Az írás elszáll, a szó megmarad

Talán csak az ősz kezdetét övező ingerültségem az oka, de amikor visszaolvastam a legutóbbi bejegyzést az eltérő kultúrájú társadalmi csoportok együttéléséről, kínzó elégedetlenség támadt bennem. Úgy tűnik fel, mintha magától értetődő, triviális dolgokat írtam volna. Persze magam sem hittem, hogy velőtrázóan eredeti a megközelítés, amit hirdetek, de ebben a formában a rengeteg leírt mondat nem mondott túl sokat a konkrétumokról... Igen, ez zavart a legjobban. Szépen hangzó dolgokból soha nincs hiány, de ha a valóság korlátjaival vetjük őket össze, könnyen kínlódásba torkollhat a kísérlet. Egymás kultúrájának felismerése, a folyamatos konfliktusok elfogadása és az empátia voltak a kulcsmozzanatok, amelyeket megemlítettem, most viszont szeretnék kicsit belemenni azokba a részletekbe, amelyeket legutóbb elhanyagoltam.

Mindenekelőtt arra kell felhívnom a figyelmet, ami legutóbb talán elsikkadt, mégpedig hogy az akkor meghatározott törekvések egyike sem könnyű feladat, sőt, kifejezetten nehéz és esetenként fájdalmas kihívásoknak nézünk elébe. Itt most személyes és társadalmi kihívásokról beszélek, mély emberi problémákról. Nincsen program, technológia, szervezet, nincsen semmilyen gép, ami ezt végigvinné helyettünk. Már a saját helyünk megtalálása is nehézséget okozhat ebben a világképben, főleg ha mindeddig tudatosan távol tartottuk magunkat ezektől a feszültségektől. A kényszer erősebb minden finnyás óvatoskodásnál, és ha készületlenül ér valakit, az a legveszélyesebb eshetőség. Nincsen senki a Földön, aki egy ilyen helyzetbe, például etnikai vagy vallási gyűlöletbe kívülről belecsöppenve okos és szellemes tudna maradni. E konfliktusok, különbségek feltérképezése még nagy vonalakban is évek munkáját jelenti, a valódi empátiához pedig néha egy élet is kevés lenne.

Gondoljunk például a mostani szíriai polgárháborúra! A sajtóban azt látjuk, hogy van egy elnyomó rezsim, és egy vele szemben álló felkelés. Aki tényleg komolyan figyeli a híradásokat, az arról is tud, hogy a kormányt egy alavitának nevezett mindössze 10-11 százalékos arányú vallási kisebbség adja, míg a lázadók többsége az országban számszerű többségben levő szunnita iszlám híve. Mindez kiindulópontnak talán megfelel, de bármilyen mélyebb megértéshez elégtelen. Nem mintha bárki azt akarná, hogy megértsük, mi folyik a világnak azon a részén... Igaz, még szándékkal is nehezen lehetne ezt a célt rendesen megvalósítani, mert még az is előfordul arrafelé, hogy - legalábbis látszólag - maguk az események alakítói döbbennek meg leginkább döntéseik következményein.

Szíriában nem két kényelmesen definiálható fél feszül egymásnak, hanem rengeteg, saját táborán belül is megosztott, esetenként évezredek óta egymás mellett élő közösség. Tulajdonképpen tényleg majdnem mindnyájan arabok, ahogy azt sejtenénk, na persze az egész régióban jelentős gondnak számító kurdokat kivéve (9-10%). Ők négy különböző állam területére kerültek egy korábbi határhúzogatásnál. A szíriai szereplők majdnem mindnyájan muszlimok is, kivéve a lakosság több mint tizedét adó keresztényeket és drúzokat. Bár tulajdonképpen az alaviták vallása is alig-alig fér be az iszlám keretei közé, eléggé le kell egyszerűsíteni a történetet, hogy őket siítának soroljuk be. Aztán ott vannak a külföldiek. Ott vannak például azok a fegyveresek, akik a többi arab oszágból érkeztek, hogy támogassák a felkelést. Az ő hatásuk, és támogatásuk egyáltalán nem elhanyagolható. Negyven éve ott van a megszálló izraeli haderő az ország részének számító Golán fennsíkon, folyamatosan frusztrálva az egész országot. Ott van több százezer palesztin menekült, akiknek legtöbbje már ebben az országban született, de nem tartozhat oda. Természetesen vannak különböző politikai pártok is, mind otthon, mind a disszidált értelmiségiek körében. Minden felsorolt csoportnak (és még ki tudja hány másiknak) külön, egyedi érdekei vannak, szinte mindegyik további ellenségeskedő frakciókra bontható. A szövetségek és árulások szinte végtelen és átláthatatlan hálózata mutatkozik meg abban a 25 milliós államban.

Mondhatnánk, hogy ez az igazi keleti káosz, amelyet most ismét erőszakkal pecsételnek meg, csak az arabok kiváltsága. Számomra úgy tűnik, hogy bizony rájuk is jellemző a sivatagi beduinok szólása: "Én a testvérem ellen, én és a testvérem a kuzinjaim ellen, én és a kuzinjaim a világ ellen." Talán ők megsértődnének, hogy ezt mondom, mert legtöbben nem tartják sokra a beduin törzseket. Ja, őket ki is hagytam, beduinok is élnek Szíriában... De mégis gondoljuk végig! Ez nem a Közel-Kelet, de mi sem vagyunk egyformák, és ami a véres háborúkat illeti, aligha maradunk le egyetlen más földrésztől, országtól vagy néptől is. Közmondásos jelleggel jön elő mindig közöttünk a megosztottság kérdése. Vidéken már a szomszéd falu is sokszor külön világ, egy városban már lehet hogy a következő utca is. Gondoljunk a Kárpát-medencében élő egész magyar közösségre, és hogy kik élnek még itt mellettünk! Nem állíthatja senki, hogy nem elég sokszínű a felhozatal... Egy szóval sem panaszkodom emiatt, de leszögezem, a fenntartható együttélés nem kifogástalan pásztoridill (ahogy a pásztorok élete sem az). Soha senki nem indul tiszta lappal, és csak az emberi szó és megértés útján kerülhet közel másokhoz. Ebben a képben folyamatos konfliktus alakítja a társadalmi szerepeket, persze nagyon bízom benne, hogy nem a szíriai irányba. Tudom, hogy vannak, akik számára az ilyen szembenállás már fogalmilag is elfogadhatatlan, ők általában a liberális ideológia mentsvárához menekülnek. Hiszen miért ne oldódhatna fel minden ellentét ebben a szép, új, sosemvolt világban, hogy csak béke és bőség maradjon ránk? A válasz: azért, mert az erőforrások, amelyekre mindez épül, egyre kevésbé lesznek elérhetőek. Az ebből fakadó dühön és csalódottságon jobb lenne minél hamarabb túljutni.

Ezen a ponton kis híján elkanyarodtam a háború és a béke kérdésköre felé, amit - legalábbis részben -  szintén muszáj lesz majd értékelnünk. Ez azonban, úgy vélem, nem a legszorosabban kapcsolódik a jelenlegi liberális államelveinkhez és rendszereinkhez, és ennyire nem szeretnék messzire lépni, még ha nagy is a kísértés. Az önmegtartóztatás oka leginkább a logikus haladás igénye, annak ellenére, hogy ért már olyan kritika is, hogy összefüggéseket látok meg ott, ahol valójában nincsenek. Ami ezt illeti, jómagam inkább attól tartok, hogy olyasmit nem veszek észre, ami létezik. Ez egy valódi filozófiai mélységű probléma, talán egyszer még írok is róla egy posztot... Most azonban inkább tartom magam az eredeti témához.

Az körülbelül talán mindezek után egyértelmű, hogy személyesen mit tartok helyes megközelítésnek, de mi lehet az, amit az állam, a politika tehet, hogy ugyanezt az utat kövesse? Egyáltalán nem egyszerű kérdés. A mi törvényi szabályozásunk mibenléte eleve kizár bármilyen megkülönböztetést közösségek szerint, az egyént önmagában vizsgálva kell elítélni vagy felmenteni bármilyen jogsértés esetén. Ez a tétel persze igazságosnak tűnik fel előttünk, amíg nem azt látjuk, hogy a büntetés messze nem ugyanolyan mértékben viseli meg a vétkeseket, épp ezért a visszatartó ereje sem ugyanakkora. Emellett maguk a szabályok tisztelete sem egyöntetű a társadalomban, ahogy erről korábban már részletesen szó volt az elmúlt hetekben. Mindez az élet elválaszthatatlan része, illetve ha az ilyen különbségek eltűnnének, akkor maguk a különböző kultúrák is szétporladnának. Akkor lenne igazán szürke és szegény a társadalom.

Pontosan ez a terület, a jogrendszerünk és a liberális ideológia összekötése váltotta ki a feljebb említett kritikát. Nem vagyok jogász, így a részleteket nem ismerve valóban pontatlanul fogalmaztam, de a lényeget továbbra is fenntartom: mást jelent ma a törvénykezés, mint a modern liberalizmus előtt. Az akkori szokásjogban a leírt törvények inkább szellősen elhelyezett jelzőkarók voltak, míg ma gyakran betonfalak labirintusához hasonlítanak leginkább. Miért sokatmondó ez a metafora? Azért mert a leírt szavak merevségével szemben a korábbi szokásjogban a bírók szerepe sokkal nagyobb volt, az ő emberismeretük, bölcsességük, igazságérzetük volt az ítélethozatal döntő momentuma. Ez az a mód, ahogy a fent említett hozzáállást meg lehet valósítani, ki kell venni az elvek béklyóiból az államot, és emberi kezekbe kell adni. Rémisztően hangzik, de valójában felesleges megijedni, mert nincs más választásunk. Az egyetlen - bár vitathatatlanul komoly - érv ez ellen csak az lehet, hogy ha nem megfelelő emberek kezébe kerül a törvény hatalma, így hatalmas szenvedést zúdítunk a fejünkre. Az a helyzet, hogy az anyagi bőség olyan áradása nélkül, mint amit az elmúlt néhány évszázadban megélt az ipari civilizáció, az elvek sem védenek meg senkit a zsarnokságtól. Erről a körülményről a gondolkodók jó része szeret megfeledkezni. Ez egy kemény döntés, de még az sem biztos, hogy tudatos választás eredménye lesz, egyszerűen nem adnak más esélyt a körülmények.

További kritikaként hangzott el, hogy a jogalkotás nem ilyen jellegű tulajdonságok alapján oszlik különböző iskolákra. Ezt az akkori vita során tudatlanul (és kissé gyáván) elfogadtam, már csak azért is, mert erről nem írtam egy szót sem. Egy kis olvasgatás után viszont meg kellett döbbennem rajta, hogy valójában mégis pont ez igazol engem... A kontinentális jograndszerek - így közvetve hazánké is - pontosan a felvilágosodás idején gyökereztek meg, és főként ókori római alapokról kiindulva a kortárs racionalista elveket öntötték írásba. Már csak ezért is, a szabadelvűségtől nehéz őket függetlennek tekinteni... A francia forradalmat közvetlenül követő Napóleon legmaradandóbb alkotása messze nem az austerlitzi csata dicsőséges győzelme volt, hanem a Code Napoléonként ismert jogrendszer, ami pontosan az általam említett "betonfal" mintát követi. Mindent egységesített, központosított, és mindent felülről lefelé, az elvektől a gyakorlatig vezetett le. Máig alapja sok állam működésének, különösen az európai kontinensen, valamint francia és spanyol nyelvterületen.

