Címkék és skatulyák

Múlt héten azt írtam, hogy a szocializmusra jóval kevesebb karaktert akarok szánni a fenntarthatóság vizsgálata szempontjából, mint az előzőleg kibontott hasonlóan nagy hatású ideológiákra. Az okaim sokrétűek. Először is a magyar társadalomnak volt alkalma átélni az eszme terjesztőinek uralmát, és majd' mindenki számára kiderült, hogy az az út nem vezet sehova. Hogy jövök én ahhoz, hogy esetleg nálam idősebbeknek meséljek a tervgazdálkodás abszurditásáról vagy az államilag vezényelt fejmosásról? A legtöbb családnak megvannak erről a saját történetei és emlékei. Nem szeretnék nyitott kapukat döngetni ilyen tekintetben.

Ugyanakkor az is szerepet játszik a rövidebb terjedelemben, hogy teljesen feleslegesnek látom végigzongorázni a rengeteg különböző szövevényes érvelést, amelyek itt gyökereznek. Ennyi izmustól lassan már a gyomrom is felfordulna... Szerencsére mindegyikben megvan a közös pont, a szocialista utópia, ez pedig bőven elég nekem, hogy véleményt mondjak róluk. Az ipari forradalom idején megjelenő nyomorgó városi tömegeknek úgy tűnhetett fel, hogy maga a világ egyszerűen nem működik helyesen; ebben persze nincs semmi különös, főként ha az akkori ipar körülményeire tekintünk, amelyek egyrészt letaglózták, másrészt megdöbbentették őket. Ugyanakkor úgy tűnt, nincs menekülés ebből a helyzetből, hiszen a gyárak gombák gyanánt nőttek ki a földből, a környezetet pedig eközben felismerhetetlenül, látszólag visszafordíthatatlanul átrajzolták az ember új szeszélyeiből következő folyamatok. Léteztek már bizonyos vezérelvek, melyek alapján az ipari társadalom szerveződni próbált, de ezek egyike sem segített rengeteg valódi problémán, amelyet a rendszer előidézett. Aki végigjárta velem a liberalizmus és a nacionalizmus ösvényeit, az például nem lepődik meg ezen, hiszen gazdasági kérdésekkel alapvetően egyik eszme sem foglalkozik. Akinek az életét a munkakörülmények, a munkáért kapott szégyenletes bér és a totális anyagi alárendeltség keserítik meg, azok egyikben sem kereshettek, és ma sem kereshetnek vigaszt.

A kapitalista gazdaság működésének kritikáját helyénvalónak tartom, sőt, nemsokára én magam is hasonló fejtegetésekbe akarok majd bocsátkozni. Még az sem kizárt, hogy egyes érveim rímelnek majd korábbi szocialisták megállapításaival. A kritikából önmagában azonban nem születik politikai eszme. Ehhez kell valami más is, kellenek alaptételek, kell egy eszménykép, egy ideál, amelyben hinni, amelyért lelkesedni lehet. Az ideál sokféle formát ölthet, de kevés látványosabbat tudok elképzelni a szocialistákénál, ők ugyanis az egész emberi társadalmat szeretnék új alapokon látni. Az egész gazdasági, politikai, jogi és vallási életünket akarják átformálni. Azt mondják, hogy megvan a recept a jobb világra, csak tenni kell érte.

Az egész olyan, mintha valaki meg akarta volna alkotni az ideológiák prototípusát. Vett néhány tetszetősnek tűnő gondolatot, és felépített rájuk egy egész világnézetet. Ugyanezt láttuk a többi eszme esetében is, de ezúttal valami még inkább kiemeli az egész folyamat jellegét. Ezúttal teljesen és tökéletesen légből kapott elméletekről van szó. Miért tennék különbséget a náci (nemzetiszocialista), kommunista, vagy anarchista utópiák között? A valóságban eddig egyik sem létezett, és nem is létezhetnek soha. Ha én kitalálnék egy világot, amelyben az emberek a kezeiken járnak a lábaik helyett, nem várnám el, hogy leüljenek velem vitatkozni róla. Pedig aki velem tart, annak biztosan izmosabbak lennének például a karjai... Az emberi élet nagyságrendekkel bonyolultabb annál, hogy analitikusan le tudjuk írni, és mereven skatulyába tenni. Szerencsére, teszem hozzá gyorsan...

