyobb területet foglalja el, de részben a kevés terepakadálynak, részben a folyók által kínált útnak köszönhetőn relatíve gyorsan átjárható. Itt a magyarság főszerepe vitán felül meghatározó a mai napig, ez pedig még úgy is igaz, hogy a politikai határok felszíne mögött földrajzilag a Kárpátalja jó része, a Partium, a Bánát és az egész Vajdaság is ide tartoznak. Nincs viszont kapcsolódása az Alföldnek a folyamatos nyomás alatt álló nyugati határvidékhez. Ott a Kisalföld terül el, ami a Nyugattal való közvetlen, gyümölcsöző érintkezésnek és a sűrű vízhálózatnak köszönhetően mindig is az ország leggazdagabb tájegysége volt, de ugyanezek a tényezők egyúttal érzékeny támadási ponttá is teszik. E veszély kezelése úgy lehetséges, hogy az ország központja az Alföldről nyugat felé tolódik. Történelmi távlatokban is látszik, hogy a főváros, a királyi udvartartás vagy akár a behatoló birodalmak helytartósága legtöbbször a két síkságot elválasztó keskeny hegyvidékre került, főként ahol a természetes közlekedési útvonal, a Duna átszeli azt. Esztergom, Visegrád és Buda (vagy Budapest) egyaránt néz nyugatra és keletre. Itt van a térség súlypontja, ahonnan belátható az összes probléma és ahonnan szükség esetén bármilyen irányba erőt lehet kifejteni.

E nyugat felé tolódásnak, valamint a Duna és a Tisza távol haladó medrének köszönhető, hogy az Alföldhöz keleten kapcsolódó Erdélyi-medence bizonyos mértékig mindig is kívül esett az országos események közvetlen hatásain. A királyságban egyedüli területként a középkorban is rendelkezett autonómiával, az erdélyi vajdák sokkal önállóbbak lehettek, mint például egy dunántúli főúr. Erdély a pusztító viharos háborúk elől számos alkalommal nyújtott menedéket, ugyanakkor a technológiai, társadalmi változások is a legnehezebben ott vertek gyökeret. Az a vidék így a természet különleges szépségei mellett a pótolhatatlan hagyományőrző szerepe miatt is kedves számunkra. (Aki már járt arra, evett erdélyi ételeket, ivott a székelyek pálinkájából, beszívta az emlékektől sűrű levegőt és elbeszélgetett a helyiekkel, az persze tudja ezt.) A törökök bevették az ország központját, és fokozatosan terjeszkedtek a Kisalföldön is, de Erdély végig a hátukban volt, így mindig kénytelenek voltak több irányban megosztani az erőiket. A törökök célja azonban a hódítás, a zsákmányszerzés volt, míg mi - éppen ellenkezőleg - egyensúlyt szeretnénk teremteni. Még ha szuverén állam is jön létre Erdélyben, a Bánátban, Kárpátalján vagy akár a Felvidéken, akkor is az lesz az egyértelműen domináns politikai hatalom a térségben, aki az Alföldet és a Dunakanyar-Budapest tengelyt ellenőrzi. Ezt a helyzetet okosan kihasználva eljuthatunk akár ahhoz a nyugalomhoz és stabilitáshoz is, amelyet utoljára évszázadokkal ezelőtt érzett erre bárki is. A hagyományos magyar kultúra ennek a helyzetnek a kezelésére fejlődött ki, így ismét ki tudna kibontakozni. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy nem becsüljük alá.

Számos módon meghiúsulhat a fenti spekuláció, ennek tudatában vagyok. A klímaváltozás károsíthatja az Alföld jelentős részét, várhatnak ránk ostoba és jóvátehetetlen  háborúk. Talán indulhat olyan be- és kivándorlási hullám is, ami áthúzza a számításaimat (bár ennek jelen pillanatban semmi jelét nem látom). Egy gondolatra sem adhatok garanciát. Amit állítok, az csupán annyi, hogy jelen pillanatban kínálkozik számunkra egy ösvény, ami az országot visszaállíthatja a modern idők előtti, számtalanszor visszasírt pályára. Ezzel összefüggésben az is egy markáns üzenet számomra, hogy az ipari civilizáció hanyatlása nem egyszerűen átmenet a "jóból" a "rosszba", nem kizárólag gyász és értékvesztés. Vannak dolgok, amelyet épp most lehet esélyünk visszanyerni, a kínlódásért és nehézségekért kaphatunk is cserébe valamit. Más szóval e blog témája éppen ugyanolyan kegyetlen és gyönyörű, mint bármi más az életben... Ebben a szellemben kívánok minden kedves olvasónak örömmel teli, boldog, áldott ünnepeket!

Otthonunk akarata (1. rész)

Az aktuális politikai vitákat az a körülmény teszi számomra üressé és idegesítővé, hogy a szereplők nem egymás érveire válaszolnak, hanem azoktól teljesen függetlenül a saját mantrájukat hajtogatják. Az ember azt gondolná, hogy ahol nagy dolgok forognak kockán, ott komoly döntések születnek, márpedig ilyen környezetben ez alig-alig lehetséges. Mindez részben - csak részben - az egyes pártok ideológiáinak is köszönhető, hiszen ezek teljesen különböző irányból tekintenek a kormányzásra.

Az elsőként végigjárt liberalizmus elsősorban azzal foglalkozik, hogyan viselkedjenek a társadalom egyes szereplői, kinek milyen jogai vannak. Ezzel kapcsolatosan hosszú hetek kritikája után végül egy külön bejegyzésben foglalkoztam az elv magyarországi vetületével is. Az akkori mondanivalómnak voltak kifejezetten a mai hétköznapokra lefordítható  részei, legalábbis tudatosan szerettem volna kicsit belegázolni a zsidóság és a cigányság kérdéseinek zavaros vizeibe. Szerettem volna felhívni a figyelmet a népcsoportok közti valós, alapvető különbségekre, és egyszersmind elhelyezni őket valamilyen megmagyarázható közegben. Nem szabad, hogy a pánik legyen az első reakciónk bármilyen konfliktus esetén. Akár a szövetségesünk valaki, akár az ellenlábasunk, mindenképp becsületesen meg kell ismernünk, hogy legyen esélyünk a céljaink elérésére, a megismerés pedig nem szakítható el az elfogadástól.