Ezzel szemben a fő riválisnak számító angolszász jogrendszer a legsötétebb középkorból, a 11-12. századi Angliából ered. Korábban volt róla szó, hogy a ködös (illetve a franciák szerint hitszegő) Albionban maga felvilágosodás is másképpen alakult, hiszen a világ megismerésében az ész fensőbbségét hirdető racionalizmus helyett a tapasztalat fontosságát hansúlyozó empirizmus volt az erősebb irányzat. Bár talán egyébként sem lep meg senkit, hogy az angolok (és egykori birodalmuk utódai) az utolsó pillanatig - legalább külsőségekben - ragaszkodnak a hagyományaikhoz, gondoljunk csak a balos közlekedésre, vagy a mértékegységeikre... Az ő jogrendszerük precedenseken alapszik, korábbi hasonló esetek keresésén, és az akkori ítéletek továbbvitelén. Ha pedig nincs megfelelően illeszkedő precedens, akkor a bírónak kell alkotnia egyet. Ez a későbbi hasonló esetek számára is döntő lesz, tehát maguk a bíróságok (is) alkotnak jogot.

Aki emlékszik még három bekezdéssel ezelőttre, annak feltűnt, hogy ez maga az az ősi szokásjog, amiről ott szólni próbáltam. Persze mindig léteztek központi szabályok, de az értelmezés, és a pontos alkalmazás sokkal inkább helyi, lokális szinten történt, az alkalmazó bíró személyes felelősségével. Amikor a lokalizáció témája szóba kerül, akkor minden esetben borzasztóan oda kell figyelni, ugyanis a hétköznapi világunkat nézve alighanem ez a legdrasztikusabb változás, amit át fogunk élni. Drágább és kevesebb energiával egyre inkább csak az fog működni, ami helyben működik. Teljesen mindegy, hogy ez éppen villamos erőmű, kézművesség, vagy törvényi szabályozás.

Természetesen nem állítom, hogy például az Egyesült Államokban ma középkori viszonyok uralkodnak ilyen téren. A leírt különbségek rengeteget csorbultak az idők során, elsősorban annak köszönhetően, hogy ma már az angolszász rendszerben is igencsak megnövekedett a központi szabályok aránya. Emellett az sem elvetendő, hogy a bírók képzése és kiválasztása hogyan történik, no meg persze precedenst is jóval gyorsabban és könnyebben lehet manapság találni. Utóbbi tényezőnek hála, a helyi jellemzők ma ott is szinte alig szerepelhetnek.

Van még egy dimenziója a történetnek, ami mindenképpen említést érdemel. A fő hatalmi ágak értelemszerű sorrendben: a törvényhozás, a bíróságok és a végrehajtás. Ezek manapság leginkább a szétválasztásuk vagy összemosásuk kapcsán kerülnek elő, felettébb meddő és gyakran unalmas vitákat előidézve. Annyi biztos, hogy a precedensjog a törvényhozást és a bíróságokat a legkevésbé sem választja el, így elvileg a zsarnokság szempontjából igen veszélyes. Erről azonban már szóltam. A kérdés az, mi a helyzet a végrehajtással? Hogyan közelítsük meg a kényszert, ami a törvények erejét mutatja?

A rendvédelmi szervek összeroppanása egyértelmű vonása a jelenlegi válságnak, a központi költségvetés megkurtítása ezen a területen kézzel fogható hatással bír. Épp a héten olvastam, hogy van olyan város az USÁ-ban (Camden, New Jersey), ahol a tomboló bűnözési hullám dacára pénzügyi okokból egyszerűen megszüntetik a rendőrséget. Camden példája nem átlagos, de nem is egyedi. A törvény uralmát kikényszeríteni épp olyan fontos, mint megalkotni, vagy alkalmazni azt. Magyarországon sem ér el mindenhova a rendőrség keze, ezzel talán senkinek nem mondtam újat. Most még tehetünk úgy, mintha ezek csupán kivételes anomáliák lennének, azonban ha a tendencia folytatódik, akkor idővel bele kell törődnünk, hogy a saját kulturális, erkölcsi szabályaink is sokkal hangsúlyosabb szerepet kapnak. A modern törvénykezés ugyanis (itt egyértelműen tetten érhető a szabadelvűség) a hagyományos normák helyettesítésére, egységesítésére törekedne, de a végrehajtás elégtelensége esetén csupán sárguló papírlapok halmaza marad. Száz esztendővel ezelőtt egy rablás után elég lehetett egy másik megyébe menekülni, és nyugodt életet élni évekig, nem fogadnék rá nagy tételben, hogy ez a lehetőség nem tér vissza... Ilyenkor pedig nem marad más az állam számára sem, mint alkalmazkodni a körülményekhez. A szokásjog, az emberi tényező visszatérésével ezt a kérdést is rugalmasabban lehet kezelni, bizonyos mértékig tolerálni az önbíráskodást, összedolgozni ott, ahol ma hatásköri viták miatt lehetetlen. A szó és az írás közül csupán a körülmények döntik el, melyik az erősebb és hatékonyabb.

A felrajzolt állam működése talán primitív, különösen annak fog tűnni, ha egy jogász olvassa, az itt feltett kérdések azonban nem eleganciáról vagy büszkeségről szóltak. Hogy mégis miről, az a blog címe alatti rövid leírásban található. Szerencsére azonban ezeknek a fogalmaknak egész más módon is értelmet lehet adni, ha tényleg keresi az ember, és ennek önmagukban sem a szegénység, sem annak általános következményei nem szabnak határt.

Mások szemével látni

A különböző vallási, etnikai, kulturális közösségek együttélése, melyet mostanában boncolgatok e blog keretei közt, annyiban mindenképp hálás téma, hogy mindig aktuális, és mindenkinek megvan róla a véleménye. Nem akad köztünk senki, aki ebből  fakadó visszás helyzetekkel legalább egyszer ne találkozott volna. Legtöbbször arról is van elképzelésünk, hogy saját magunknak vagy épp a másik félnek hogyan kellett volna viselkednie az adott szituációban, és arról is - ami voltaképpen ugyanaz -, hogy mit teszünk majd legközelebb, ha véletlenül ugyanoda lyukadnánk ki. Hasonlóképpen alakult ki az én általános álláspontom is, méghozzá egy olyan tevékenységnek köszönhetően, ami elsőre bizonyára nevetségesnek vagy meghökkentőnek tűnik majd a legtöbb olvasó számára, ha egyszer eljutunk arra a potra, hogy megemlítsem. A mai (avagy dátum szerint tegnapi) téma számos vadhajtást eredményezett, amelyeket elvarrni több hetes mulatság lesz, ráadásul a mostani dolgomat is megnehezítette. Érdekes helyzet, mert eddig az volt inkább jellemző, hogy nem tudtam, miről írjak, most pedig hirtelen a bőség zavarával küzdök.

Mielőtt azonban a lényegre rátérnék, nem mehetek el szó nélkül amellett, ami az elmúlt napokban zajlik a bolygó számos pontján. Az eddig is tudott volt, hogy Kína és Japán, két több ezer éves állam emberemlékezet óta vitatkozik arról, hogy egy lakatlan szigetcsoport - a nevük Diaoyu-, vagy Senkaku-szigetek, attól függ melyik oldalt kérdezzük - feletti rendelkezés joga melyiküket illeti meg. Néhány nappal ezelőtt a szigeteket jelenleg ellenőrző Japán állami tulajdonba vette ezeket az addigi tulajdonos Kurihara családtól. Ez a nem túl látványos manőver a Föld legnépesebb országában, a több milliárdos Kínában széles körű zavargásokat indított el, melynek során a japán márkájú autók felgyújtása, japán boltok, éttermek lerombolása, és a hadüzenet követelése nem számít kirívó viselkedésnek. Egyes elemzők szerint ha Kína kormánya a Nyugathoz hasonlóan függne az otthoni közvéleménytől, akkor már háború dúlna a Távol-Keleten. Ezzel egy időben egy az iszlámot gyalázó gúnyfilm hatása a muszlim világot járta be, hasonlóan szívderítő végeredménnyel. Ez is erőszakba torkollt, és messze nem csak az arabokról van itt szó, Afganisztánban, Pakisztánban, Bangladesben és Indonéziában is megostromolták az amerikai nagykövetséget. Az USA líbiai nagykövete az ottani konzulátus megtámadása során távozott az élők sorából, ami szintén nem egy olyan fejlemény, ami mindennaposnak tekinthető.

Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy a fennálló világpolitikai rendszer tartalékai a látszat szerint fogyóban vannak. Ha másképpen fogalmazok: a nemzetközi közösség egyre kevésbé rugalmas a konfliktusok kezelésében. Kína és a muszlimok együttesen biztosan meghaladják a Föld lakosságának egyharmadát, ez a két óriási és egyöntetű támogatottsággal bíró megmozdulás pedig csupán egy provokatív japán gesztusba és egy ostoba filmbe került. Nem tudom, lehet-e ennél jobban demonstrálni, hogy az a bizonyos húr már számos helyen pattanásig feszül. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy "ezek mind állatok", és hogy aránytalanok a reakcióik, de az az igazság, hogy saját ismerőseink között is találhatunk olyanokat, akiknek már nem kell sok lökés a teljes kétségbeesésig. Szintén lehet mondani, hogy mindez nem jelent semmit, amíg állami szinten nincs erőszak, és előbb-utóbb úgyis lecsillapodnak a kedélyek. Ez abból a szempontból igaz, hogy a világ rendje holnap reggel is ugyanaz lesz, mint ma. Ezek az indulatok azonban veszélyesek. Egy-két nagyravágyó diktátort vagy kormányt meg lehet buktatni, az emberiség egyharmadát azonban egyszerűen nem lehet leváltani. Ők ott lesznek holnap, ott lesznek három év múlva, és amit ők akarnak és tesznek, az beszivárog mindenki más életébe is.

Az alapvető témámhoz visszatérve mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy semmilyen közvetlen, azonnali megoldást nem tudok azok számára, akiknek jelen pillanatban például etnikai ellenségeskedés keseríti meg a mindennapjaikat. Bármily fájdalmas és tehetetlen érzés, ezeket a kérdéseket egyénileg lehetetlen kibogozni. A legkomolyabb jóhiszeműség, kedvesség és nyitottság sem véd meg senkit attól, hogy egy ilyen konfliktusban áldozattá váljon, ha egyedül próbálkozik. A külsőségek gyakran el sem árulják azokat az érzelmeket és indulatokat, amelyek ilyenkor felszínre törhetnek. Amivel változtathatunk, az éppen hogy nem az egyéni viselkedés trendekhez igazítása, hanem a helyzet általános átértékelése. A múlt héten említett allegória a rókáról a tyúkudvarban itt is utat mutat számunkra. Ahogy a vadaknak a kerítésen kívül van a helye, és a baromfinak a ketrecben, úgy az emberi társadalomban is meg kell, hogy legyen minden közösségnek a saját "helye", az a szerep, életmód, vagy állapot, amivel önmaguk, sőt, akár a környezetük számára is hasznosak lehetnek. Szerintem semmilyen bölcsesség nincs a gondolatban, hogy ezek a közösségek azért alakultak ki hosszú évszázadok, évezredek alatt, nehogy véletlenül túl jól érezze magát az emberiség. Persze részben azért is lettek olyanok amilyenek, hogy egymás életét jobban meg tudják mérgezni, a másiknak erősebben ellen tudjanak állni, de ez önmagában egyáltalán nem katasztrófa. Néhányszor levezettem már itt, mennyire nagyra tartom, sőt, ez nem jó szó, inkább hogy mennyire meghatározó életelemnek vélem a sokszínűséget, a változatosságot. A párhuzamosan élő, folyamatos feszültségben álló emberi közösségek gyönyörű példái annak a dinamikus egyensúlynak, amely a természetben való túlélést leginkább képes elősegíteni.

