Minden helyes döntés olyan mint a víz,
a lejtést követi, a mélységbe visz.
Csupán megtörténik, mintha
természet rendelte volna.
Mert aki tiszteli, s őrzi a földet
az széles hátára nyugodtan léphet
mert kinek szavára adnak
igazán őszintén szólhat.
Mert aki a jövőtől mit sem vár el
az időben teheti, amit kell;
mert aki sosem versenyez,
örök dicsőséget szerez.
(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 8. fejezet)
Az egyik kedvenc fejezetemet olvasgatva ismét csak oda lyukadok ki, hogy megkérdezem, miért is fogtam bele a Tao Te King rendszerelméletének boncolgatásába. Miért lenne fontos nekünk, amit valamikor több ezer éve ismeretlen kezek ismeretlen jelekkel bambuszcsíkokra írtak? Az akkori Kínában mit sem tudtak az ősrobbanásról, a termelés optimalizációjáról, a minőségmenedzsmentről vagy éppen a kanyaró elleni védőoltásról. Bármilyen okos is volt Lao Ce, ismereteit ma a az általános iskolában tanítják a gyermekeknek, nem igaz? (Egyébként nem.) Mit tudna nekünk mondani, amit nem tudunk?
Elsősorban valami olyasmit, amire nem is vagyunk kíváncsiak. El tudja mondani, hogy amivel ma kísérletezünk, azt valójában már előttünk tucatszor is kipróbálták mások. Talán kisebb méretben vagy eltorzított arányokkal, talán más célból vagy más név alatt, de mégis: ugyanazokat a köröket járjuk mindannyian. Nem vagyunk különbek az ükapáinknál, nem is vagyunk alávalóbbak náluk, bármennyire is szeretnénk valamelyiket hinni. Aki teljes mélységében megérti ezt az állítást, az tanúsíthatja, mennyire sokkoló. Hiszen gyakorlatilag mindannyian abban a hitben nőttünk fel, hogy a gyermekek többet érdemelnek a szüleiknél, hogy amit holnap kitalál az emberiség, az szükségszerűen értékesebb annál, amit tegnap talált ki. Kegyetlen cinizmusnak hat az állítás, hogy valójában nincs új a Nap alatt.
Ezt a tételt a könyv mindössze egy fogalomra alapozza, a rendszer (tao) fogalmára. Ne tévesszen meg senkit, hogy ezt az egyes fordítások éppen útnak, folyamatnak, elvnek, természetnek vagy épp történetnek nevezik, a lényeg mindenképp ugyanaz: a körülöttünk található dolgok, életünk különböző részei szervesen összefüggenek. Semmit nem tehetünk anélkül, hogy ne lenne valamilyen következménye, talán épp a legváratlanabb helyen. Ezeknek a sokszor láthatatlan összefüggéseknek pedig jól felismerhető mintái vannak, amelyekből az ősrobbanás-elmélet jelentősége és a védőoltások jövője egyaránt kiolvasható.
Vegyünk két szép példát: vessük össze a fogápolási gyakorlatunkat a megújuló erőforrások ipari alkalmazásával! Látszólag a két kérdésnek vajmi köze lehet egymáshoz, pedig ha a lényeget tekintjük, ugyanazt a folyamatot, elvet, történetet látjuk mögöttük, ugyanolyan a természetük. Avagy mondhatnám úgy is, hogy hasonló rendszerrel lehet őket modellezni.