Most, hogy a nacionalizmus útját végigbotladozva ismét egy témaváltáshoz kezdek közeledni, hasonló munkára szántam el magam. Meg akarom vizsgálni Magyarország helyzetét a többi államhoz képesti önmeghatározás szempontjából. A nemzeti elvnek ugyanis ez a veleje, így mutatkozik meg a gyakorlatban igazán felismerhetően. (Más szóval az eszme a belső viszonyokra kevésbé van tekintettel, nem csoda, hogy a liberálisok - akiknek ugye ez a "szakterülete" - legtöbben alig tartják valamire.) Megpróbáltam levezetni, miért fenntarthatatlan egyes államokat rideg elvekre  - "egy nemzet egyenlő egy állammal" - alapozni a természeti körülményekkel szemben, és azt is, hogy a nemzeti eszme többféle manipuláció melegágya lehet. Mindazonáltal szinte végig elég komoly önmegtartóztatásra volt szükség, hogy e néhány hét alatt ne rohanjak előre egészen a mai témáig; saját esetünk ugyanis talán az egyik legnyilvánvalóbb példája ezen ideológia ellentmondásos mivoltának.

Azt a nézetet vallom, hogy magunknak kell kiválasztanunk, melyik és milyen államhoz leszünk hűségesek, és azt is, hogy a döntésnél nagy hangsúlyt kell helyeznünk a manapság sokszor figyelmen kívül hagyott természeti korlátokra. Az indok ugyanaz  a két összefüggő állításra: ez a megközelítés az alkalmazkodás egyetlen módja. Energiaszegény környezetben a cselekvőképességünk határai bizony megfoghatóak lesznek, aki pedig ezekre fittyet akar hányni, hamarosan csalódni fog. Ami erőforrást, energiát, kreativitást és odaadást eddig ebbe a grandiózus kísérletbe fektettünk, azt már nem kapjuk vissza, de senki nem kényszerít, hogy ugyanezt az utat kövessük tovább, a lefelé vezető ösvényen is. Aki előbb letér, és szembenéz a határaival, az figyel oda napjaink valódi problémáira. Az államok esetében ez a tétel talán még inkább igaz, hiszen minden látszólagos hatalmuk ellenére csupán az emberi szellem ingoványos talaján álló légies intézményekről beszélünk... Egy államot megszüntetni, vagy éppen létrehozni egy pillanat műve. Megtartani és tartalommal megtölteni ezzel szemben gigantikus feladat is lehet.

Az említett választásnál tehát az adott helyre "beépített" földrajzi körülmények lényegesek lesznek. Hasonlóan kikerülhetetlen ugyanakkor a történelem áttekintése is, hogy lássuk, mi az, ami sikeres volt eddig ilyen környezetben, és mi az, ami nem. Nem marad tehát más hátra, mint otthonunk, a Kárpát-medence geopolitikai vizsgálata, amely épp ezeket a dolgokat foglalja magában. Valami olyasmit szeretnék, mint amit egy korábban említett cikk vitt végig Izrael esetében, ami ha mást nem is, a Közel-Kelet erőviszonyait számomra mindenképp tisztábbá tette. Valójában keresgéltem is hasonló irányú írásokat a mi környékünkről, de nem sokra jutottam, ebben a terjedelemben legalábbis biztosan nem. (Talán még ma arra is fény derül, hogy miért...) Így hát magamra kell vállalnom ezt a kihívást, ami korántsem könnyű, de kifejezetten édes tehernek tűnik.

Nyilván nem sokaknak mondok újdonságot azzal, hogy Európa egy Ázsiából kinyúló félsziget. A félsziget déli partját a Földközi-tenger, északi partját pedig az Atlanti-óceán mossa. Első közelítésben geopolitikai szempontból éppen északi és déli részre érdemes osztani ezt kontinenst. Északon leginkább az Uráltól a Pireneusokig húzódó összefüggő alföldek sorozata a meghatározó, amelyek a nedves éghajlatnak köszönhetően folyókkal sűrűn be vannak hálózva, így az óceánhoz való kapcsolat többé-kevésbé biztosított. Délen ezzel szemben magashegységekkel leválasztott és átszabdalt földnyúlványokat találunk, amelyek uralják a Földközi-tenger medencéjét, és Észak-Afrikával, valamint a Közel-Kelettel állnak szoros összeköttetésben. A két terület az ott élők számára egészen különböző feltételeket támaszt, és ennek megfelelően elmondhatjuk, hogy ők jelentősen eltérő kultúrákat is hoztak létre. Az észak-déli megosztottság mind a mai napig felismerhető (az euró válsága erre ékes bizonyíték), még akkor is, ha minden egyes nép és állam saját külön elemzést érdemelne.

A két Európa összekapcsolódása hagyományos módon Franciaországban történik meg, az ottaniak sajátos módon északiak és déliek is egyszerre. Mindkét tengerhez kapcsolódnak, az északi széles síksághoz és a mediterrán partvidékhez is. Mindkét kultúrában otthon vannak. Végignézhetjük a fránya térképet újra és újra, de hiába, tényleg csak azon az egy helyen találunk erre valódi lehetőséget. Van azonban egy másik vidék is, amely makacsul ellenáll a kézenfekvő törekvésnek, hogy valamelyik kategóriába besoroljuk, ez viszont azért, mert egyikhez sem tartozik igazán. Ez a Kárpát-medence. Minden felsorolt ikonszerű, meghatározó képtől lánchegységek vonulatai választanak el bennünket. A medence egy különálló világ, ahol az északi keménység sajátos módon ötvöződik a déli csibészséggel, ahol sokan faramuci módon az egyiket tiszteljük és a másikat kedveljük. Persze nem mindenki van így ezzel, szinte minden lehetséges értékrend képviselteti magát. Ami ugyanis seregek és egész kultúrkörök számára nehezen áthatolható akadály, azt egyes családok, kisebb népcsoportok, különösen pedig az ő dalaik, értékeik és erkölcseik minden irányból bejárhatják. A Kárpát-medence hagyományosan a népek és kultúrák igazi olvasztótégelye, ebben pedig - ahogy az lenni szokott a metafora valóságában is - nem kis szerepet játszik a tégely szilárdsága, az a tény, hogy valaki vagy idebent van, vagy odakint. A természet biztosítja ezt az elkülönülést.