Mit kell tehát tennünk? Elsősorban a jelenlegi hozzáállást szerintem egy az egyben fel kell adni, mert alapjaiban hibás, és szükségszerűen tévútra visz bennünket. Erről már írtam bővebben az elmúlt két hétben, talán most már tiszta, hogy miért is gondolom így. A sürgető kérdések sokkal inkább azok, hogyan változtassunk, és mire számíthatunk utána.

Az első pont nálam az lenne, fogadjuk el, hogy ez vagy az a csoport másképp gondolkodik, mint mi, hogy más értékeket vall, hogy egyszerűen nem ugyanazzal a mércével közelíti meg a világot, mint mi. Ez a lépés a legfontosabb, ezt nem lehet megkerülni, ha bármilyen változást akarunk. Mindaddig, amíg makacsul kizárólag egyéneket vizsgálunk, soha nem jutunk majd közelebb a kérdés lelkéhez, a lehető legbékésebb együttéléshez. Az első liberális ellenérv ugyanis mindenre az, hogy "de nekem van egy ismerősöm, aki ahhoz a közösséghez tartozik, mégsem úgy viselkedik, mint ahogy mondod, és ahogy a többi". Ez nem is igazi érv ebben a kérdésben, egyszerűen nem nyom a latban semmit, mellébeszélés, mert az állítás velejéhez, a csoportok különbségeihez hozzá sem szól. A valóság megismerése általánosítások, tapasztalatok sorozatából, és az abból levont következtetésekből áll, egyik sem hagyható el. A sztereotípiák fontos általánosítások, és legalább annyira befolyásolják egy közösség belső viszonyait, mint a külső megítélését. Egy irokéz indián a saját törzsének hőseit tartja a legnagyobb mintának, egy siíta libanoni diák pedig könnyen lehet, hogy a Hezbollahot. Persze fordítva is lehetséges, kivételek előfordulnak, kérdés, hogy mennyire valószínű... Előfordulnak fekete bárányok is, a fejünkben élő kép mégis fehér gyapjúhoz kötődik, ki mondaná, hogy ez véletlen? Vajon azzal kockáztatunk többet, ha a tapasztalatoknak, történelmi és statisztikai tényeknek fittyet hányva becsukott szemmel járunk, vagy ha ezekből körültekintően építkezni akarunk?

Természetesen ez a hozzállás ostoba emberek és téves előítéletek esetén igazságtalanságokat szül. Ezt nem vitathatja senki. Ostoba emberekre azonban nem lehet életmódot, kormányzati gondolkodást, filozófiát alapozni. Bármennyire grandiózus tett, rajtuk akkor sem segítünk, ha magunkat is a szintükre butítjuk az egyenlőség nevében. A liberális vakság pontosan egy ilyen próbálkozás, és ennek megfelelően eleve értelmetlen. Ez lenne a második pont: ismerjük be, ostobák mindig lesznek, a tökéletességre pedig nincs remény. A legnagyobb bárgyúság lenne, ha azután, hogy százszor kihangsúlyoztam, mindennek megvannak a maga korlátai, bejelenteném, hogy felfedeztem a spanyolviaszt. Nem erről van szó. Viszont ami az emberek nagy részében megvan, mint nyugodt, bölcs és értelmes szellem, azt kötelező kihasználni ezen a területen, büntetlenül nem heverhet parlagon. Legkevésbé akkor nem, amikor egyéb erőforrásokból egyre szűkösebben állunk...

A harmadik, és szintén kulcsfontosságú törekvésünk az kellene, hogy legyen, hogy megértsük azt, mi folyik körülöttünk. Meg kell ismernünk azokat a közösségeket, amelyekkel találkozunk, sőt, ha lehet, akkor még annál is többet. További kulcsmozzanat, hogy mindeközben becsületesnek kell maradnunk, tehát nem szabad szőnyeg alá söpörni sem egy közösség erényeit, sem a bűneit. A két halmaz legtöbb esetben szinte teljesen fedi egymást, és elválaszthatatlanul összfüggnek, mert csupán a nézőpontok különbségétől függ, hogy egy tulajdonság melyik kategóriába tartozik. Nagyon oda kell figyelni, hogy mindent észrevegyünk, semlegességet ugyan nem lehet megkövetelni, korrekt vizsgálatot viszont mindenképpen kell. Bármennyire elfogultak vagyunk is az adott embercsoporttal szemben, legyenek a legkedvesebb barátaink vagy halálos ellenségeink, erősségeik és gyengéik mindenképp ugyanolyan fontosak számunkra. Teljesen mndegy, hogy segíteni vagy ártani szeretnénk, ez a folyamat nem különbözhet, mert lesz aki kihasználja a tévedéseinket.

Hogyan zajlik ez a megismerés? Úgy hogy meghallgatjuk az adott közösség dalait, elolvassuk a történelmüket, elmondjuk a meséiket, megnézzük a házaikat, megforgatjuk a fegyvereiket, megízleljük az ételeiket, iszunk az italaikból. Úgy hogy megkérdezzük tőlük, mit gondolnak magukról, megkérdezünk másokat, mit gondolnak róluk. Beszélgetünk róluk, méghozzá nyíltan. A felsorolás nem teljes, és ennek sem minden darabja kötelező, de úgy vélem, egyik sem árt. Még a gyomorrontás is megéri néha... Lehetséges hogy egy egyszer hallott versből jobban megismerünk valakit, mint ezer egyéb dologból, de általában több történet kell, hogy összeálljon egy reális kép. Ha lehet egy talán kicsit formabontó javaslatom, mindenki kezdje a sort saját magával! Aki ezt olvassa, lehet katolikus, zsidó, magyar, sváb, cigány, lehet budapesti, győri, vácegresi, teljesen mindegy. Nézzünk utána, kik is vagyunk valójában, hogy kik lennénk a mai társadalomba való beoldódás nélkül! Nincs ebben semmi, ami kínos lehet, ne féljen tőle senki. Csak akkor várható el, hogy mások világképét képesek legyünk felvázolni, ha a sajátunk már kristálytiszta előttünk, ehhez pedig olykor igen mély gyökerekig le kell ásni.

Amikor lehetőségeinkhez mérten feltérképeztünk egy csoportot, akkor lehet csak az egyes személyek jellemét igazi környezetükben elővenni. Lehetséges, hogy sajátjai között egy általunk agresszívnak tartott ismerősünk még szelídnek is számít. Lehet, hogy a jövőben épp az ő segítségére lesz majd szükségünk, ha egyszer szót kell értenünk az övéivel. Nem tudhatjuk előre, mit hoz a sors, de az biztos, hogy senki nem veszi rossz néven, amikor emberszámba veszik, tiszteletet mutatnak a számára értékes dolgok felé. Sok esetben ezzel még komoly ellenségeskedések élét is kivehetjük, ugyanis ezek pontosan a meg nem értés következményei szoktak lenni. Angolul értő olvasóim számára jó szívvel tanácsolom, hogy nézzék meg ezt az előadást az empátia, a más helyzetébe való beleélés erejéről. Többet mond mindennél, amit én leírhattam. Talán a héten kitört látszólag oktalan zavargások láncolata is más megvilágításba kerül, ha a képeken látott tömegben meglátjuk a közös elkeseredést, amely összehozta őket.

Amit ezzel a hozzáállással elnyerhetünk, az egyáltalán nem Utópia, csupán egy talán nyugodtabb és bölcsebb, de legfőképpen fenntarthatóbb élet, mint ami mostanában a miénk lehet. Meggyőződésem, hogy többre vinnénk, ha az egyenlő esélyek szajkózása helyett egyszerűen mindenki azon a területen tevékenykedne, amihez a legjobban ért. Ahogyan a róka a vadászathoz, úgy a tyúk a kapirgáláshoz. Nem állítom, hogy ez az állapot zökkenőmentesen eljön majd, de ha teszünk érte, akkor talán lehetséges. Jómagam minden erőltetett hunyorítás nélkül is szépnek látom azt a képet, amelyben mindenki tudja, honnan érkezett, és hová tart. Ma ez csak a képzeletünkben lehetséges, legtöbben homályban forgolódunk, meg sem sejtve e két irányt. Akinek tetszik például A trónok harca regény- és filmsorozat világának hangulata, az ebben velem tart. Jövő héten a leírt általános elvek mindig izzadságos részletei közé  teszek majd egy kirándulást.

Az üresség ígérete

Ha esetleg valaki úgy ítélné meg, hogy e blog legutóbbi bejegyzése provokatív volt, annak javaslom, most kezdjen el felkészülni egy újabb, talán kicsivel drasztikusabb dózisra. A liberális "tolerancia" kritikájának folytatása következik, a probléma, amelyet körbejárni igyekszem, nem más mint a különböző kultúrájú népek, csoportok kapcsolata, együttélése. Nem áltatom magam azzal kapcsolatban, mennyire lehet majd a jelenleg uralkodó elvektől elvonatkoztatni, én magam sem vagyok képes rá teljesen, hiszen koromnál fogva nem is láthattam mást, mint a jelenlegi rendszert. Ennek ellenére egyszerűen nincs más választásom, ha a megkezdett utat, a modern politikai ideológiák fenntarthatóság szempontjából való vizsgálatát végig szeretném járni. Eredetileg szerettem volna még ebben a posztban becsületes alternatívát kínálni, de az okfejtés fokozatosan olyan méreteket öltött, hogy elégségesnek láttam, ha ezt a részterületet tisztességesen befejezem. Tudom, hogy a kritika önmagában talán olcsó dolognak tűnhet, de - legalábbis ezen a honlapon - a megalapozott rendszeresség híve vagyok, így kérem, hogy aki esetleg amazt szeretné olvasni tőlem, az most ne csak legyintsen egyet, hanem egy kicsit még várjon türelemmel. Ma sem a levegőbe szeretnék beszélni.

Múlt héten ott fejeztem be, hogy a liberalizmus által toleranciának nevezett viselkedést egyszerűen vakságnak bélyegeztem. Úgy vélem, ezzel kicsit sem túloztam, és a kijelentésen semmit nem csorbít, hogy ez a vakság önkéntes, sőt, ha ezt is figyelembe vesszük, még inkább kiviláglik az egész liberális érvrendszer valósággal való összeütközése. Nemcsak azért írom ezt, mert az ebből a hozzáállásból fakadó konfliktusok minden további nélkül képesek aláásni egész országok nyugalmát, és nem is csak azért, mert a jövőt fürkészve ez több helyen egyre valószínűbb forgatókönyvnek tűnik. A jelenségnek mély elvi jelentősége van az eszmerendszerre nézve, ahogyan azt egészen "szalonképes" gondolkodók is kimutatták már (érdeklődőknek javaslom a megfelelő angol wikipedia szócikk vonatkozó részét). Aki olvasgatta az itteni írásaimat az elmúlt hónapokban, gyakran szembesülhetett a racionalizmusról szóló, felettébb elvont gondolatokkal. Ezeket nem a közönség kínzása és elkergetése érdekében vetettem közbe, bár e célokat is valószínűleg (utóbbi esetben biztosan) jól szolgálták. A valódi cél egész más volt, az ideológiák későbbi kritikájának módszerét szerettem volna lefektetni, amit épp most alkalmazok. Akkor - többek között - arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy minden eszme axiómákból, alapállításokból indul ki, amelyeket magától értetődőnek, támadhatatlannak tekint. Legyen a rájuk épülő érvrendszer bármilyen briliáns, ha az axiómákat kirúgjuk alóla, a semmibe fog összeomlani. 