A korábban tárgyalt szabadelvűség a városi polgárság erkölcseire támaszkodott, amelyek ugyan nem általánosak, de a saját helyükön mégis működőképesek. A nemzeti elv a régi nemesi kötelességek hasonló kiterjesztésével próbálkozik, ezért még ha eltorzítva is, de rengeteg hagyományt és emléket idéz föl a történelemből. Mindkét esetben hetekig fejtegettem, hol is van az a rés, amely mégis mesterségessé és lehetetlenné teszi őket. Szerintem tisztán kivehetőek a leírt árnyalatok, de tény, hogy a megfelelő helyre kell hozzá koncentrálni.

A szocializmus ezzel szemben élesen kijelenti azt, amit máshol keresgélni kell. Maga a mozgalom legismertebb dala, az Internacionálé hirdeti fennhangon, hogy egyértelmű szándéka "a múltat végképp eltörölni", és egy minden korábbitól idegen rendszerrel helyettesíteni azt. Más szóval minden, amit az emberiség korábban elért, átélt és átérzett, nem számít semmit. Egyedül az számít, hogy az események elvezettek a jelenig, és hogy most már látjuk a jövő pályáját. Maga a kieszelt tökéletes társadalom és az odáig tervezett út sokfélesége mit sem csorbít az eredeti elképzelés merevségén.

Itt érkeztünk el következő érvhez, amiért nem kívánok sokat szöszmötölni Marx, Lenin, Bakunyin meg a többiek tanaival. Nem szeretem ugyanis rövid időn belül egy az egyben saját magamat ismételgetni. Több különböző szövegkörnyezetben is leírtam már, hogy a hidegfejű tervezés, a kiszámított előrejelzések és a merev ideálok csak azért válhattak a mai életvitelünk központi kérdéseivé, mert a bőséges, olcsó energia megteremtette ehhez a körülményeket. A zavaró tényezőket különböző gépezeteink segítségével jórészt kiiktattuk az életünkből. Enélkül az időjárás szeszélyei éhínségeket okoznának; az államok stabilitása, békéje sokkal inkább a földrajzi körülményektől függene; a törvények alkalmazása pedig a helyi bírón és a helyi hatóság emberein múlna. A gépeink által végzett borzasztó mennyiségű fizikai munka nélkül egy alapjaiban bizonytalan, kiismerhetetlen, veszélyes, ugyanakkor izgalmas világban találnánk magunkat.

Senki ne gondolja, hogy túlbecsülöm a fosszilis erőforrások jelentőségét! Egy kilogramm benzin elégetésével annyi munkát végezhetünk, amennyire egy felnőtt ember kb. két hetes megfeszített tevékenységgel képes. Magyarország éves benzinfogyasztása jelenleg több százmillió literes nagyságrendben van. Aki akarja, szorozgassa be, hány embernek meddig kellene ehhez dolgoznia... Ahogy a bányászott nyersanyagok egyre kevésbé állnak rendelkezésre, az általuk létre hívott vívmányaink is el fognak tűnni. A folyamat nem holnap és nem holnapután fejeződik be, de hogy ez zajlik körülöttünk, arról csupán minimális kétségeim vannak. Márpedig ha ebben igazam van, akkor nemcsak felesleges, hanem egyenesen káros is különböző utópiákon vitatkozni és még károsabb azokért bármilyen erőforrást feláldozni.

A kérdés túlmutat a politika világán, hiszen a mindennapi értékítéletek is bizonyos mértékig ebbe az irányba mutatnak. Úgy tartjuk, hogy az ember akkor érzi jól magát, amikor azt csinálhat, amit csak akar. Azt a társunkat irigyeljük, azt tartjuk nagyra, akinek céljai vannak, és eléri azokat. Jelen körülmények között ugyanis erre - kevés szerencsétlen kivételtől eltekintve - mindenkinek megvan a lehetősége. A célok kipipálása után persze nem mindig könnyű továbblépni. Kiragaszthatjuk az új posztunkat és fizetésünket jelző címkét az irodánk ajtajára, de egy idő után ez már nem elég. Mint ahogy a hollywoodi filmek gyakran esküvővel végződnek, az életben viszont a szertartás inkább a kezdet; az igazi nehézségek pedig utána jönnek... A következő logikus lépés az új célok kitalálása, enélkül ugyanis elvész a motiváció. Ez a kör ismétlődik újra és újra. Az életet vizsgák sorozatának tekintjük, és az elért eredményeik alapján ítélünk meg másokat is.