Járjuk körbe, hogyan néz ki mindez konkrétan! Észak, kelet és délkelet felé szinte hermetikusan elzárja a külvilágot a Kárpátok vonulata. Kevésszer említett tény, de szerintem nagyszerűen szemlélteti a dolgot, hogy a medence teljes egészében a Duna vízgyűjtőjébe tartozik, és a források túlnyomó részben még idebent el is érik a torkolatukat. Összesen két folyónak (az Oltnak és a Zsilnek) sikerült csak saját utat vágnia a hegységgyűrűn keresztül, minden más vízre tekintve olyan, mintha egy óriási kádban élnénk, melynek lefolyója a Vaskapu-szoros.

Ami azt illeti, északon még valamirevaló átkelő is alig akad a hegyeken, ennek is köszönhető, hogy az ott élőkkel - a lengyelekkel - még ha akarunk sem igazán tudunk ártani egymásnak. Mindkét oldalról ismert a barátság, a szövetség hagyománya, bár tény, hogy a köztünk levő akadályok a segítségnyújtást is megnehezítik, nem beszélve arról, hogy általában mindkét félnek megvan a maga baja... Kelet és dél felől már kínálkozik néhány járhatóbb út (például a honfoglaló magyarok és Batu kán tatárjai által is használt Vereckei-hágó), de hosszú távú megszállást fenntartani ilyen utánpótlási útvonalakon keresztül a modern idők előtt gyakorlatilag lehetetlen volt. Biztosan van az olvasók között, aki elgondolkodott rajta, hogy a törökök miért nem hódították meg Erdélyt is az Alföldhöz hasonlóan. A válasz részben itt keresendő: mindig a legkönnyebb ponton támadtak, a Kárpátok által elrejtett Erdélyben pedig nem a leggyorsabban térült volna meg a befektetés.

Itt elértünk a természetes védelmünk leggyengébb pontjához, ami a déli, balkáni irányban helyezkedik el. A Dinári-hegység áttekinthetetlen hegy-völgyei felől érkező támadóknak csak a Dunán vagy a Száván kell átkelniük, hogy kijussanak az Alföldre. A törökök innen jöttek, és fel is kanalazták az országot tisztességesen, azzal a módszerrel, ahogy néhány helyen a teknősbékát fogyasztják a trópusokon: megsütik a saját páncéljában, utána pedig azt használják tányérnak, amikor a hasából falatoznak... Ez a veszély - történelmi léptékben - szerencsére nem tekinthető mindennaposnak, hiszen ehhez előbb a támadónak el kell foglalnia az egész Balkánt, ami nem két perces folyamat. Főleg ha a helyiek kifejezetten támogatást is kapnak ellenük. A Hunyadiak egy ideig a távolból igen hatékonyan űzték ezt a játékot a török ellen, amikor viszont Mátyás halála után meggyengült a királyi hatalom, nem maradt semmilyen menedék a hódítás elől. Maguktól a balkáni népektől ugyanakkor nincs miért tartanunk, ők reménytelenül egymással vannak elfoglalva, ahogy arról egyébként más szövegkörnyezetben, de múlt héten is megemlékeztem. Mondhatnám úgy is, hogy délre mindig egy fél szemmel figyelnünk kell, az aggódást pedig akkor kell elkezdeni, amikor egy távoli birodalom zászlói tűnnek fel. Akkor viszont nem számíthatunk segítségre, mert egyedül állunk velük szemben az egész fronton. Ráadásul mindenki tudja, hogy aki bejön ide délről, annak nem egyszerű más irányba kimenni...

Nyugat felé látszólag hasonló a helyzet, hiszen az Alpok egész országunk fölé magasodik, ráadásul egy birodalmi hátterű német támadás semmilyen korban nem okozna meglepetést. Általában azonban a német belviszályok sokkal fontosabbnak számítanak az ott élőknek, mint egy keleti hódítás, és gyakran akadnak számukra kecsegtetőbb célpontok is. Ha pedig mégis befolyásra szeretnének szert tenni errefelé, akkor azzal a problémával szembesülnek, hogy a Kisalföldről nem is olyan egyszerű eljutni az Alföldre. A legenda szerint például a Vértes betörő, majd menekülő német csapatok eldobott vértjeiről kapta a nevét, de említhetném a jóval későbbi isaszegi csatát is. A klasszikus középkori állapot szerint ezzel együtt a németek a legveszélyesebb szomszédaink, a Duna völgye és Bécs maga mindig fenyegetést jelent. Mindazonáltal ha nincsenek bénító belső gondok az országban, és nem kell több fronton is helytállni, akkor a helyzet a Kárpát-medence erőforrásaival bőven kezelhető.