Nos, az emberiség erkölcsi egysége a szabadelvűség ilyen elvi axiómája. Ha nem ez lenne a helyzet, akkor egy értelmes elme sem gondolhatná, mint ahogy sok nagyszerű liberális gondolkodó állítja, hogy az egyének egyenlőségére tökéletes társadalmat lehet építeni. Épp most hallottam erre egy kifejező hasonlatot: olyan lenne ez, mintha egy rókát beengednénk a tyúkok ketrecébe, és egyenlő jogokat biztosítanánk neki. Ebből aligha lesz békés együttélés. Amíg attól félünk és afelett ítélkezünk, hogy azonos jellemeket külsőségek alapján különböztet meg valaki, addig nem vesszük észre, hogy a háttérben elsikkad egy legalább ugyanolyan súlyos hiba, amikor alapjaiban eltérő jelenségeket egy kalapba nyomkododva próbálunk "eladni". Amikor azt mondjuk, hogy az egyes közösségekkel szembeni előítéletek csak külsőségekben gyökereznek, az nem csupán szándékos hanyagság. A mélyebb megismerés visszautasítása véleményem szerint a mai, felszínes életvitelünknek is egy lenyomata. Amikor így teszünk, nem vagyunk kíváncsiak a másik indokaira, egyszerűen rásütünk egy billogot, amelyet később sem tud levakarni. A bőrszín alapján történő diszkrimináció esetén az illető jellemét és személyes tulajdonságait hagyjuk figyelmen kívül, de ha "színvakok" vagyunk - apropó, ugye nem csak én hallottam valakit ezt a jelzőt ilyen értelemben büszkén vállalni? - akkor az etnikai hátteréből fakadó értékeit és közösségének kultúráját vesszük semmibe. Ne gondolja senki, hogy ez kisebb, vagy veszélytelenebb dolog.

A róka és a tyúkok példája rávilágít egy másik nézőpontra is. Természetesen mindenkinek megvan az ötlete arra nézve, hogy környezetében ki a ragadozó és ki a békés baromfi, és kétségem sincs afelől, hogy mindenki saját közösségét gondolja majd az áldozatnak. Igyekszem általános keretek között maradni, de ez a hatás elkerülhetetlen, és nem is haszontalan, mert jó illusztrációt biztosít számomra. Most hívnám föl a figyelmet, hogy teljesen mindegy, kit melyik állatnak feleltetünk meg, a példa szerint ugyanis mindenki veszít. Nyilvánvaló, hogy a róka megöli a tyúkokat, és nagy lakomát csap a húsukból, de itt nincs vége a történetnek. Fogságba vetve, mint egy baromfi, rövidesen nyomorult módon elpusztul majd ő is. Nem erre az életmódra fejlődött ki ugyanis a szervezete, nem is képes ezt elviselni. A működő modell az, mely szerint a róka helye kint van az erdőben, a tyúké a ketrecben, ha pedig néha valamelyik rossz helyre téved, akkor fájdalmas büntetés lesz az osztályrésze. Kétlem, hogy ez vita tárgya lehetne.

Ha ennyi nem lenne elég, akkor ennek a hozzáállásnak egyéb hátránya is van. Ha vakság uralkodik az emberek gondolatain, az az önmegvalósító jóslatokhoz hasonló módon azt a hatást váltja ki, hogy a való életben megpróbáljuk igazolni. Például a többség által hozott törvényeknek idővel a legtöbb kulturális kisebbség kénytelen lesz behódolni. A társadalom uniformizálódik. Létrejön egy felülről generált és irányított populáris kultúra, amelyet az átlagember a tömeg részévé válva, passzívan fogad és "fogyaszt". A mélyebb alapon nyugvó korábbi minták, viselkedésmódok, életmódok elveszítik a jelentőségüket, kikopnak, eltűnnek. Ez a változás önmagában nézve nem jelent sem rosszat, sem jót. Vannak, akik meg vannak győződve róla, hogy ami új, az definíció szerint csak jobb lehet, nekik esetleg javasolnám, hogy gondolják végig mit is cseréltünk ki mire. A mai popkultúra valós értékét, bevallom, én nem becsülöm túl sokra. Semmilyen szerves kötődést, semmilyen valódi boldogságot nem képes előidézni, olyan sekélyes, mint az elv, amely elősegíti a létezését. Ez természetesen csak az én véleményem, az ítélet mindenkinek a saját felelőssége. A lényeg azonban nem csupán ennyi, a körülöttünk zajló folyamat mást is magában hordoz.

A rabszolgaságnak Afrikában ősi múltba visszanyúló hagyományai vannak, az újkor mégis tudott újat mutatni ebben a kérdésben. Az amerikai ültetvényeken ugyanis már a gyermekek is rabszolgasorba születtek, teljesen reménytelen volt számukra minden helyzetüket érintő változás. A magyar történelmet ismerve magától értetődően tolul a nyelvünkre a kérdés: miért nem rázták le ezt az igát? Volt ahol megtették. A haiti forradalom például annyira sikeres volt, hogy a felkelők saját kezükbe vették az irányítást, és kikiáltották a köztársaságot. Az USA déli területein ezzel szemben semmilyen eredményt nem sikerült elérni, pedig egy tömeges felkelés bizony változtathatott volna a dolgok folyásán. A különbség első számú forrása az Egyesült Államok ültetvényeseinek gyakorlata volt, amely a rabszolgákat olyan módon helyezte el, hogy egy törzs tagjai se kerüljenek egymás mellé komolyabb számban, egy közösség se alakuljon ki a rabszolgák közt nyelvi, etnikai vagy kulturális alapon. Az módszer szinte sátáni módon hatékonynak bizonyult. Minden közös fellépéshez, különösen egy lázadáshoz olyan szervező erő kell, ami ismeretlen, különböző világképű és egymásra is alapjaiban gyanakvó emberek között egyszerűen nem létezhet. A rabszolgák atomizált társadalmában a terv szerint nem létezhetett egy elismert vezető, nem voltak döntéshozói hagyományok, közös mesék, dalok vagy gondolatok. A valóság igazolta az ültetvényeseket... Haiti esetében az 1791-es felkelést egy vudu pap indította el, aki egyben törzsi vezető is volt. Az USÁ-ban tudomásom szerint a 20. század hatvanas éveiig kellett arra várni, hogy a feketék közös erővel tudjanak felállni egy politikai vitában. Ekkor zajlott le az ő polgárjogi harcuk, és ugyebár többek között ekkor már egy Martin Luther King nevű nagy hatású vezető egyéniséget is sikerült adniuk a világnak.

A USA fekete bőrű lakóinak kultúrája ma egész más képet mutat, mint az említett régi időkben. Az akkori teljes kiüresedésnek, "tiszta lapnak" köszönhetően szinte egy emberként fordultak a számukra felkínált kereszténységhez (Haitiban a vudu vallás erőszak ellenére is fenn tudott maradni). Azt hiszem, hogy minden egyéb gyalázat mellett ez az egy dolog, amiben akár irigyelhetjük is őket, ma sajnos nem mindenkinek kínálnak felülről ilyen kipróbált alapot. Erre az alapra, zenei tehetségükre és fizikai képességeikre építve meghatározó tényezőkké tudtak válni az országukban, és így végül az egész bolygón. Talán itt érdemes megjegyeznem, hogy szinte az egész mai könnyűzene ebből az új fekete kultúrából szökkent szárba annak idején. Mindehhez azonban idő kellett, méghozzá sok idő. Ezalatt pedig rengeteg fájdalom és szenvedés szegélyezte számukra az utat. Talán egyértelmű mi a szándékom ezzel a történettel ezen a helyen. Nekünk megvan a saját kultúránk, megvannak az összetartó erők, megvan még sok hagyományos keret, amelybe életet lehetne lehelni. Komoly dolog ezeket veszni hagyni, mert ha rossz idők jönnek - és azok jönnek -, akkor Lady Gaga és a Legyen Ön is milliomos! nem fog segíteni. Ha azt tesszük magunkkal, amit a régi déli ültetvényesek tettek a rabszolgáikkal, ne higgyük, hogy az eredmény más lesz!

Ezen a ponton lép be a képbe az ipari civilizáció hanyatlása, ami első lépésben számunkra a nagy kezdőbetűs Nyugat hanyatlását jelenti. A történelem azt mutatja, hogy az ilyen jelentőségű események lavinaszerű demográfiai változásokkal járnak együtt, ezt egyes esetekben nyugodtan nevezhetjük népvándorlásnak is. Ezeknek a folyamatoknak két oldala van. Gyönyörű képnek tűnik, ha azt mondjuk, hogy a belső problémákkal küzdő rómaiakat a keletről érkező népvándorlás söpörte el, de ezzel nem mondtunk el mindent. A két tényező ugyanis összefügg. Egy hanyatló birodalom  hatalmas csábító erővel bír a környező népek számára, mindenki ráveti magát, hogy egy konc neki is jusson. A külső támadások erősödése nem véletlenek összejátszása volt, maga a birodalom vonzotta magára a "keselyűket". Egyébként természetesen igaz, hogy ezeket a törzseket üldözték a hunok, és folyamatos, kegyetlen háborúkat vívtak ebben az időszakban, de az élet a limesen túl korábban sem volt fenékig tejfel, Róma mégsem esett el...

Mit látunk ma Nyugaton? Van népvándorlás? Aki nem vak, az látja. Menekültek és leszármazottaik százezrei, milliói élnek Európában, Észak-Amerikában pedig a latin bevándorlók jelentenek hasonló kihívást. Nem volt ez mindig így, annak ellenére, hogy a Közel-Keleten, Latin-Amerikában és Afrikában már jó ideje van ki és mi elől menekülni. A helyzet kulcsa az, hogy a nyugati államokban az öregedő "őslakos" társadalmakban kialakult egy vitathatatlan "vákuum", hiány van tettrekész, fiatal és produktív lakosokból. A migráció ezt a vonalat követi, oda mennek, ahol tudják, hogy gyökeret tudnak verni, ahol szükség van rájuk. Más kérdés azonban, hogy ezek a csoportok a saját kultúrájukat nem hajlandóak feladni, sőt, az alkuhoz szokott nyugati fület bántóan sértő módon semmibe veszik az ott eddig megszokott normákat. Nem hajlandóak feloldódni az alaktalan tömegben, megtartják saját összetartozásukat. Ami a szemünk előtt zajlik, egy gigantikus kísérlet a liberalizmus egyik fő axiómájának igazolására vagy megdöntésére. Én úgy látom, hogy az események eddig engem igazolnak, és valóban nem vagyunk egyformák.

Hazánk és általában Kelet-Közép-Európa helyzete e tekintetben meglehetősen egyedi, bár ez csak távolabbról nézve feltűnő. Mind tőlünk nyugatra, mind északra, mind keletre emigrációs célországok találhatók (igen, itt Oroszországra gondolok, Moszkva lakosságának egyes becslések szerint közel fele a Kaukázusból származó muszlim). Mi viszont továbbra is "kibocsátók" vagyunk. Morbid dolog lenne örülni annak, hogy menekülnek innen a honfitársaink, nem is örülök, sőt. Ugyanakkor az a tény, hogy a környezetünk demográfiai térképe mindeddig egyensúlyt mutat, mégis segítségünkre lehet abban, hogy saját kultúránk értékeit hosszú távon is megőrizzük. Ha ilyen irányból nézzük, akkor ugyanerre a franciáknak, angoloknak, vagy éppen a németeknek kisebb esélye kínálkozik. Természetesen a helyzet változhat, ezek a folyamatok - számomra legalábbis - kiszámíthatatlanok, de jelen pillanatban ezt látom. Mindenesetre a szóban forgó általános problémával idegen telepesek esetleges nagy tömegei nélkül is szembe kell majd néznünk előbb vagy utóbb. A következő bejegyzésben már tényleg igyekszem ennek módjára koncentrálni. Egyáltalán nem lesz egyszerű.