Abban manapság nagyjából mindenki egyetért, hogy a fogaink egészségének megőrzését a tisztításukkal segíthetjük elő leginkább. Ha ezzel nem foglalkozunk, igen hamar fogkő képződik, a lepedék szuvasodásokat okoz, amelyek aztán a fogak elvesztéséhez vezetnek. Tegyük fel, hogy ezt az eredményt szeretnénk elkerülni, ennek megfelelően minden este fogat mosunk. Így már sokkal jobb esélyt adtunk magunknak arra, hogy pár évtized múltán is merjünk szélesen mosolyogni. A helyzet azonban továbbra sem ideális, hiszen fogsorunk egyes pontjait a szokásos kefénkkel lehetetlen elérni, és a betegségek bizony ott is gyökeret verhetnek. Mi a megoldás? Például a fogselyem. Egy héten egyszer-kétszer átvesszük vele a kritikus helyeket, ezzel pedig ismét nyugodtan alhatunk. Csakhogy még ezután is előfordulhatnak bajok a fogsorunkkal, nincs semmilyen garancia az ellenkezőjére. Megtehetjük, hogy minden étkezés után felvesszük a fogkefét és azt is, hogy egy héten elhasználunk 3 méter fogselymet. Minél több fáradságot fordítunk azonban erre, annál kevésbé kapjuk vissza annak a gyümölcseit. Vannak ugyanis olyan esetek, hogy a fog még ilyenkor is kilyukad vagy megbetegszik. Stressz vagy öröklött hajlom is okozhat szájbetegségeket, és történhetnek egyéb balesetek is hőn szeretett fogainkkal. Egyszerűen bizonyos mértéken túl nem érdemes miattuk aggódni. Sőt, a folyamatos tisztogatás akár maga is okozhat irritációt, vagy szélsőséges esetben akár ínygyulladást is. Bármennyire szomorú is, ez a helyzet.
Mi a helyzet a megújulókon erőforrásokon alapuló iparral? Azt halljuk, hogy néhány ország - a németek példáját követve - különös hangsúlyt fektet a megújulók arányának megnövelésére. Sőt, ami azt illeti, Európában erre nézve kötelezettségeket is kellett vállalnia mindenkinek. Miért jó ez? Mert környezetbarát módon látja el a fogyasztókat, hangzik a válasz. Ezt akár el is fogadhatjuk, hiszen a szélerőművek és napelemek megjelése valóban csökkentette a káros gázok, a korom, és más szennyezések kibocsátását a villamos energia termelésében. Úgy tűnik tehát, hogy a németeknek igazuk van. Csakhogy ha folytatódik ez a folyamat, eddig ismeretlen problémák jelennek meg, amelyekről senki nem szeret beszélni. Például mi történik, ha nem fúj a szél, vagy nem süt a nap? Amíg a megújulók részaránya kicsi, addig az időjárás hatása hellyel-közzel kiküszöbölhető, de további ilyen irányú fejlesztések esetén bizony párhuzamosan tartalék erőművekre lenne szükség, méghozzá általában gázturbinákra, amelyeket kedve szerint indíthat és leállíthat az ember az energia keresletétől függően. Hiszen a fogyasztás nem állhat le akkor sem, ha ködös, szélcsendes idő üli meg az országot. Ennek köszönhetően minél többet áldozunk szél- és naperőművekre, annál kevesebb értelme van újabbakat építeni. Sőt, Németországban ma igen sok cég válik le a hálózatról, mert a megújuló energia sokkal drágább is a fosszilis tüzelőanyagok elégetésénél. Ők inkább saját ellátásban gondolkodnak, bizonyos mértéken felül tehát maga a hálózat sínyli meg az erőforrások ilyen irányú megválasztását.
Azt mondtam ezzel, hogy nincs értelme fogat mosni? Dehogy! Csupán nem várhatjuk el tőle, hogy az örök egészségünket és fiatalságunkat biztosítsa. Ugyanígy a megújuló erőforrások sem ördögtől valóak. Egyszerűen a mai hálózat nem ezeknek a kiaknázására épült, épp ezért nem is alkalmasak önállóan működtetni azt. Kis léptékben, megváltoztatott, visszafogott fogyasztói igények mellett ugyanakkor a szél- és napenergia igazi áldás is lehet.