Korántsem ez az egyetlen lehetséges hozzáállás. Az is lehet a becsület ismérve, ha valaki képes megtenni, amit meg kell tennie. Nem azt, amit ő éppen szeretne, amit jó előre kigondolt, vagy amit megálmodott, hanem azt, ami szükséges. Szükséges az egyéni vagy közösségi túléléshez, a biztonsághoz, a betevő falathoz vagy a fejünk feletti fedélhez a téli hidegben. Ezek nem célok, amelyeket el lehet érni, sokkal inkább tetteink végső, megkerülhetetlen okai. Amikor e feltételekre figyelünk, akkor nincs szükségünk motivációra.

Látszólag semmi különbség nincs abban, ha valaki célok érdekében vagy okok miatt cselekszik, pedig valójában az egész világnak a fejére kell állnia, hogy egyiket a másikkal összevessük. A célok előírják napjaink folyását, az okok leírják mindazt, ami fontos nekünk. A célok lelkesítenek, az okok kényszerítenek. Aki eszét karrierjébe, eredményeibe fekteti, az valószínűleg sikeres lesz, aki pedig bölcsen látja saját értékeinek tárházát, az jó eséllyel boldog. Amikor változó környezetünkhöz kell alkalmazkodnunk, akkor a második megközelítés inkább segítségünkre van, talán nem kell részleteznem, hogy miért. Lehetnek - sajnos bőven lehetnek - olyan fordulatok megírva a sors könyvében, amelyekkel semmilyen döntés vagy reakció sem tud mit kezdeni. Ha viszont eleve észre sem vesszük az új kihívásokat, mert valami egészen másra koncentrálunk, akkor ennél is rosszabb esélyekkel vágunk neki a következő éveknek.

Utolsó gondolatként kicsit mégis foglalkoznék a szocializmus két fontos áramlatával, mert görbe tükröt tartanak elénk. Az egyik az elnyomott munkások forradalmában, mindent elsöprő lendületében bízik, hogy megdöntse a fennálló rendszert; e véres epizód után következne a szocialista társadalom kiépítése. Ez a gondolat alig különbözik valamiben az újra meg újra felbukkanó világvége-előrejelzések vagy éppen a szó szerinti bibliai apokalipszis várásának szellemétől. Minden elviselhetetlennek tűnik körülöttünk, ezért előbb-utóbb jönnie kell majd valaminek, hogy elpusztítsa az egészet. Hogy utána végre ne kössenek minket a kényelmetlen szabályok, törvények és korlátok... Általában ezt a vonalat tartjuk veszélyesebbnek, számos totális diktatúra köszönheti neki a létét. A másik fő irány az utópiát fokozatosan közelíti meg, azt vallja, hogy minden gazság és hiba ellenére a történelem különösebb kataklizmák nélkül is odatalál. A kijelentést támogató és megcáfoló eseményekhez azzal a szemlesütő hozzáállással viszonyul, amellyel korábban egy internetes meme-en találkoztam. "Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha nem valami jó történik éppen." A háttérben is ugyanúgy vallásos hit áll, mint közhely eredetének esetében...

Aki komolyan veszi valamelyik szocialista ideológiát, az e kettő közül valamelyiket saját nézetének tartja. Egy dolog biztosan nem fordul meg a fejében: hogy a történelem semmilyen módon nem tart az ő utópiájuk irányába. Ha az ő tévedésüket meglátjuk, akkor talán az is felmerül, hogy saját hasonló beidegződéseinket górcső alá vegyük. Ez az utolsó ok, amiért nem is húzom tovább az eszmerendszer elemzését: nagyszerű alkalmat nyújt, hogy összefoglaljam az ideológiákkal kapcsolatos eddigi észrevételeket. Az elmúlt hónapok néhány egyszerű szóban egyértelművé tehetők, ezeket pedig akkor is le kell írnom legalább egyszer, ha nyersnek tűnnek. Minden modern politikai ideológiának halálos ellensége ez a rövid tőmondat.

Nem létezik haladás.

Amit öröktől fogva létező történelmi hajtóerőnek hiszünk, legtöbb esetben csupán pár száz éves technikai vívmányok gyümölcse. Az ember nem küldetést teljesít, nincs kőbe vésve, hogy akár csak holnap is itt fogunk élni a Földön. A civilizációs folyamatok léptéke generációkat ölel fel, de ettől még némi erőfeszítéssel felfogható, mi az, ami csak ideiglenes lehet. Ha pedig ezt már látjuk, akkor megpróbálhatjuk megedzeni az elménket, a testünket, az egész életvitelünket, családunkat, környezetünket, mindent és mindenkit, akire később számítani akarunk. Könnyen lehet, hogy ezen múlik majd, képesek leszünk-e végrehajtani a tetteket, melyeket változó világunk megkövetel tőlünk.