A türelem lát

Az egy héttel ezelőtt elkövetett bejegyzéssel, amely a politikai rendszerünk várható átalakulásának irányáról szólt, több célom is volt. Egyrészt nyilvánvalóan az, hogy felhívjam a figyelmet a mostani liberális demokráciát az emberi történelem csúcstermékének beállító közvélekedés hátulütőire. Hadakozzunk bármilyen hévvel és lelkesedéssel az ellenképnek tekintett totális diktatúrák megjelenése ellen, mégsem mondhatjuk biztosra, hogy mindent megtettünk saját magunk és gyermekeink nemzedékeinek biztonságáért. Lehet, hogy egész más nehézségek várnak ránk. További célom volt, hogy leírjam, milyen folyamatok zajlottak le a mintának is tekinthető antik civilizáció több lépcsőben zajló összeomlásakor, és mi alakult ki utána. Végül, de nem utolsósorban szerettem volna megindokolni a párhuzamot az akkori korral. 

A feudalizmus rendszere, amelyet felrajzoltam, koránt sincs kőbe vésve, számos ponton jó néhány eltérés képzelhető el az akkori megoldásoktól. Maga a rendszer jellege, a decentralizáció, a nyers erővel felemelkedő arisztokrácia rétegének kifejlődése és például valamilyen klasszikus jellegű államvallás kialakulása vagy újra felfedezése nagy valószínűséggel része lesz a következő évtizedek, évszázadok történéseinek. Ne gondoljuk, hogy ezzel visszafelé haladunk az időben! Találunk olyan helyeket a földgolyón, ahol ehhez igen hasonló kormányzatok működnek, és talán még több olyat is, ahol egy ilyen rendszert mindenki örömmel fogadna. Hogy mi nem oda születtünk, az csupán a személyes tapasztalatainkat befolyásolja, csőlátás lenne azokat egyetemes élményeknek és értékeknek hinni.

Ma is egyfajta csőlátásról lesz szó, amely szoros kapcsolatban is áll az említett  testvérével. Első látásra talán speciális jelenség lesz, valójában azonban a társadalmi lét egyik kulcskérdéséről van szó, amelyet ráadásul a liberalizmus mesteri húzással kisajátított. Ez az társadalmi tolerancia problémája.

Mindeddig nem rejtettem véka alá azt tényt, hogy a liberalizmus, mint ideológia, rendkívül sikeres. A liberális demokrácia politikai rendszere a legelterjedtebb a Földön, a szabadelvű pártok pedig mindmáig számottevő erőt képviselnek a legtöbb országban. A sikerrel azonban együtt jár az is, hogy az eszme eredeti követeléseiből a legtöbb már megvalósult, és csupán a legelméletibb - vagy ha úgy tetszik: legszélsőségesebb - témák részei a mindennapi törekvéseknek. A két legjellemzőbb ezek közül a klasszikus vallások megmaradt intézményeinek kigúnyolása, háttérbe szorítása, valamint az egyes társadalmi csoportok, kisebbségek körüli viszonyok sterilizálása, vak egységesítése. Ez ismét egy olyan téma lesz, amely a közéleti viták során ma is gyakran előkerül, mind az "elit", mind pedig a kisemberek szintjén, és egy kifejezetten modern probléma, amely még a teljes megdicsőülés küszöbén is rámutat a szabadelvűség korlátaira. Ma ezekről a tárgyakról nyíltan beszélni legtöbbször nem "politikailag korrekt", ami egy bájos eufemizmus, hiszen a valóságban annyit jelent, hogy egyszerűen mindenki kikerüli a kijelölt tabukat, mivel a múltban számos kudarc tanított meg rá minket, hogy nem lehet őket egyszerűen leszerelni. Sajnos ha ezt az utat követjük, az a struccok "politikájához" hasonlít leginkább, homokba dugnánk a fejünket. 

Azt hiszem, hogy a történetet az elejéről illik kezdeni. Amikor politikai rendszerekről, feudalizmusról írtam, akkor azt feltételeztem, hogy az ipari berendezkedés előnyeit minden állam fokozatosan el fogja veszíteni. Nem lesz szupermarket, televízió, internet, autópálya, hitelkártya. Nem lesz védőoltás, fájdalomcsillapító, tűzoltóság, stabil munkahely, nem lesznek közművek, segélyek, kedvezmények. Lesz viszont szegénység, létbizonytalanság, egész napokat kitöltő túlnyomó részben fizikai munka, lesznek betegségek és sérülések, amelyekre ma akár legyintünk is, akkor pedig nem lehet majd rajtuk segíteni. Egy veszélyes, és a mai életünkhöz képest kiszámíthatatlanabb világ jönne el ebben az esetben, ilyen volt ugyanis az ipart, a fosszilis erőforrásokat megelőző kor is. Ilyen viszonyok között a lét értelmét, az igazi, válaszokat adó vallást lehetetlen volt a bölcsőtől a koporsóig tartó időben meglátni, ezért az emberi közösségek, népcsoportok a halál utáni, túlvilági okokra és célokra vezettek vissza mindent. Alapjában véve persze mindannyian azokat a dolgokat tartották tilosnak, bűnnek, amelyek a csoport érdekeivel ellentétesek. Büntették az alattomosságot, a gerinctelenséget, az árulást. Konkrét törvényeikben azonban a világ mibenlétéről alkotott nézetek éppoly különbözőek, mint a népek, amelyek létrehozták őket. Két sztyeppei lovasnép vallása talán kísértetiesen hasonló, de valószínűleg kevesebb egyezést találunk, ha egy óceániai sziget kultuszával hasonlítjuk össze.

Az idő előrehaladtával aztán persze a népek egymás mellé sodródtak, megismerték a másik viselkedését, szokásait. Látták azt, hogy a másik számukra értelmetlen szabályokat is tiszteletben tart, furcsa szertartásai vannak, másrészt viszont olyan tetteket is megenged magának, amely számukra visszataszíító és aljas. Lehet ez a többnejűség, lehet a kannibalizmus, lehet ezer más dolog, amelyre nem is gondolnánk. Ezek elkerülhetetlen konfliktusok forrásai lettek, amelyek így a közösségek alapvető különbségeiből fakadnak. Aki járt iskolába, az tudja, hogy nincs két egyforma osztály, aki szereti a sportot, az tudja, hogy a sportklubok sem csak a színeikben és címerükben különböznek. Hatványozottan igaz ez a nagyobb közösségekre, népekre. Több stratégia is létezett és létezik az ebből fakadó ellentétek kezelésére, erőszakkal vagy anélkül egyaránt. Azt azonban nem mondhatja senki, hogy lépjünk át a dolgon, "nincs itt semmi látnivaló". A tét ugyanis egyáltalán nem semmiség, hanem épp ellenkezőleg, megfelelő cselekvés nélkül  akár szinte minden veszendőbe mehet, amit valamelyik fél fontosnak tűnik az életben.

Időről időre jön egy korszak, amikor egy közösség ilyen vagy olyan okból - általában egy civilizáció virágzása, és különösen egy birodalom dicsőségesebb napjai idején - olyan gazdagságra tesz szert, ami a túlvilágban való ájtatos hitet homályos misztikummá változtatja. Ilyenkor, és csakis ilyenkor lehetséges, hogy egy társadalom az élet értelmét az itt a Földön egyre elérhetőbbnek tűnő testi, lelki és szellemi élvezetek hajszolásában lássa. Nem véletlen, hogy a rómaiak hanyatlására gyakori okként hozzák fel a vezető réteg kicsapongásait és erkölcsi züllését, hiszen addigra az eredeti szigorú latin vallás már szinte el lett feledve. Addigra az ősi isteneiket a görögség életvidámabb és változatos mondavilággal felruházott alakjaival állították párba, sőt, azonosították velük. Jupiter Zeusz lett, Mars Árésszá változott, Vénuszból előbújt Aphrodité. Persze ezek az istenek nekik csupán annyit jelentettek, mint például nekünk is, irodalmi élményt, versek, hasonlatok és viccek tárházát és Homérosz eposzait. A saját gyökerektől való ilyen elfordulást, a kézzelfogható dolgok kultuszát is nevezhetjük vallásnak, hiszen a többivel kölcsönösen kizárják egymást, ráadásul megvannak a saját papjai és szertartásai is. Ha ezt a közelítést tesszük, sok minden érthetőbbé válik.

Érthetőbbé válik például a liberalizmus olthatatlan kényszere, hogy minden vallási vagy etnikai ellentétet a sötét múlt maradványának bélyegezzen. Egy olyan kultusztól, amely az emberiség megállíthatatlan haladását, az egyén felsőbbségét, az egyenlőséget és a jogállamot hirdeti, nem is várhatnánk mást, mint hogy maga is ellentétbe kerüljön a többivel. Érthetőbbé válik az is, hogy a régi vallásokat elutasítók közössége miért is tart meg mégis egy ősi evangéliumi hagyományt, és miért akar másokat is hasonló nézetekre "téríteni". Vallástalanság egyébként sem létezik, az ateisták sem kivételek. Istenekben nem kell hinnie senkinek, hogy vallása legyen. Akinek leledzik bármilyen szikra az elméjében arról, hogy miért is él ezen a világon, annak van vallása is, ez a szó ezt jelenti az én olvasatomban.

A liberálisok mantrája az, hogy "toleránsnak" kell lennünk, minden csoportokra vonatkozó előítélet csupán aljasság és babona, mert valójában lényegileg egyformák vagyunk. Ahogy az lenni szokott az ilyen ideológiák esetében, rögtön az első kijelentést kell megfogni, mielőtt túl messzire jutunk a szavak rengetegében. Nem vagyunk egyformák, lényegesen különbözően látjuk a világot. Attól kezdve, hogy édesanyánk meséket mond elalvás előtt, részei vagyunk egy kultúrának, amely az attól eltérő közösségekkel folyamatos feszültség állapotában van. Amikor az első európai hajók Tahitire érkeztek, azzal szembesültek, hogy a helyi lányok a vendégszeretetet nemi úton is lelkesen kifejezték. Ez önmagában korántsem aggasztotta a tengerészeket, sőt... Ellenben amikor egyes szigeteken azzal a jelenséggel találkoztak, hogy az őslakosok mindent ellopnak, amire csak lehetőség nyílik, nem vették jó néven. Saját törvényeik szerint a tahiti lányok és a húsvét-szigeti tolvajok nem követtek el bűnt, a különbség oka egyszerűen a közösségek különbözősége volt.

Manapság már nincsenek érintetlen, elzárt szigetek, ez igaz. Vannak azonban elszigetelt közösségek, etnikai csoportok, és bőségesen vannak népek, országok, amelyek nem oldódtak fel kulturálisan. Észrevennénk a különbséget, ha egy olasz és egy német buszmegállóban körülnézünk? Még akkor is, ha nem olvassuk el a feliratokat... Látjuk, hogy mennyire más Erdélyben egy román, egy szász és egy székely falu? Szinte ordít róluk, hogy más nép lakja (egyes esetekben sajnos csak lakta) őket. Ezek nem csak külsőségek, az emberek saját magukhoz formálják a környezetüket, saját világképük fejeződik ki mindenben, amit alkotnak. Tévedés, hogy mindössze a külsőségek okozzák az említett konfliktusokat, meggyőződésem, hogy ennél legtöbben bölcsebbek vagyunk...