A rendszerjelenségek felismerése után már talán inkább elgondolkodhat az ember, hogy tényleg van-e köze egymáshoz az erőműveknek és a fogselyemnek. Sőt. Írhatnék példát a kertészkedésből, a törvényalkotásból, a hadászatból vagy az élet szinte bármelyik területéről. Van amikor nem a különbségek lényegesek, hanem a hasonlóságok, ezeket pedig akkor vehetjük észre, ha a részleteken felülemelkedünk. A Tao Te King, az igaz történet könyve pontosan ezt kísérli meg. Mintha egy idegen nyelv tanulása során a bemagolt szavakhoz valaki hozzátenné a nyelvtant... Ez a könyv rendhagyó módon nem arról szól, hogy milyen lehetséges események vesznek körül minket a világban, hanem arról, hogy mi az, ami valójában meg is történik. A mai idők válságában pedig - amikor a propagandától és önbecsapó fantasztikus szólamoktól saját hangunkat sem halljuk - talán ez az egyik legfontosabb hiánycikk. Aki pedig a lexikális ismereteket és technológiai leírásokat várja el minden komoly hangvételű irománytól, nos, épp számára lenne a legégetőbb, hogy esélyt adjon valami másnak...
A következő bejegyzésben a való világ rendszereinek egyik legfontosabb tulajdonságáról fogok szót ejteni, amelyet kézzelfogható egyszerűsége ellenére katasztrofális módon, folyamatosan igyekszünk figyelmen kívül hagyni: arról fogok írni, hogy mindig minden a saját korlátai közé van szorítva, és hogy ennek a ténynek milyen hatása van a különböző rendszerek működésére.
Lépjünk hátra
A természet valójában örök,
nem kezd, és ugyanígy
nem végez be semmit.
Aki bölcs, hátrébb lép döntés előtt
ezért jár előrébb
fejében a játék.
A dolgokat ő mind távol tartja
így hát semmi sincsen,
amit elveszítsen.
Az elkerülhetetlen nem bántja,
csakis ezért lehet
mindig elégedett.
(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 7. fejezet)
A hétköznapi bajaink között talán kellemetlen ezzel szembesülni, de a modern ipari civilizáció válsága a lehető legmélyebben gyökerezik: abban a pontban, ahol az élet értelmét keresgéli az ember. Ez nyilván egy ősi téma, oldalakat, sőt, egész könyveket lehet írni róla, és igazságügyi bizonyítékkal senki nem szolgálhat a kérdésre adott válaszok helyességéről. Elég elvontnak is tűnik a dolog, így aztán könnyebb félresöpörni, ha szóba kerül. Ennek ellenére pontosan a maihoz hasonló időkben gyakorlati haszonnal is jár az ilyesfajta elmélkedés. Legutóbb is erre próbáltam felhívni a figyelmet. Nevezhetjük ezt a fajta gondolati tornát akár meditációnak, akár imádságnak, a lényeg ugyanaz marad: a törekvés hogy a szokásos ügyeinket félretéve a lehető legtisztább fejjel lássuk a világot és saját magunkat.
Miért lenne ez különös jelentőségű manapság? Szerintem legfőképpen azért, mert aki csak a felszínen próbál lavírozni, aki csak úszik az árral, arra a hanyatlás korszakában igen fájdalmas, letaglózó meglepetések várnak. Itt egy látszólagos furcsa ellentmondás tűnhet fel azoknak, akik olvastak néhány korábbi bejegyzést ezen a blogon, hiszen rengetegszer emlegettem az alkalmazkodás fontosságát. Többször is körüljártam, miért tartom károsnak, ha valaki merev elvekhez ragaszkodik, mert azok végül mindig összeütközésbe kerülnek a tapasztalati világgal. Azt azonban sehol nem írtam, hogy alkalmazkodni a többség véleményéhez és életmódjához, azaz az imént említett "árhoz" kellene... Az ugyanis sajnos bőven tartalmazhat és tartalmaz is tévedéseket a valóság megítélését tekintve. Ma erre szeretnék egy példát mutatni.