Aki tehát birtokolja a Kárpát-medencét, az a legtöbb, gyakran előforduló külső behatástól önerőből képes megvédeni magát, amitől pedig nem, ahhoz nem talál majd semmilyen szövetségest. Ugyanakkor számottevő terjeszkedésre sincs lehetőség ugyanezen okokból, a hegyek átjárhatatlansága minden irányban érvényes. Mivel a geológiai folyamatok nem igazán hajlamosak szimmetrikusra formázni a földfelszínt, természetesen minden terület különleges a maga módján. Ugyanakkor talán még elfogultságom ellenére is tisztán látom, hogy a felírt szituáció, a felírt feltételek egyáltalán nem mindennaposak. Nem kevesebbet jelentenek, mint hogy aki itt él, annak jelen állás szerint (tehát amíg a domborzat vagy a klíma jóvátehetetlenül meg nem változik) megvan a lehetősége arra, hogy külső hatalmaktól függetlenül, saját erejével és tehetségével gazdálkodva határozza meg a sorsát. Mindezt ráadásul úgy teheti meg, hogy az elszigeteltség távolságban nem jelentkezik, tehát mégis szerves része lehet Európának. Ha ezt végiggondoljuk, akkor azon sem lepődünk meg, miért érdektelen velünk szemben a Nyugat, illetve gyakorlatilag mindenki, a Balkánt kivéve. Azért mert hagyományosan tényleg csak az ottaniakkal fűznek össze igazi érdekek. Az osztrákokkal vagy éppen az oroszokkal a közös évek után is egészen semmitmondó a viszonyunk, én legalábbis így érzékelem.

Aki idáig eljutott, annak már biztosan a nyelve hegyén van a bosszús felkiáltás, hogy álljak meg, mert ma nem is ezeken a helyeken vannak a határaink. Való igaz, a mai államhatárok nincsenek tekintettel a környezeti korlátokra. A geopolitika következtetésein azonban ez mit sem változtat. Ezért gyűlölik a szlovák nacionalisták a "Kárpát-medence" kifejezés hangzását is, tudják, hogy az ő nemzetállamuk létjogosultságát maga a vidék földrajza vonja kétségbe. Hasonlóan igaz ez Romániára és Ukrajnára is: Kárpátalja és Erdély csak addig tartozhat kinti államokhoz, amíg megvan a szükséges energia a hágók úthálózatának, a hegységek rendszeres átjárásának fenntartásához. Igen valószínűnek tűnik számomra, hogy a ma születő csecsemők megélnek majd néhány olyan telet, amikor közvetlenül alig lehet átjutni a jelenlegi Románia egyik feléből másikba. Ezt egy állam sem lenne képes elviselni, az sem fogja.

Arról sem szabad ugyanakkor elfeledkezni, hogy ezek a feltételek ugyanabban az ütemben a magyar nemzetállamot is lehetetlenné teszik. A jelenlegi határaink épp annyira abszurd képet mutatnak, mint az említett országoké; ez nem is csoda, hiszen ugyanazokról a határokról van szó. A helyzet azonban az, hogy az egész medence szívében, a központban mi vagyunk. Amikor vaskos darabokat vágtak le a Magyar Királyság határai mentén, akkor ennek az elhelyezkedésnek komoly következményei voltak. Azt gyanítom, hogy a jövőben újabbakkal is találkozunk majd. Hogy milyen államot kellene majd létrehoznunk a geopolitikai előnyök kihasználásához, és a hátrányok kiküszöböléséhez, arról a jövő héten szeretnék találgatni egy kicsit, ezzel összefüggésben pedig persze szeretném folytatni a megkezdett elemzést. Addig ízlelgessük az eddigieket.

Ragadozók ellen

Többen kérdezték már tőlem élőben, miért nem rövidebb posztokat jelentetek meg itt. Erre általában azt a választ szoktam adni, hogy az oldal indítása óta erre a ritmusra álltam be, és nem látom értelmét változtatni. Ez természetesen így is van, ugyanakkor azért többről is van szó. Maga a téma - név szerint: a civilizációs hanyatlás - annyira összetett, hogy minél kisebb darabokra bontom, annál körülményesebb átlátni, miről beszélek egyáltalán. Vegyük csak a múltkori esetet, az imperializmus és a nemzeti eszme összekapcsolódását. Eredetileg egy alkalmat szántam volna rá, de annyiféle szögből lehet rátekinteni, hogy feladtam, és részben mostanra csúsztattam át. Ennyire sok újdonság és korszakalkotó megállapítás szerepelt volna a múlt heti bejegyzésben? Nem hiszem, és ennyire nem is vagyok önelégült. A lényeg legfeljebb három-négy mondatban összefoglalható. Minden más csupán azt a célt szolgálta, hogy a mindennapokhoz, az egyébként ismert tényekhez, eseményekhez és jelenségekhez való kapcsolatokat leírjam. És hol van még a vége...

Ismét oda lyukadunk ki, amiről már szóltam nem egyszer: ha a mostani és a hátralevő életünkben lezajló történéseket tényleg meg akarjuk érteni, akkor rendszerben kell gondolkodnunk. Az iskolákban manapság egyebek mellett tanítanak történelmet, matematikát, nyelvtant, fizikát, hittant, földrajzot, ének-zenét, esetleg filozófiát is, de arra alig van mód, hogy mindezt kapcsolatba hozzák a diákok. Legtöbbjüket nem is igazán hozza lázba, hiszen majdani munkahelyükön ezt ugyanígy nem fogják számon kérni tőlük. Egész életmódunk arra alapszik, hogy felaprózzuk és részleteiben oldjuk meg a problémáinkat. Sajnos azonban a helyzet az, hogy egyszerűen nem lehet mindent kisebb részekre darabolni, a  világ természete folytán pedig - mivel nem törődünk velük - épp az ilyen gondok okozzák a vesztünket. Mint a klímaváltozás, vagy az élővilág károsodása: nem tudjuk megfogni őket, nem tudunk felelőst találni. Ha nem akarok én személyesen ugyanebbe a hibába esni (épp ezen a blogon, ami a leírt hozzáálláson szeretne változtatni...), akkor nem írhatok harmincsoros esszéket, legalábbis úgy biztos nem, hogy közben azért ha lassan is, de haladjon valamerre az egész. A kiválasztott formával és személyes habitusommal összevetve mindebből körülbelül ez a terjedelem következik. Remélhetőleg sikerült kicsit megvilágítani a dolgot, elhiheti mindenki, alapjában véve nem szomjazom a körmondatokra, és a gépelésre sem. De nem limonádét akarok keverni, ami öt perc múlva feledésbe merül, hanem valami súlyosabbat, maradandóbbat. Inkább mintha bort készítenék, ami részemről és a befogadó részéről is komolyabb befektetést igényel. Így valószínűleg gyakoribb, hogy kudarcnak tűnik egy bejegyzés valamelyik oldalról nézve, máskülönben viszont biztosan semmit nem érne az egész...