Amikor több közösség él együtt, az igazi kihívást jelent a kormányzás számára. Ma a világ szinte minden államában felvetődnek ezek a kérdések, és a migrációs, avagy ha tetszik "népvándorlási" folyamatokat (ahogyan azt korábbi példák mutatják...) egy válságban levő civilizáció képes még inkább felerősíteni. Természetesen minden tiszta fejű ember szeretné elkerülni, hogy erőszakba torkolljon egy ilyen szituáció, de erre korántsem nyilvánvaló, hogy milyen megközelítés szükséges. A szabadelvűek hajlamosak azt hinni, hogy monopóliumuk van a különböző etnikai és vallási csoportok békés együttélésének irányítására, de sajnos ki kell őket ábrándítsam, ez távolról sem igaz. Sőt, még azt is kétségbe vonom, hogy az ő hozzáállásukat egyáltalán toleránsnak lehetne nevezni.

Mit tesznek  a liberálisaink? Egységes, világi szabályozást alkotnak minden egyénre nézve, csoporttól és vallástól függetlenül, és ezzel egy időben minden előítélettől megvetően elhatárolódást követelnek. Mivel maguk a világi törvények nem felelnek meg pontosan egyik csoportnak sem, hanem alkuk eredményei, mindenkitől igazodást követelnek meg. Akitől ezek a szabályok távolabb állnak (ezek jellemzően az alkuból kis arányuk miatt is kimaradó kisebbségek), azok természetesen gyakrabban kerülnek összeütközésbe a törvénnyel. A következtetés azonban itt elakad, ugyanis ezt a tényt nem lehet nyilvánosan konstatálni, még ha matematikailag igaz is. Egyszerűen nem "politikailag korrekt" a törvénysértéseket etnikai, nemzeti, vallási hovatartozás alapján kezelni. Életkor, nem és jövedelem alapján például ugyanennek semmi akadálya, de innentől tabu. Jó, nem beszélünk róla, de mi ezzel a gond, kérdezhetnénk. Hiszen mindenkire ugyanazok a törvények vonatkoznak, és ugyanazok a büntetések is. Ez így igazságos! A gond az, hogy nem felelünk meg a liberális ideálnak, nem vagyunk egyformák. Egyes csoportokhoz közelebb áll a kitalált rideg törvények szelleme, másoktól távolabb. Sőt, amelyik büntetés az egyik csoport számára halálos szégyen, az a másiknak talán csak múló kellemetlenség, ne adj' Isten büszkeség. Vajon így is igazságos és bölcs ez a stratégia? Mivel a hétköznapi emberek legtöbben ma sem ideológiákban gondolkodnak, ők észreveszik mindezt. Előállhat olyan helyzet, hogy a társadalom több részre szakad etnikai, nemzeti vagy vallási törésvonalak mentén, az állam pedig visszautasítja, hogy a problémával foglalkozzon. Ez kell nekünk? 

Pedig alapvetően egyik csoport sem gonoszabb, nem embertelenebb, mint a másik. Maga a kérdés kezelése visz zsákutcába. Nem tudom, hogyan szögezzem ezt le ahhoz, hogy szalonképes maradjak, de lényegében mindegy is. Semmilyen sértőt nem írtam, így aki támadásnak veszi, az magára vessen.

A szabadelvűség jelenlegi leglátványosabb korlátja az emberi közösségek világnézeti különbségeiből fakad. Mivel eredendően tagadja, hogy ezek a különbségek léteznek, és kizárólag az egyének szintjén vizsgálódik, nincs ebben semmilyen meglepetés. Ez - akárhogy is forgatjuk - nem tolerancia, ez vakság. A vakság pedig, még ha önkéntes is, és megfelel az írott és íratlan trendeknek, akkor sem más, mint fogyatékosság. Ne várjuk, hogy a világ igazodik majd hozzánk, az élet csak úgy marad fenn, ha ő alkalmazkodik. Ez a blog a korlátokról szól, és arról, hogy ha nem ismerjük el őket, ha nem fogadjuk el, akkor az tragédiához vezet. Ez a ma leírt elvi határ nem csupán azért érdekes, mert szeretnék megmondóembert, polgárpukkasztást játszani. A fontossága abban is rejlik, hogy jelen időben rámutat a kérdéses eszme tökéletlenségére. Márpedig ha egy hiba akad valahol, ott bizony előkerül majd több is, ezt legkésőbb Murphy óta tudjuk. A liberális "tolerancia" egy olyan pont, amelyből az egész gondolati rendszert ki lehet fordítani, meg lehet pörgetni, szét lehet szaggatni. A jövő kérdése, hogy tényleg megtörténik-e, vagy máshol még sebezhetőbbnek mutatkozik ez az ideológia. A következő hétre azt tervezem, hogy megkísérlek ilyen irányban spekulálni, és esetleg alternatívát mutatni a békés együttélésre.

Lesz rendszerváltás? II.

Üdvözlök mindenkit a remekül sikerült nyári pihenésemből való visszatérés alkalmából! Úgy érzem, "rendeztem a sorokat", és újult erővel tudok a következő hónapok munkájába belevágni, többek közt - nem utolsósorban - a blogot illetően is. Csapjunk is rögtön a közepébe!

A szünet előtti utolsó bejegyzés témája egy az aktuálpolitikát felkavaró miniszterelnöki beszéddel volt kapcsolatos. Persze nem az volt a cél, hogy a végtelenségig sulykolt üres lózungoktól megcsömörlöttek táborát még innen is elriasszam, sokkal inkább az, hogy felhívjam a figyelmet, még olyan irányból is érkezhetnek releváns gondolatok, ami első pillantásra teljesen kizártnak tűnik. Hovatovább az sem utolsó szempont, hogy a liberalizmus kritikája során nem mehetek el szó nélkül a tény mellett, hogy ma liberális demokráciában élünk. Ez az a rendszer, amely teljesen természetesnek és magától értetődőnek tűnik fel előttünk, de vajon milyen jövő előtt áll? Lesz rendszerváltás, ahogy Orbán emlegeti, vagy ez lehetetlen?

A válasz könnyű: igen, lesz, méghozzá sokkal valódibb, és sokkal mélyre hatóbb átalakulás, mint az 1990-es eseménysorozat, amit rendszerint e névvel illetünk. Ha Viktor erre utal, ami elég valószínű, akkor véleményem szerint nem látja helyesen a folyamatokat. A jelenlegi rendszer a globális világ hanyatlása esetén teljesen életképtelen lenne, ezért lényegileg kell megváltoznia. Hogy a liberális és demokrata formákból mennyi marad meg, az a jövő zenéje. Kerülgethetem a forró kását mindenféle körülírással, de azért ha ezt a kijelentést személyesen hangoztatnám, akkor sok helyen elég furcsán néznének rám, sőt, könnyen lehet hogy nem igazán tartanának nagyra miatta (mégiscsak sikerült túl finoman fogalmazni...). Az írásos formának szerencsére megvan az az előnye, hogy folytatni tudom a dolgot anélkül, hogy kínos csend ülné meg a szobát.

Ha csak annyit mondok, hogy a demokráciánk jelen formájában nem biztos, hogy képes megoldani a gondjainkat, akkor nem azt mondom, hogy zsarnokság kell és totális diktatúra. A dualitás kényszere a gondolkodás halála. Nem csak két lehetőségünk van, ennél sokkal szebb és változatosabb világban élünk. Lehet, hogy a következő rendszer nem lesz ilyen kényelmes, mint a mostani, de nem feltétlenül kell, hogy elviselhetetlen legyen. Sajnos előre ezt lehetetlen egzakt módon kiszámítani, támpontot csupán más birodalmak és civilizációk hanyatlása szolgáltathat. A párhuzamok viszont csak általánosságban működnek, Magyarország helyzete pedig felettébb különleges. A helyi viszonyok, pillanatnyi érdekek és átmeneti fellángolások fényében lehetséges, hogy jó ideig egész mást fogunk látni, mint amit legjobb tudásom szerint kiokoskodnék. Ilyen léptékben nézve egy "átmeneti fellángolás" akár több generációt is felölelhet... Mégis tovább kell lépni a megkezdett gondolatmenetben, a civilizációs hanyatlás ugyanis válságok és fellendülések sorozatából áll össze, ezalatt pedig ugyanannyira hasznos észrevenni a lassú tendenciákat, mint az aktuális veszélyeket és lehetőségeket. Épp ezért amiről ma írni fogok, az a történelem által nyújtott, a mai folyamatokhoz leginkább hasonló jelenségek évszázadok után kialakult végeredménye. Ez pedig nem más, mint a feudalizmus.

Itt jelenhetett meg a második sokkhatás annak, aki először téved az oldalra. A feudalizmussal inkább lenézően gúnyolódni és ijesztgetni szokás manapság. Aki nagyjából tudja, miről van szó, az azzal is tisztában van, hogy a modern kor kezdetén e rendszer utolsó maradványai jelentették a fejlődés legfőbb akadályát, épp ezért legtöbben teljesen biztosak abban, hogy csak megvetendő, elavult és undorító létforma lehetett. Ennél többre lényegében semmi szükség, hogy a kérdést egy az egyben a szőnyeg alá söpörjük, de ezt a szívességet én most nem fogom megtenni. A hűbéri rendszer évszázadokig stabilan működött változatos körülmények között, sőt, az európai modelltől függetlenül, időben eltolva Japánban is kísértetiesen hasonló szisztéma alakult ki, e mellett pedig azért már nehéz hunyorítva elmenni anélkül, hogy észrevennénk, mégsem csupán ostobaság és "sötétség" vezetett ebbe az irányba jó néhány társadalmat.

A római birodalom - és vele az antik civilizáció - hanyatlása, felbomlása és az azt követő évszázadok története visszatérő párhuzamot szolgáltat, ha az ember a mai viszonyokat ilyen szempontból szeretné végiggondolni. Gazdasági, vallási, környezeti színtéren egyaránt mindenhol találunk hasonlóságokat az akkori korral, a különbség legtöbb esetben csupán a dolgok méretében, alakjában és nem az értelmében van. Miért lenne másképp mindez a politikai színtéren, ami a mindennapokat meghatározó dolgok közül talán a leglátványosabb, és a legjobban dokumentált? Nézzük meg, mi is történhet abból a három, korábban említett nézőpontból nézve, amelyek a jelenlegi rendszerünkre nézve a leghízelgőbbek!

Elsőként említettem a beszéd és a sajtó szabadságát. Egy öntudatos embernek, és ezen felül különösen egy olyan civakodásra hajlamos népnek, mint a miénk, lételeme hogy mindenről véleményt mondhasson. Azok a próbálkozások, melyek különféle módszerekkel ennek megakadályozására törekednek, ördöginek tűnnek fel szemünkben. Hogy ez mennyire kulcskérdése egy totális diktatúrának, arra George Orwell 1984 című regénye mutatott rá meghökkentően. A cselekmény idején az elképzelt tökéletesen elnyomó államban a polgárok által beszélt nyelv lebutítása a rezsim egyik legfőbb törekvése volt, arra számítva, hogy így az ellenőrzés egyre könnyebbé válik majd, mivel már nem csak a félelem és a kényszer akadályozza meg a polgárokat az ellenállásban, hanem eleve nem is tudnak majd kritikus gondolatokat kiötleni és megfogalmazni. Bár a valóságban eddig szerencsére nem jutott el az emberiség, de a félelem és kényszer módszerét többször is tökélyre fejlesztettük, Magyarországon is volt olyan periódus, amikor minden beszélgetés a másikkal szembeni bizalom végső próbája volt, amikor egy elejtett megjegyzés elég lehetett életek tönkretételéhez.