Ha jobban megnézzük, akkor a történelem igazi csapásainak legtöbbje egyáltalán nem baleset, és az időzítésük sem véletlen. A mohácsi katasztrófát például a középkori magyar állam gyengélkedése évtizedekkel korábban előrevetítette, de a vezető társadalmi réteg mereven visszautasított minden változtatást. Erről talán Dózsa György tudott volna többet mondani, de a kivégzésének bestiális kegyetlensége az izzó vaskoronával is épp elég beszédes... Másik példaként ugyanígy elmondható, hogy Trianon sem egy egyszeri, múló ötlet eredménye, hanem a nagyhatalmi érdekek szerves következménye, amelyekkel akár előzetesen is lehetett számolni. A "boldog békeidők" fizetsége volt ez, méghozzá kamatostul.
Erősen kétlem, hogy ma bárki is hasonló helyzetbe szeretne kerülni, mint a Magyar Királyság került Mohács vagy az első világháború idején, pedig bizonyos szempontból nem állunk távol tőle. Jelenleg az országunk és azon belül mi magunk is egy önmagát becsapó kultúrkör, a Nyugat részei vagyunk. Kegyetlenül hangzik mindez azok után, hogy évtizedekig a Nyugat volt a magyar vágyak legfőbb tárgya, azonban mindez a tényeken egyáltalán nem változtat. Szükség van rá, hogy a mostanra már bejáratott nyugati szemlélet mellett más érveket is el tudjunk fogadni, szükség van rá, hogy mérlegelni tudjuk, hová is tartozunk mi konkrétan, és hogy melyek a valódi érdekeink.
Az utolsó két és fél évtized meghatározó hangulatát - amely nyugatról szépen ránk tódult - egy bizonyos Francis Fukuyama, japán származású amerikai politológus-közgazdász ragadta meg talán legjobban. Fukuyama 1989-ben írt egy híres esszét, amelynek frappáns módon "A történelem vége?" címet adta. A cikk szó szerint véve csupán politikai diadalt hirdetett, azt szögezte le, hogy a nyugati liberális demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus mostantól elkerülhetetlen, uralkodó kormányzási mód lesz, ami egyedülálló eredmény az emberi történelemben. A Szovjetunió bukásával - szólt az érvelés - minden valódi politikai konfliktus megszűnt, és rövidesen csupán a profit kergetése, a gazdasági döntések szürke robotja marad az emberiségre. Gondoljunk bele, hányan gondolkodunk ugyanígy? Én azt hiszem, hogy nagyon sokan.
Valójában Fukuyama politikai mondanivalójánál talán még meghökkentőbb az önhittség, hogy apáink és anyáink minden hibájától, babonájától és tévedésétől megszabadultunk. Ez az önhittség mindig a megsemmisítő kudarcot hívja ki maga ellen, ugyanis eleve megakadályozza, hogy képesek legyünk érdemben reagálni a minket körülvevő veszélyekre. Azt hisszük, hogy ami megtörtént Rómával, az aztékokkal vagy a sumérokkal, az velünk nem eshet meg. Azt hisszük, hogy a Nyugat birodalma immunis mindarra, ami a Szovjetuniót tönkretette. Nem érezzük a korlátainkat, és éppen ezért felelőtlenül át is hágjuk azokat újra meg újra.
Az egypólusú világ, ami a Szovjetunió felbomlása után keletkezett, sokáig magától értetődő, mindennapos közhelynek számított. Ideje azonban észrevenni, hogy ez az idő már a múlté. Először megjelent a "nemzetközi terrorizmus" fogalma, amely megfelelő ürügyet és megfelelő bűnbakot szolgáltatott több pusztító háborúra és például az USA elektronikus hírszerzésének szinte nevetséges méretű felduzzasztására. (A tömegmegfigyelés olyan szintre jutott, hogy az NSA gyakorlatilag bármelyik internetre kapcsolt számítógép webkameráját és mikrofonját irányítani tudja. Szinte orwelli látomás... És mindez a biztonság védelmének jegyében.) Az elmúlt hónapokban aztán olyan egyértelmű jelek rajzolódtak ki, amelyek kétségtelenné teszik, hogy az USA vezette hatalmi tömbnek komoly kihívói akadnak. Ukrajna és Szíria kapcsán az orosz diplomácia és haderő manőverei gyakorlatilag otthagyták a Nyugatot a porban, ezzel egy időben pedig a kínaiak szüntelenül dolgoznak az amerikai gazdasági erőfölény megdöntésén. Amikor arról olvasunk, hogy Irán és Kína, vagy éppen Oroszország és Kína kereskedelmében ezután nem használnak dollárt, az egy apró, távoli hírnek tűnhet. Mégis ezek a hírek azok, amelyek kétségtelen jelet adnak a világ megváltozásáról.