No, vissza a fő gondolatmenethez! A nacionalizmus ideológiájától indulva nyílegyenes út vezet a modern nemzetállamokhoz, ha pedig államokról és a köztük levő kapcsolatokról van szó, akkor a birodalmak témája kikerülhetetlen. És igen, ennek mind köze van a fosszilis energia fogyásához, köze van a környezeti erőforrások kimerüléséhez. Szerencsére múlt héten már megfogtam valahol ezt a csúnyán összebogozódott csomót, egyébként most sokkal nehezebb dolgom lenne...

Mit is szerettem volna legutóbb közölni? Azt, hogy a nacionalizmus, az államok nemzeteszményre való visszavezetése igencsak hátrányos lehet, ha egy imperialista hatalom is megjelenik a színen. Azt gondolnánk, hogy a felkorbácsolódott nemzeti érzelmeknek - bármilyen egyéb gond is legyen velük - legalább az az előnye megvan, hogy az adott csoport a hódítókkal, az ellenségeivel szemben határozottabban tud fellépni. A tapasztalat viszont az, hogy ez korántsem egyértelmű, sőt... Hogy meglássuk, miért is van ez így, ahhoz ismernünk kell a birodalmakat általában. Nem csak a saját - kellemesen csőlátó - szempontjukból, amelyet legutóbb említettem, hanem a másik oldalról, az allegorikus fegyver véresebb vége felől nézve is.

Igen, ezt minden további nélkül általánosságban is megtehetjük. A birodalmak kortól és technológiától függetlenül igen hasonlóan működnek, egy olyan minta szerint, amely nemcsak ősrégi, hanem az emberiségen kívüli élő természetben is szinte mindenhol fellelhető (vessünk csak egy pillantást az április környékén felvázolt pionír stratégiára). A konkrét esetben mindez felettébb egyszerű: az adott állam az első hódításból szerzett zsákmány egy részét - azt a részét, amelyből nem rendeznek odahaza fényűző diadalünnepeket és nem osztanak szét a sajátjaik között - visszaforgatja a hadseregbe, így pedig újabb hódítások válnak lehetővé. Még több zsákmány még több hódítást szül, így a folyamat önmagát erősíti, mégpedig  akár évszázadokon át. A növekedés lesz a dolgok normális menete. Akit viszont legyőznek, megszállnak, kirabolnak és elpusztítanak, annak már kevésbé tetszik mindez. Persze a háború az háború, és az államok egyike sem lehet meg erőszak nélkül, de ettől még vannak köztük lényeges különbségek. A könyörtelen kizsákmányolás például a birodalmak sajátossága.

Vannak különlegesen kellemes célpontok a birodalmi terjeszkedés számára. Az egyik - de korántsem az egyedüli - ilyen lehetőség nyilván az, ha nem ütköznek számottevő ellenállásba, ahogy az oroszok Szibériában, vagy a spanyolok Amerikában. Ennél viszont még jövedelmezőbb és gyorsabb lehet egy vagy több már felépített, hasonlóan fejlett társadalom kirablása, hiszen ott már készen, "előfeldolgozva" lehet hozzájutni mások munkájához, tulajdonához, értékeihez. Épp ezért ajándék egy impériumnak, ha földrajzilag rengeteg kis részre tagolt, etnikailag reménytelenül összekevert terület kerül az útjukba. Mint a Balkán, a Közel-Kelet vagy India: technológia terén egyik terület sem számít elmaradottnak (sem most, sem jó időre visszatekintve), harciasságban sincs hiány, mégis rendre birodalmak játszóterévé válnak. Vajon mi lehet ennek az oka?

A könyörtelenség egyik ritkán hangoztatott velejárója, hogy tiszta logikát, következetességet feltételez (tulajdonképpen ez benne a másik tényező a leplezetlen rosszindulat mellett). A birodalmak módszerei ennek megfelelően rafináltak és pontosan kiszámítottak. Minden bizonytalanságot, határozatlanságot, gyengeséget kiaknáznak, és semmilyen eszköztől nem riadnak vissza. Ilyen határozatlanság például az, hogy évezredek óta lehetetlen békében elkülöníteni vagy összeboronálni az iszlám siíta és szunnita ágát. Ezt a szakadékot szó szerint a mai napig manipulálja a politika, például Irakban, Libanonban és Szíriában. Hasonlóan zavaros a különböző népcsoportok hagyományainak ütközése a Balkánon is: legyen szó Koszovóról, Dobrudzsáról vagy szinte bármelyik völgyről és városról, szinte biztos, hogy többen pályáznak rá, ha pedig magukra hagyják őket, akkor a pillanatnyi egyensúly felettébb változékony.