Vegyük észre, hogy ezt a világot a huszadik század hozta létre! Nem mintha ne lettek volna korábban zsarnokok, de egy totális diktatúrához a különböző technológiák (poloskák, kamerák) és szerveződések (fizetett besúgóhálózatok) olyan magas szintje szükséges, amely nem állt, és nem is áll majd mindig rendelkezésre. Az orwelli világban a lépten-nyomon a falakra szerelt "telekép" nevű eszközökkel árasztották a lakosságra a propagandát, miközben ugyanezen az úton kamerákkal információt is nyertek. A szereplők nem tehettek semmit anélkül, hogy valaki észre ne vegye. Néhány belvárosi utcán végigsétálva ma a valóságban is átérezhető az érzés. Mindenhol monitorok, mindenhol kamerák. Rémisztő, hogy Orwell ezt előre látta, és nincsenek illúzióim afelől, hogy adott esetben lenne aki az általa leírt célokra használja fel mindezt. (Sőt, bizonyos témákban a képünkbe tolt propaganda ma is szinte arcátlan.) Miért mondom mégis, hogy a demokrácia nem az egyetlen elviselhető politikai rendszer? Épp azért, mert ahogy a liberalizmus, úgy a totális zsarnokság is modern jelenség. Modern ideológiákból táplálkozik, modern eszközöket használ, modern célokra. Más szóval: a szabad globális sajtó, az ötletek szabad áramlása, az internet fenntarthatatlan, de a tökéletes ellenőrzés, a gondolatrendőrség is biztosan az. Egyszerűen nincs annyi nyersanyag, nincs annyi energia, munka, hogy minden helyszínt mindig ellenőrizni és terrorizálni lehessen. Orwell az erdei bokrokba is mikrofonokat vizionált, a vidéki utakra is kamerákat. Még ha lennének is ilyen mennyiségben ilyen szerkezetek valaha a Földön, akkor sem lenne elég ember, hogy az adatokat mind végignézze, értékelje. Különösen akkor nem, amikor eleve az alapvető szükségletekben egyre nagyobb hiányt szenved a társadalom, mint ahogy az a jövőnkben várható. A zsarnokság veszélyes, igazán és komolyan tartani kell tőle, de az elkerülése nem jelentheti azt, hogy becsukjuk a szemünket a mostani problémáinkra. Ami azt illeti, nem kizárt, hogy inkább segítünk neki ezzel...

Mi a fennmaradó út? Például az, hogy a szabad beszéd ellenőrzése ugyan lehetetlenné válik, de a legtöbb kimondott szó eleve nem bír majd semmilyen súllyal. Arról beszélek, hogy a mai világgal ellentétben nem minden rendszerben az szabja meg egy ember helyét a politikai rendszerben, hogy mit mond. Sokkal inkább az, hogy mit tesz. Ha a lakosság túlnyomó része képtelen politikai erőhatást kifejteni (erre már ma mutatkoznak jelek), akkor az ő véleményük ilyen téren rövidesen senkit nem fog érdekelni. Középkori hasonlattal élve ők a jobbágyok. Nem szenvednek el mentális elnyomást és gondolati korlátozást az állam részéről, kormányzási szempontból viszont semmit nem számítanak. Ha ismerjük Illyés Gyula versét, akkor tudjuk, hogy ez nem igazi zsarnokság. Csupán egy számunkra idegen, rég nem látott élmény.

Itt át is térek a második említett pontra, amely nem volt más, mint az erőszak szerepe a kormányzásban, ami ismét a jelenlegi rendszerünk nagyszerűségében erősít meg minket a diktatúrákkal szemben, hiszen az ártatlan, civil áldozatok tekintetében hatalmas különbség mutatkozik. A totális elnyomás paranoiája miatt bebörtönzött, megkínzott és megölt embertársaink tömegei mind figyelmeztetnek, hogy attól tartsuk távol magunkat. Ha azonban a ma érvényben lévő mikrométerre kiegyensúlyozott rendszerünk holtpontra jut, a valódi kihívásokat pedig vakon elbukja, akkor nem az a kérdés, hogy mi lesz a "fékekkel és ellensúlyokkal". Ilyenkor az a kérdés, mi akadályozza meg az anarchiát, a káoszt, amelyben mindenki mindenki ellensége, és az erőszaktól senki nincs biztonságban. Az argentin államcsődről mondta korábban egy szemtanú, hogy pont azok az ismerősei törtek be hozzá és rabolták ki a közbiztonság összeomlása után, akikről legkevésbé tudta volna elképzelni. Ilyenkor nemcsak az állam tűnik el, hanem gyakran a jó és rossz fogalma is mélyen összemosódik...

A feudalizmus épp az ilyen helyzetekben jelent végső kiutat, méghozzá az egyetlen lehetséges módon. Talán maga a módszer filozófiája is megérne egyszer egy külön bejegyzést, mert érzek benne valamilyen ősi zamatot, de van egy mondásunk, ami tökéletesen megfogja két szóban: kutyaharapást szőrével. A hűbéri rendszer a kaotikus helyzetekben azért jelent gyors és tartós megoldást, mert teljes mértékben az erőszakon alapszik. Minden egyes személy politikai súlyát az határozza meg, hogy milyen mértékben és milyen eredménnyel tud erőszakot kifejteni. Ahogy a jobbágyoknál már említettem, aki nem harcol, az nem is számít semmit ilyen szempontból. Az a néhány százalék, amely kormányozza az államot (legyen a nevük nemesség a hagyományok miatt) elvi hierarchiába rendezett, de gyakorlatilag párhuzamosan létező hadurakból, bandavezérekből áll össze. A kormányzást ők helyi szinten képesek megoldani, nyers erővel, tehát központi szervezésre alig van szükség. Ha pedig a központi hatalomnak való ellenszegülésük mégis túlmenne az eltűrt határon, akkor hasonszőrű társaik jelentik a fegyelmező erőt. Mindez kegyetlenül hangzik, sőt, valóban az, de könnyen lehet, hogy egyetlen alternatívánk hosszabb távon csupán az anarchia lesz, amelynél nincs rosszabb.

Harmadik érvként említettem a demokrácia oldalán a diktatúrákkal szemben, hogy elméleti, elvi szintű megalapozottságuk miatt inkább képesek az óhatatlanul előforduló válsághelyzetek túlélésére. A közösen elfogadott alapok miatt mindig van mihez visszanyúlni, van miből építkezni, szemben a merev, és épp ezért mindig instabil diktatúrákkal. E tekintetben azonban a hűbéri rendszert semmi nem tudja megelőzni. Mivel eleve az állami szerveződés egyik lehetséges első lépését jelenti, elképesztően robosztus felépítményről beszélünk.A kelet-európai államok az 1241-42-es tatárjárás pusztításából is néhány év alatt felocsúdtak, de az Európa felét kiirtó hírhedt 14. századi pestisjárvány, a "fekete halál" sem okozott semmiféle politikai megsemmisülést. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az ebből a korszakból eredő, alkotmányként számon tartható dokumentumok és eszmék (mint Szent István intelmei Imre herceghez, az Aranybulla és a Szentkorona-tan) így vagy úgy máig befolyásolják a magyar közgondolkodást, szemben például a legutóbb összedobált hivatalos alapokmánnyal, amely - hogy is fejezzem ki magam - észrevehetően szerényebb hatással bír. Szintén nem szabad elfelejteni, hogy a feudális állam jogállam volt abban az értelemben, hogy az utolsó, legszegényebb jobbágynak is voltak olyan jogai, amelyet elvben egy uralkodó sem sérthetett meg. Lehet ezen cinikusan nevetni, de ha megnézzük, hogy manapság hányszor nyer pert egy átlagember milliárdosok ellen, akkor nem sok okunk marad mosolyogni az akkori viszonyokon.

Az összehasonlítás során elég konkrétan megjelent a középkori állam képe, amely az antik civilizáció után kialakult fő létforma volt. Nem állítom, hogy a jövő héten, vagy akár 50 év múlva ilyen körülmények között fogjuk találni magunkat, a széles tendenciák azonban ebbe az irányba mutatnak. Hogy mi ennek a legfőbb oka, azt az esszé végére hagytam.

Ma a magyar állam által beszedett különböző adók, járulékok és egyebek minden jövedelemnek kb. 50%-át teszik ki. Máshol szám szerint más a helyzet, de az állami újraelosztás mértéke ebben a nagyságrendben mozog. Ennyi bevételre van szükség, hogy a liberális demokrácia működni tudjon. Akinek nap mint nap dolgoznia kell, annak van csak fogalma róla, micsoda tehertétel is ez. Gondoljuk el, hogy a középkorban minden jövedelem nagyságrendekkel kisebb volt, mégis elég volt azoknak a 10%-a (a tizede), hogy egy hűbéri államot fenntartson. Igen, ez a lényeg, egy ilyen állam majdnem elképzelhetetlenül olcsó. Ha igaz a hanyatlás elmélete, amiről ezekben az írásokban szó van, ami egyre több társunknak tűnik fel a mindennapokban, akkor rövidesen ez lesz az egyik legfőbb szempontunk.

Tájékoztatás

Ezekben a napokat nyaralással töltöm, ezért a szokásos menetrendtől eltérően most két hétig nem teszek közzé bejegyzést. Véletlenül úgy jött ki a lépés, hogy éppen egy két részből álló poszt részei közé kerül be a szünet, eredetileg a mai írás még belefért volna. Talán nem is baj, egyáltalán nem árt, ha még tisztulnak a fejemben a dolgok a következő hetekre. Kell az új motiváció és néhány impulzus is, úgy érzem, kissé elfáradtam. Megerőltetőbb, egyszersmind kielégítőbb dolog blogot írni, mint eredetileg számítottam.

Mindenkinek jó pihenést, aki hasonló időtöltést tervez, a többieknek pedig elegendő erőt és türelmet kívánok a dolgos hétköznapokhoz!

Lesz rendszerváltás? I.

A legutóbb közzétett bejegyzés némi kitérőt jelentett a politikai témájú sorozathoz képest, amelybe néhány hete vágtam bele. Azonban ha kissé hátralépek, és az egész képet próbálom áttekinteni, akkor feltűnik, hogy az élet rengeteg lehetséges összefüggést rejt el minden apró összetevője között. Független változók hétköznapi módon tapasztalható körülmények között csupán matematikapéldákban fordulnak elő. A klímaváltozás és a munkanélküliség, a szíriai polgárháború és amerikaiak elhízással kapcsolatos népbetegsége ugyanazon történet párhuzamosan futó, de rendre interakcióba kerülő szálai. Már csak ezért is engedtem meg magamnak a fő irányból való kimozdulást, a blog napló jellegű szerkezete ráadásul erre nagyszerű lehetőséget is biztosít. Egyik napról a másikra zajló életvitelünk és modern világképünk miatt hajlamosak vagyunk az egyes dolgokat elkülönítve vizsgálni, ebben a viselkedésben azonban vajmi kevés köszönetet lelünk, ha épp a háttérben meghúzódó, figyelmen kívül hagyott összefüggések alakítják a történéseket.

Descartes, a modern gondolkodás egyik úttörője, azt feltételezte, hogy a teljességet a becsületes, kimerítő felsorolás módszerével el lehet érni, a valóság azonban másképpen is vizsgálható, sőt, van amikor csak másképpen érdemes belefogni. A jelenségek rendszerben való szemlélete nem összeesküvés-elmélet, a kapcsolatok egyértelműek és legtöbb esetben könnyen bizonyíthatóak. Amit talán nehéz megérteni ezzel kapcsolatban, az maga a módszer, ugyanis sokszor nagyságrendekkel nehezebb átlátni a komplex rendszerek egészét, mint egyes összetevőiket. Az emberi test tömegében az oxigén közelítőleg 65%, a szén 18%, a hidrogén 10%, a nitrogén 3%, a kalcium 1,5%, a foszfor pedig 1% arányban van jelen, a fennmaradó rész pedig megoszlik a különböző egyéb elemek között. Nem nehéz belátni, hogy az emberi test leírása ebben a formában erősen hiányos, és messze nem csak a kimaradó néhány százalék miatt. Ugyanígy kell tekinteni az emberi társadalomra, az államra, az ipari civilizációra is, nagyjából annyira értelmes dolog elemeikre szétválasztani és élve boncolni őket, mintha egy embertársunkkal tennénk. Az emberi közösségek inkább hasonlíthatóak az evolúció által formált élőlényekhez, mint a fent leírt hozzáállással megtervezett gépekhez.