Az ehhez hasonló pénzügyi háborúk legtöbbször kereskedelmi háborúkhoz - leánykori nevükön szankciókhoz - vezetnek. Amikor pedig a határokon keresztül megáll az áruk áramlása, akkor nagyon gyakran megindulnak helyettük a hadseregek. Az USA hanyatlása aligha nélkülözi majd a szokásos véres epizódokat, ez a történet majdnem minden birodalom bukásának sajátja, sokakat mégis teljes sokként fog érni az első eldurranó lövés. Az igazi első pengeváltásokra ugyanis - amelyek már bőven zajlanak - konokul megpróbálunk nem odafigyelni...
Szóba hoztam a Szovjetunió által irányított keleti blokk összeomlását, nem véletlenül. Ezt is számos jel mutatta előre. Néhány ezen jelek közül egészen speciális, van azonban olyan is, amelyre talán érdemes visszaemlékezni. Mondjuk arra, hogy a szovjetek hiábavaló és megnyerhetetlen konfliktusba bocsátkoztak Afganisztánban. Vagy arra, hogy fedezniük kellett egy atomerőmű katasztrófájának költségeit, pénzben, emberi életben és a környezeti károk formájában is. Vagy arra, hogy a lakosság totálisan kiábrándult az egész rendszerből, és ujját sem mozdította volna érte. Ehhez hasonló jeleket bizony ma is könnyedén találunk, csupán a szemünket kell kinyitni hozzá.
Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez csupán egy példa volt arra, milyen jellegű megfigyeléseket tehet, aki kissé távolabbról tudja nézni a mindennapos híreket. A leírtak egyike sem jelenti a világ végét, de alighanem jelentősen befolyásolná mindannyiunk életét még akkor is, ha Magyarország remélhetőleg nem kerül ismét a pusztítás epicentrumába, ahogy a huszadik században. Az USA válsága és bukása csupán egy fejezet az ipari civilizáció hanyatlásában, de egy olyan fejezet, amelyhez szerintem már nem kell sokat lapozni. De még ha több dologban tévedek is, azt a benyomást már nem lehet belőlem kiirtani, hogy a történelemnek bizony nincs vége.
nem kezd, és ugyanígy
nem végez be semmit.
Aki bölcs, hátrébb lép döntés előtt
ezért jár előrébb
fejében a játék.
A dolgokat ő mind távol tartja
így hát semmi sincsen,
amit elveszítsen.
Az elkerülhetetlen nem bántja,
csakis ezért lehet
mindig elégedett.
(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 7. fejezet)
A hétköznapi bajaink között talán kellemetlen ezzel szembesülni, de a modern ipari civilizáció válsága a lehető legmélyebben gyökerezik: abban a pontban, ahol az élet értelmét keresgéli az ember. Ez nyilván egy ősi téma, oldalakat, sőt, egész könyveket lehet írni róla, és igazságügyi bizonyítékkal senki nem szolgálhat a kérdésre adott válaszok helyességéről. Elég elvontnak is tűnik a dolog, így aztán könnyebb félresöpörni, ha szóba kerül. Ennek ellenére pontosan a maihoz hasonló időkben gyakorlati haszonnal is jár az ilyesfajta elmélkedés. Legutóbb is erre próbáltam felhívni a figyelmet. Nevezhetjük ezt a fajta gondolati tornát akár meditációnak, akár imádságnak, a lényeg ugyanaz marad: a törekvés hogy a szokásos ügyeinket félretéve a lehető legtisztább fejjel lássuk a világot és saját magunkat.