Mit csinál egy megérkező nagyhatalom, amely befolyása alá akarja vonni - tehát ki akarja fosztani - mondjuk a Balkánt? Támogatni fogja az adott percben gyengébbnek tűnő szereplőket. Ha változnak az erőviszonyok, akkor egyszerűen fordít egyet a köpönyegen: mivel hidegvérű számításról van szó, ez nem jelent problémát. A helyiek tehát egymással vannak elfoglalva, talán fel sem tűnik nekik, hogy változott valami. A birodalom pedig semmilyen támogatást nem ad ingyen. És bármelyik fél is győz egy csatában, egyvalaki mindig nyer: az, aki mindkettő veszteségeinek örül. Mikor kellőképp legyengültek az adott - jelen esetben például szerb, görög, bolgár - államok, következhet a tényleges megszállás. Ezután a kormányzás érdekében lehet kihasználni ugyanezeket a helyi ellentéteket. A Balkánon több kisebb nép is felvette az iszlámot, hogy a törökök kedvében járjon, a támogatásukért cserébe. Az albánok - akik egyébként messze nem a legerősebb, leggazdagabb és legnagyobb közösség a környéken, hogy udvariasan fogalmazzunk - egész odáig vitték, hogy nagyvezírek egész családját adták Isztambulnak (Köprülü-család), sőt, az akkor török befolyás alatt álló Egyiptomban majd' 150 évig tartó (1805-1952) albán dinasztiát és uralkodó osztályt alakítottak ki. Egy egyébként több ezer éves kultúrával rendelkező országban azért ez feljegyzendő teljesítmény. Ma az összes szomszédjuk azért is gyűlöli őket, mert hasznot húztak az oszmán megszállásból.

Aztán persze összeomlott a törökök birodalma, és a Balkán visszatért az alapállapotba, a teljes instabilitásba, rövidebb békés periódusokkal. Az oszmánok széthullása idején viszont a keleti végeken is történt egy s más. A franciák és az angolok országnyi területeket hasítottak ki maguknak a szultánok által hátrahagyott földből, közülük a franciák kerültek északra, ők hozták létre a mai Szíriát és Libanont. Mivel maguk is az imperializmus egy vegytiszta verzióját művelték, Szíriában a kisebbségben levő alavitákra támaszkodtak a nagy többségű szunnita arab lakossággal szemben. Az alaviták hálásak voltak, de egy idő után nem is volt más választásuk, mint hűségesnek maradni. Ők adták a helyi, gazdag vezető réteget, innen pedig senki sem vállalja szívesen a zuhanást. Aztán persze lefutott a franciák ideje is, hazafelé vették az irányt; de a helyiek mind maradtak. A mostanában Szíriából kikerülő hírek fényében talán nem kell részleteznem, hogy ennek a imperialista felépítésnek milyen máig ható következményei vannak...

Ahogy említettem, nem minden terület egyformán sérülékeny a birodalmi hódítással szemben, vannak akiket természetes határok vesznek körül, vagy ősi hagyományok tartanak össze. Ekkor lép be a képbe, hogy a modern ideológiák, a nacionalizmus ezeket a tényezőket semmibe veszik. A Balkánon és a Közel-Keleten "be van építve" a vidékbe az a bizonytalanság, ami odavonzza a ragadozókat, máshol viszont ugyanezt a bőséges, olcsó energia, és az ebből kifejlődő nacionalizmus állította elő. Egy ilyen könnyen manipulálható és határozatlan alapokkal bíró eszme tökéletesen alkalmas arra, hogy iga alá hajtsanak vele egy egész térséget. Megvan az a kellemes tulajdonsága is, hogy a szomszédos "nemzeteket" hangolja egymás ellen, miközben a távolabbi, de reális veszélyekre nincsen tekintettel. Anglia így tartotta kordában egész Európát 1815 és 1914 között. Szenvtelenül kijátszotta egymás ellen a kontinens államait. Egyszer itt segített egy nemzeti felkelésnek, máskor amott hagyott egyet vérbe fulladni. Közben jókora előnyre tettek szert a földgolyó más pontjain zajló gyarmatosítási versenyben.

Ilyen romantikus nemzeti érzéssel és egy kis manipulációval fordulhat elő, hogy egy közösség olyan népekben, csoportokban látja ősi ellenségét, akikkel korábban nemzedékeken keresztül nem akadt különösebb gondja. Így fordulhat elő, hogy egyesek valóban ősi államokat engesztelhetetlen gyűlölettel darabokra tépnek. Talán ezen a ponton már azt is gyanítani lehet, melyik népről, és melyik államról lesz szó jövő héten.

Félreértés ne essék, a birodalmak nem sebezhetetlenek, sőt, idővel mind bukásra vannak ítélve. Az utolsó lépés elválaszthatatlanul része ennek a létformának. A bukás viszont sok évig tarthat, amit alávetve, megalázva végigélni igen nagy szenvedéssel jár. A britek már gyakorlatilag elbukták minden jövőbeli esélyüket az uralmuk fenntartására, amikor 1943-ban India bengáli részén ismét katasztrofális éhínség söpört végig. Ha van mód arra, hogy kikerüljük ezt a sorsot, az semmiképp nem a melldöngetés vagy a felháborodás. A józan érdekeket szem előtt tartó harc, és a helyi adottságok és hagyományok kihasználása már sokkal ígéretesebb megközelítésnek tűnik.

Talpalatnyi föld

Legutóbb Amerika példájával fejeztem be a geopolitika és a nemzetállami modell összeütközésének fejtegetését, és bizonyos mértékben itt fogom folytatni a következő témát is. A mondandóm lényege az volt, hogy egy-egy állam határai és ereje nem kizárólag, sőt, még csak nem is túlnyomó részben a lakosság etnikai vagy éppen vallási egységéből következnek. A történelem bővelkedik példákban, amelyek cáfolják ezt a tételt, még a jelenben is, mikor a modern nacionalizmus uralja az államok egymás közti viszonyainak retorikáját. Magyarul mondva: az országok még ma sem jelentenek egyet a népekkel, és bizony ez nem valamilyen véletlen baleset, legalábbis például Németországot, Ausztriát vagy épp Svájcot én nem tudom annak tekinteni. Legalább ilyen mértékben befolyásolja az államok határait, létrejöttét és viselkedését a földrajzi környezet, az általa kínált lehetőségekkel és általa szabott korlátokkal együtt.