Akadt egy dolog az elmúlt hetek fő híreiben, amire ennek szellemében most ismét szeretnék kitérni. Ez nem jelent majd távoli kirándulást a politikai ideológiák tárgyalásától, sőt, szervesen kapcsolódik hozzájuk.

Ahogyan azt korábban említettem, a jelenleg hazánkat kormányzó Fideszhez régóta megingathatatlan ellenszenv fűz, így aztán némileg zavarban vagyok, amikor a miniszerelnök mondandója rímel a gondolataim egyes részeivel. Ez viszonylag gyakran előfordul, tavaly nyári tusványosi beszédében például még a haladás mítoszának kritikájára, vagyis legalább az említésére is sor került. Úgy tűnik, hogy valamennyire nyitott egyes elvek újragondolására, egyes rendszerek megváltoztatására. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy ő olyasmit képviselne, amit én látni szeretnék, vagy ami hasznunkra válik, de talán annyi következtetést levonhatok belőle, hogy egyes kijelentéseit érdemes az ezen a blogon felrajzolt ábrához illesztve is megvitatni. A legtöbb mai politikusra nézve - beleértve a fidesznyikek többi régi motorosát, és az újabb generációt is - ez a tevékenység csupán időpazarlás lenne.

Legutóbb nagy vihart kavart egy elejtett mondata a magyar demokráciáról, és a jövő kihívásairól: "Egyelőre most még nem kell új politikai rendszereket fölépíteni, de föl kell építeni új gazdasági rendszereket Közép-Európában, és reméljük a Jóisten megsegít bennünket, hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket, amiket a gazdasági túlélés érdekében aztán be kell vezetni." A beszéd a jelenlegi folyamatokat jelentőségükben az 1990-es eseményekhez hasonlítja, igaz, jó politikushoz méltó módon arról nem szól, hogy ezek a jelenségek milyen mélyebb okokra vezethetőek vissza, és milyen irányba visznek hosszabb távon. Az eladósodás csak egy része problémának, és nem a végső gyökere, ezt azonban Orbán vagy nem tudja, vagy nem akarja elmondani. A demokratikus rendszer részéről történő megkérdőjelezése azonban könnyen megjósolható, gyorsan fodrozódó hullámokat  keltett a politikai paletta bal oldalán. Mivel ellenfelei évek-évtizedek óta diktatórikus hajlamokkal vádolják Viktort, azonnal ziccernek tekintették ezt a kiszólást, és rákérdeztek, milyen kényszerítő körülményekről, milyen új politikai rendszerről szólt tulajdonképpen. No, meg persze arra is, hogy hogyan képzeli el a váltást. Jogos kérdések egy ilyen jelentőségű témában, de alig hiszem, hogy kielégítő válasz érkezik majd rájuk.

Mivel ez egy olyan mondat, amivel önmagában nézve egyetértek, megkísérlem megválaszolni legalább a kérdések egy részét. Hangsúlyozom, a miniszterelnök indokait nem ismerem, csupán a hirtelen e témában fellángolt - szokásos módon elég meddő ás unalmas - vitához szeretnék a magam módján hozzájárulni.

Az első és talán legfontosabb gondolat, hogy a demokrácia nem tökéletes rendszer. Sokan úgy viszonyulnak hozzá, mint a Szent Grálhoz, ami automatikusan minden problémát megold, amit pedig nem, azt nem is kell. Ez a hozzáállás nem engedi meg, hogy bármilyen értelmes eszmecsere folyjon a témáról, így aztán jobb eleve megbarátkozni a ténnyel, hogy nem helytálló. Azért is érdekes, hogy ez a tétel a modern demokráciákban gyökeret tudott verni, mert az ókori minták esetében még nem volt jellemző. Köztudott, hogy a diktátor szó a Római Köztársaságból származik, és eredetileg nem zsarnokot jelentett, hanem egy állami hivatalnokot, akit a szenátus egy időre rendkívül nagy hatalommal ruházott fel a köztársaság intézményei  és egyéb tisztviselői felett. A diktátor rendeletekkel kormányzott, és elkövetett tettei miatt még leköszönése után sem lehetett felelősségre vonni. Olyan alkotmányos lehetőségről van szó, amely vészhelyzetben lehetővé tette, hogy a hatalom teljes központosításával felgyorsítsák, és az illető képességeitől függően hatékonyabbá tegyék az állam működését. Legtöbbször ennek megfelelően veszélyes háborús szituációkban került sor ezekre a kinevezésekre a köztársaság védelmében.

A demokrácia ideiglenes felfüggesztése tehát része volt a római alkotmánynak, amely sok tekintetben ma is példát ad a törvényhozóknak. Az egyetemek jogi képzésein a mai napig a római joggal szűrik meg a hallgatóságot, ez a szóró tárgy, melynek vizsgáin a legtöbben elvéreznek. Úgy tartják, hogy a közös európai kultúra három oszlopa a keresztény etika, a görög filozófia és a római jog. Márpedig ha ez így van, akkor közvetlenül adódik, hogy szükséghelyzetben akár egy jogállamban is elférhet a diktatúra... A rómaiak felismerték, hogy adódhatnak olyan pillanatok, amikor megváltozik a fontossági sorrend. Ilyenkor a római állam kockázatot vállalt és megbízott egy ember hűségében. Vajon ha a demokrácia magától értetődően tökéletes államforma lenne, szükség lett volna erre a lehetőségre?

A mai politikai viszonyok közt itt talán meg is kellene állni, hiszen minden ami ezen - tehát az ideiglenes változtatáson - túl van, az eleve elképzelhetetlen. Ezen a blogon azonban újra és újra megpróbálok kitekinteni a mostani, mesterségesen leszűkített világunkból, ez pedig most sem lesz másképp, a java tehát talán csak most következik. Nem csak a teljesség kedvéért, vagy magunknak való hízelgésként szükséges ilyen távlatokban gondolkodni. A körülmények folyamatosan változnak, és ha szellemileg bezárjuk magunkat egy kényelmesnek tűnő ketrecbe, akkor letaglózó és pusztító meglepetések érhetnek a jövőben.

A liberális demokrácia kétségtelen előnyökkel bír, amit vitatni teljesen felesleges, sőt, inkorrekt lenne. Már csak azért is, mert az egyik erényét épp ezekben a pillanatokban használom ki, ez a véleménynyilvánítás szabadsága. Kisebb méretekben mindannyian ismerjük az érzést, mikor valaki a megkérdezésünk nélkül dönt valamilyen számunkra fontos ügyben. Valamennyien tapasztaltunk már igazságtalanságot, ami felbőszített bennünket. Ilyenkor az általános, természetes reakció a felháborodás és a tiltakozás. Egyes kormányok azonban hallgatásra kényszerítik az embert, ami egészségtelen, kínzó dühöt és frusztráltságot szül. Különösen rémítő, amikor nemcsak a nyilvánosság előtti, hanem az egymás között, személyesen megosztott gondolatokat is szabályozni akarják, amire több totális diktatúrában titkosrendőrségek és besúgóhálózatok egész sora alakult.

Ebből a szigorú ellenőrzésből, a hatalom megszerzésének körülményeiből és a modern diktatúra jellegéből fakadóan - erről még lesz szó - az ilyen államok a lakosság jelentős részét ellenségnek tekintik, ennek megfelelően pedig folyamatos megfélemlítést, és gyakori erőszakot alkalmaznak. Az atrocitások ellen általában nincs lehetőség fellépni, mert a törvények nem egyenlő módon érvényesek mindenkire, sőt, maga a tiltakozás sem megengedett. Aki panaszkodik, csupán további szenvedést zúdít saját maga, és a számára fontos társai nyakába. Azt az élményt, amikor önmaguk érinthetetlenségének tudatában levő verőlegények törnek be otthonunkba egy elejtett félmondat, vagy akár egy félresikerült gesztus miatt, egyszerűen senki nem akarja megtapasztalni.

A totális diktatúrák merev felépítésük miatt nagyon érzékenyek a külső hatásokra, nincs mögöttük az a társadalmi támogatottság, amelyre egy stabil politikai rendszer épülhet. Mivel a döntéshelyzetben levők szándékosan elfojtják és elszigetelik a kritikákat, előfordul, hogy elszalasztanak rengeteg jelet és figyelmeztetést, az általuk vezetett államok pedig így gyakran vakon száguldanak megsemmisítő ütközetekbe, humanitárius katasztrófákba. Ezzel szemben a demokráciák esetében az állam hatalma elveken nyugszik, amelyek - ha megfelelően vannak kiválasztva - lassan, vagy egyáltalán nem öregszenek, és tartást, támaszt adhatnak nehéz időkben is. Ha sikerül fenntartani egy mindenki által tisztelt alkotmányt, akkor a demokráciák nem fulladhatnak teljes anarchiába, ellenben a zsarnoksággal, amely kizárólag a terrorral és esetleg felejthető ideológiákkal van megtámogatva.

Most jön azonban a szokásos mantrám, mely szerint ne csak a kényelmesen felkínált lehetőségeket nézzük, hanem keresgéljünk azon kívül is. A zsarnokság borzalmait nem kívánom senkinek, de ez nem jelenti azt, hogy innentől kezdve minden kérdésünkre a válasz csak a liberális képviseleti demokrácia lehet. Meglátjuk, hogyan alakul a jövő, de főleg hosszabb távon könnyen el tudom képzelni, hogy ezt a rendszert aránytalanul nehéz lesz fenntartani. Akárhogy is görcsöl rajta az egész mai politikai elit, lehet hogy egy háború eltörli magát a parlamentarizmust is. Nem rajtuk fog múlni. A demokrácia lehetséges hanyatlásának ez csupán leggyorsabb, de messze nem az egyetlen módja, és bár egyik sem feltétlenül okoz örömet, beteljesülésüket nem biztos, hogy meg lehet akadályozni. Jó lenne tudni, mire is számíthatunk a fent említett három fő erény szempontjából, vajon ezektől gyermekeinknek végleg el kell búcsúzniuk?

Hogy hosszabb távon mire is számíthatunk, vagy legalábbis milyen támpontjaink vannak, azt a jövő héten szeretném tárgyalni. A rövid távú kérdések ennél kevésbé beláthatóak. Valójában mi Magyarországon sokkal inkább bábjai vagyunk a külvilág történéseinek, mint azt első pillantásra gondolnánk. Tudjuk, látjuk, hogy szinte minden ipari termék Kínából érkezik, látjuk a spanyol barackokat, a bolgár dinnyét, de nem vesszük észre milyen terhet ró mindez a még meglévő energiatartalékainkra. Nem látjuk, hogy a nagyhatalmaknak mekkora lökés kell egy világot átformáló háború kirobbanásához. Ha nagyon figyelünk, akkor észleljük a jeleket, de minden pillanatról pillanatra változik, ezért számolni hétköznapi emberként szinte lehetetlen. Jómagam a hosszú távú lehetőségek kiaknázásában látok fantáziát, amelyeket aligha von meg tőlünk a sors. Oda kell azonban figyelni, amikor Demján Sándor Európa éhezéséről, Orbán Viktor pedig a magyar demokrácia lecseréléséről beszél. Nem a személyük miatt, mert az valószínűleg a jelenlegi sikereikhez, a jelenlegi körülményekhez van kötve; sokkal inkább a mondanivaló miatt, ami ma még nem mindennapos.