Miért lenne ez különös jelentőségű manapság? Szerintem legfőképpen azért, mert aki csak a felszínen próbál lavírozni, aki csak úszik az árral, arra a hanyatlás korszakában igen fájdalmas, letaglózó meglepetések várnak. Itt egy látszólagos furcsa ellentmondás tűnhet fel azoknak, akik olvastak néhány korábbi bejegyzést ezen a blogon, hiszen rengetegszer emlegettem az alkalmazkodás fontosságát. Többször is körüljártam, miért tartom károsnak, ha valaki merev elvekhez ragaszkodik, mert azok végül mindig összeütközésbe kerülnek a tapasztalati világgal. Azt azonban sehol nem írtam, hogy alkalmazkodni a többség véleményéhez és életmódjához, azaz az imént említett "árhoz" kellene... Az ugyanis sajnos bőven tartalmazhat és tartalmaz is tévedéseket a valóság megítélését tekintve. Ma erre szeretnék egy példát mutatni.
Ha jobban megnézzük, akkor a történelem igazi csapásainak legtöbbje egyáltalán nem baleset, és az időzítésük sem véletlen. A mohácsi katasztrófát például a középkori magyar állam gyengélkedése évtizedekkel korábban előrevetítette, de a vezető társadalmi réteg mereven visszautasított minden változtatást. Erről talán Dózsa György tudott volna többet mondani, de a kivégzésének bestiális kegyetlensége az izzó vaskoronával is épp elég beszédes... Másik példaként ugyanígy elmondható, hogy Trianon sem egy egyszeri, múló ötlet eredménye, hanem a nagyhatalmi érdekek szerves következménye, amelyekkel akár előzetesen is lehetett számolni. A "boldog békeidők" fizetsége volt ez, méghozzá kamatostul.
Erősen kétlem, hogy ma bárki is hasonló helyzetbe szeretne kerülni, mint a Magyar Királyság került Mohács vagy az első világháború idején, pedig bizonyos szempontból nem állunk távol tőle. Jelenleg az országunk és azon belül mi magunk is egy önmagát becsapó kultúrkör, a Nyugat részei vagyunk. Kegyetlenül hangzik mindez azok után, hogy évtizedekig a Nyugat volt a magyar vágyak legfőbb tárgya, azonban mindez a tényeken egyáltalán nem változtat. Szükség van rá, hogy a mostanra már bejáratott nyugati szemlélet mellett más érveket is el tudjunk fogadni, szükség van rá, hogy mérlegelni tudjuk, hová is tartozunk mi konkrétan, és hogy melyek a valódi érdekeink.
Az utolsó két és fél évtized meghatározó hangulatát - amely nyugatról szépen ránk tódult - egy bizonyos Francis Fukuyama, japán származású amerikai politológus-közgazdász ragadta meg talán legjobban. Fukuyama 1989-ben írt egy híres esszét, amelynek frappáns módon "A történelem vége?" címet adta. A cikk szó szerint véve csupán politikai diadalt hirdetett, azt szögezte le, hogy a nyugati liberális demokrácia és a szabadpiaci kapitalizmus mostantól elkerülhetetlen, uralkodó kormányzási mód lesz, ami egyedülálló eredmény az emberi történelemben. A Szovjetunió bukásával - szólt az érvelés - minden valódi politikai konfliktus megszűnt, és rövidesen csupán a profit kergetése, a gazdasági döntések szürke robotja marad az emberiségre. Gondoljunk bele, hányan gondolkodunk ugyanígy? Én azt hiszem, hogy nagyon sokan.
Valójában Fukuyama politikai mondanivalójánál talán még meghökkentőbb az önhittség, hogy apáink és anyáink minden hibájától, babonájától és tévedésétől megszabadultunk. Ez az önhittség mindig a megsemmisítő kudarcot hívja ki maga ellen, ugyanis eleve megakadályozza, hogy képesek legyünk érdemben reagálni a minket körülvevő veszélyekre. Azt hisszük, hogy ami megtörtént Rómával, az aztékokkal vagy a sumérokkal, az velünk nem eshet meg. Azt hisszük, hogy a Nyugat birodalma immunis mindarra, ami a Szovjetuniót tönkretette. Nem érezzük a korlátainkat, és éppen ezért felelőtlenül át is hágjuk azokat újra meg újra.