Most nem áll szándékomban sokáig időzni ezen az állításon, de aligha lehet eléggé hangsúlyozni, mert abban a pillanatban, amikor az ember túllép a nemzetállam ötletén, egészen szédítő távlatok nyílhatnak meg a világ megismerésére. Ha ma ránézünk egy hírműsorra, vagy külpolitikai vitába keveredünk, szüntelenül ugyanazt a mantrát halljuk: ennek a közösségnek joga van valamihez, az a másik pedig felháborodottan tiltakozik. Mint Kína és Japán ügye az ő lakatlan szigeteikkel, ha még emlékszünk rá... Mindig az a kérdés, hogy ki bántott kit, hogy kinek mi "jár", arról van szó, ki mit tart igazságosnak. Nacionalista szempontból bizonyára érdekfeszítő lehet egy-egy ilyen eszmecsere, kívülről nézve viszont legfeljebb a stressz okozta mentális feszültség levezetésére tűnik alkalmasnak. (Persze ez sem elhanyagolható funkció, ahogy arra nemsokára visszatérünk...) Az egész olyan, mint a kisgyerekek verekedése. Nincs ember a Földön, aki az ő elmondásuk alapján eldönthetné, ki ütött előbb, ki bántotta a másikat. A felnőttek persze nem is szokták ezeket a sirámokat komolyan venni, és aki ismeri azt a két porontyot, az valószínűleg ezektől függetlenül gond nélkül meg tudja ítélni, kit kell közülük az adott esetben megbüntetnie.

A nemzetállamokat - nem kevés egyéb kellemetlenség mellett - az különbözteti meg a gyerekektől, hogy nem lehet őket sarokba állítani. Elvileg semmilyen állam nem szankcionálható rajta kívül álló szereplők által, nincs mód ítéletet mondani felettük. Nem létezik törvényes erő, ami ezt megtehetné, mert a világi hatalom végső forrásai maguk az államok. Bőven vannak persze a valóságban intézkedések, amelyeket így tüntetünk fel. Ez egy kortünet: nincs meg a becsület senkiben, hogy hangosan a nevén szólítsa a dolgokat, a politikában ennek csupán látványos, de nem egyedülálló megnyilvánulásait tapasztalhatjuk meg. Például egy időben sokat lehetett hallani az Iránt sújtó nyugati szankciókról az urándúsítás indokával, ez a téma alighanem vissza is tér majd. A helyzet az, hogy ezekre - és minden testvérükre bárkivel szemben - szintén más nevet kellene alkalmazni. Ez a név pedig a háború. Háború, méghozzá egyenrangú - noha messze nem egyforma vagy ugyanolyan erejű - felek között. Valutaháború, vámháború, bojkottháború, kiberháború, egyik sem különbözik a másiktól, és jelenleg ezek mindegyike jelen van globális szinten. Az öldöklés is folyik, a hadüzenet pedig alig számít: egy formális gesztus, nem is a hab a tortán, hanem inkább a köszöntő felirat cukormázból...

Ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé szereti, hogy feliratokkal emlékeztetik a korára, valahogy így viszolygunk ma az egyenes beszédtől. Pedig nehezen tudok elképzelni veszélyesebb harci helyzetet annál, mint mikor valaki nem tud róla, hogy háborúban áll. Valójában az ilyen szituációk megteremtésére és kihasználására egész hadvezetési iskolák, sőt, harcművészeti hagyományok is épülnek. A "meglepetés ereje" szószerkezet szinte közhelynek számít még békeidőben is, nem véletlenül. A küzdelem rossz oldalán állva a következménye könnyen lehet egy olyan bénító sokk, amelyet én például legkevésbé sem szeretnék végignézni magam körül...

Mindez csak egy példa volt arra, mi is hever az ideológiák légvárain kívül. Említhettem volna azt is, miként formálják Közép-Ázsia mindennapjait a gázvezetékek lehetséges útvonalairól szóló döntések, hiszen kormányok sorsa áll és bukik ezen. Említhetném, hogy Oroszország az egész nemzetközi érdekérvényesítő stratégiáját a földjéből bányászott energiaforrások alapjára helyezte, és ettől a putyini döntéstől kezdve kell velük ismét komolyan számolni. Ebben a világban élünk, de nem erre figyelünk. Egy képzelt univerzumra figyelünk, amelyben csak az számít, kinek mi jár.

No, most már tényleg vissza kell hogy térjek konkrétan az Egyesült Államokra. Bár azért van bennem annyi szemtelenség, hogy azt mondjam, az eddigiek róluk (is) szóltak... Múlt héten, mikor az USA mögött álló homogén nép, nemzet hiányát említettem, egy kedves hozzászóló felhívta rá a figyelmet, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektet az ottani oktatás az összetartozás, a helyhez kötődés kialakítására. Ezt a hozzáállást a magam részéről nagyra becsülöm, és éppen annak tudom be, hogy mivel nem nemzetállamról van szó, nem tartják ezt a kötődést automatikusnak, kötelezőnek és magától értetődőnek. Számos hisztéria melegháza az az ország, de a kölcsönös hazaárulózás mérsékelten nemes rítusával - ami mifelénk azért sokan űznek - esetükben alig-alig találkoztam eddig. Mivel a hazával való kapcsolat bevallottan kézzelfogható, megmagyarázható - nem pedig homályos - alapokon nyugszik, mint például az Alkotmány, az öntudatuk biztos talajon áll. Nincs szükségük körmönfont eredetmondákra, koholt történelemre, vagy éppen állandó ellenségképre, hogy tudják, hová is tartoznak.

Más kérdés, hogy ez talán az egyetlen terület, amelyben bizonyos szinten követendő példának tartom az USÁ-t, és ennek a kedvező hatásait is szépen lassan kezdik elveszíteni. A ma érkező latin-amerikai bevándorlók nagy része például egyáltalán nem csatlakozik ehhez a folyamathoz. De előfordul az is, hogy aktuálpolitikai okokból magát az állameszmét adó Alkotmányt is igyekeznek margóra szorítani. Most viszont nem ezekre a folyamatokra szeretnék kitérni, hanem egy olyan momentumra, amelyet a médiában megint csak nem igazán látunk viszont. Arra, hogy az USA szövetségi állama egy minden eszközt könyörtelenül kihasználó birodalom, és így közvetve mégis gyengéd szálak fűzik a nacionalizmushoz.

Magyarországon, Európában az USA birodalmi mivoltát talán kevésbé kell magyarázni az embereknek, mint otthon a saját polgárainak kellene. Nálunk például erősen benne van a köztudatban, hogy "kimentek az oroszok, bejöttek az amcsik", hiszen mindenki látta maga körül, hogy miként érvényesültek vagy éppen jelenleg hogyan válnak valósággá a nyugati érdekek. Emellett - noha azt a rendszert kevesen sírják vissza - még mindig sokan emlékeznek a kommunizmus sirámaira is az amerikai imperialistákról. Tévedés lenne azokat a gondolatokat mind hamisnak venni és sutba dobni. Valóban egy hazug rendszer szülte őket, de a jó hazugságot egy profi mindig igaz állítások mögé rejti; az imperializmusról szóló szózatokban például jellemzően nem az USÁ-ról szóló rész volt rágalom, hanem a Szovjetuniót dicsőítő párhuzamos kórus volt szemérmetlenül ellentétes a tényekkel...

A birodalmak olyan államok, amelyek erőszakkal ráteszik a kezüket mások értékeire, és az ebből fakadó extra haszon egy részét mindig újabb hódításba forgatják. Nem nehéz belátni, hogy ez egy ördögi kör, az útjukba kerülő szerencsétlen sorsú népeknek pedig nem sok esélyük van. A kizsákmányolásnak persze több módja is létezik, mint ahogy az erőszaknak is. Legtisztább formájában ez adót, váltságdíjat jelent, hasonlóan a maffiák védelmi pénzeihez. Az USA - a dolgok valódi természetének elrejtése jegyében - ennél egy hangyányival szofisztikáltabb módszerre esküszik: ők mindent cserének, üzletnek állítanak be, csupán egyszerűen amit ők adnak a cserébe, az mindig kevésbé értékes. Mondják, hogy Kína és Amerika össze vannak kötve, ezért nem bánthatják egymást: az egyik termel, a másik fogyaszt. Mintha a kettő egyformán megterhelő és ugyanolyan nehézségű feladat volna... A magam részéről biztos vagyok benne, hogy a kínai átlagember is szívesen venne plazmatévét, iPad-eket, és egyéb divatos termékeket. Nem, a mérleg nyugati serpenyőjében van még valami: a világ katonai költségvetésének több mint fele, és messze legerősebb hadserege. Aki azt hiszi, hogy a jelenlegi világrend bármi máson alapszik, szerintem tévedésben él.

A birodalmi létforma ősi dolog, talán az államokkal egyidős, és megvan az a kellemes tulajdonsága, hogy ez idő alatt semmit nem változott. Visszatérő elem például az a gondolat, hogy valójában a behódolt területeknek csak jót, békét hozott a gyarmatosítás. Ott van a Balkán, kibogozhatatlan etnikai, vallási viszonyokkal és kiismerhetetlen domborzattal, ahol szüntelenül pusztítják egymást a helyiek a megnyugvás legkisebb jele nélkül. Arrafelé egy-egy karizmatikus vezető szinte bármilyen számítást felboríthat egy-két évtizedre. A törökök szeretik azt hinni, hogy annak idején az ő küldetésük volt évszázadokra békét teremteni. Nem vicc, sőt, ezzel nincsenek is egyedül. A britek is ugyanezt gondolták Írországról vagy épp Indiáról. Az USA is büszkén tekint rá, hogy Európában, íme, csend honol, korábban ugye messze nem volt ez mindig így. Az antik minták felelevenítése a hasonlóságoknak köszönhetően nem is maradhatott el, Róma aranykora, a Pax Romana után emlegetnek Pax Ottomanát, Pax Britannicát és Pax Americanát is.

Ismét ott vagyunk, ahol elkezdtem, valaki gyermeknek tekint néhány államot, és atyáskodni szeretne. A dolgok természetéből fakadóan ez csak erőszakkal érhető el. Aki volt már elszenvedője ennek a folyamatnak, csak az tudja, hogy mennyire keveset mond el ez a "békés" hozzáállás a teljes képről. Az viszont kétségtelen, hogy ha egyes államok valóban úgy viselkednek, mint a rossz kölykök, akkor sokkal érzékenyebbek a rájuk törő birodalmak praktikáival szemben. Ha egy megszállt terület lakói egymással vannak elfoglalva, az is csak a megszállónak kedvez. A nacionalizmus kiaknázása és manipulálása kedvelt eszköze az USÁ-nak, ahogy elődei is szívesen használták ki az ilyen alkalmakat saját érdekeik kiviteléhez. A probléma ismét csak ugyanaz: mivel nem tudjuk, mi a nemzet, nem tudjuk, mi a hazánk; így nem tudjuk, kik az ellenségei. Nincs egy stabil pont, egy kis biztonság, egy talpalatnyi föld, ahol megvethetnénk a lábunkat ellenük.

Az ideológiák mindegyike bizonyos mértékig gyermeki naivságot és ártatlanságot követel meg a hívőktől, hiszen azt hirdetik, a tökéletes világ elhozható a földre. Teljesen mindegy, hogy ez a konkrét utópia adott esetben hogyan néz ki pontosan, a megvalósíthatóság szempontjából mindegyik megközelítés kudarc. Ez volt az egyik ok, ami miatt egyáltalán foglalkozni kezdtem ezekkel az eszmékkel: a kiábrándulás elkerülhetetlen. Talán az az egy csepp kétség és tagadás, amit itt elültetek, később kivirágzik, és nem a legkegyetlenebb, kényszerű módon kell megélnünk a csalódást. Ugyanis a kiábrándulás borzasztóan tud fájni... Nem, inkább mindig borzasztóan fáj. És minél fontosabb a tárgya, annál rosszabb.