Az egypólusú világ, ami a Szovjetunió felbomlása után keletkezett, sokáig magától értetődő, mindennapos közhelynek számított. Ideje azonban észrevenni, hogy ez az idő már a múlté. Először megjelent a "nemzetközi terrorizmus" fogalma, amely megfelelő ürügyet és megfelelő bűnbakot szolgáltatott több pusztító háborúra és például az USA elektronikus hírszerzésének szinte nevetséges méretű felduzzasztására. (A tömegmegfigyelés olyan szintre jutott, hogy az NSA gyakorlatilag bármelyik internetre kapcsolt számítógép webkameráját és mikrofonját irányítani tudja. Szinte orwelli látomás... És mindez a biztonság védelmének jegyében.) Az elmúlt hónapokban aztán olyan egyértelmű jelek rajzolódtak ki, amelyek kétségtelenné teszik, hogy az USA vezette hatalmi tömbnek komoly kihívói akadnak. Ukrajna és Szíria kapcsán az orosz diplomácia és haderő manőverei gyakorlatilag otthagyták a Nyugatot a porban, ezzel egy időben pedig a kínaiak szüntelenül dolgoznak az amerikai gazdasági erőfölény megdöntésén. Amikor arról olvasunk, hogy Irán és Kína, vagy éppen Oroszország és Kína kereskedelmében ezután nem használnak dollárt, az egy apró, távoli hírnek tűnhet. Mégis ezek a hírek azok, amelyek kétségtelen jelet adnak a világ megváltozásáról.
Az ehhez hasonló pénzügyi háborúk legtöbbször kereskedelmi háborúkhoz - leánykori nevükön szankciókhoz - vezetnek. Amikor pedig a határokon keresztül megáll az áruk áramlása, akkor nagyon gyakran megindulnak helyettük a hadseregek. Az USA hanyatlása aligha nélkülözi majd a szokásos véres epizódokat, ez a történet majdnem minden birodalom bukásának sajátja, sokakat mégis teljes sokként fog érni az első eldurranó lövés. Az igazi első pengeváltásokra ugyanis - amelyek már bőven zajlanak - konokul megpróbálunk nem odafigyelni...
Szóba hoztam a Szovjetunió által irányított keleti blokk összeomlását, nem véletlenül. Ezt is számos jel mutatta előre. Néhány ezen jelek közül egészen speciális, van azonban olyan is, amelyre talán érdemes visszaemlékezni. Mondjuk arra, hogy a szovjetek hiábavaló és megnyerhetetlen konfliktusba bocsátkoztak Afganisztánban. Vagy arra, hogy fedezniük kellett egy atomerőmű katasztrófájának költségeit, pénzben, emberi életben és a környezeti károk formájában is. Vagy arra, hogy a lakosság totálisan kiábrándult az egész rendszerből, és ujját sem mozdította volna érte. Ehhez hasonló jeleket bizony ma is könnyedén találunk, csupán a szemünket kell kinyitni hozzá.
Hangsúlyozni szeretném, hogy mindez csupán egy példa volt arra, milyen jellegű megfigyeléseket tehet, aki kissé távolabbról tudja nézni a mindennapos híreket. A leírtak egyike sem jelenti a világ végét, de alighanem jelentősen befolyásolná mindannyiunk életét még akkor is, ha Magyarország remélhetőleg nem kerül ismét a pusztítás epicentrumába, ahogy a huszadik században. Az USA válsága és bukása csupán egy fejezet az ipari civilizáció hanyatlásában, de egy olyan fejezet, amelyhez szerintem már nem kell sokat lapozni. De még ha több dologban tévedek is, azt a benyomást már nem lehet belőlem kiirtani, hogy a történelemnek bizony nincs vége.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)