Az egyet nem értés elve

Aki mindig szépet akar látni, annak rémség a világ

Tévelyeg, ki albumba gyűjti minden helyes szavát

Az élet a halálból, míg a vég a születésből fakad

Összekapcsolódik a nehéz s a könnyű feladat

Egyéni, szabad döntés kérdése, mi a hosszú s a rövid

A szárnyalás más szögből nézve mindig alábukik

A zaj útján halljuk meg a zenét, és így már nem is zavar

Jövőről igazán az tanít, aki múltról szaval

Ezért ha akármit is cselekszünk, terv nem állhat mögötte

Ami fontos, elmondja a csönd, dalol minden tette

Ha az öröm felkínálja magát, sosem utasítja el,

És ha otthagyja, akire várt, még zokszót sem emel

Elvégzett munkánk átadásakor nyugodtan lépjünk tovább;

Örök a fel nem élt jutalom, ami érték, szilárd.

(Lao Ce: Az igaz történet könyve, 2. fejezet)

Az ipari civilizáció jövőjét firtatva az ember számos olyan problémába fut bele, amelyet a társadalom túlnyomó többsége a legvilágosabban megoldott kérdések közé sorol. Az olyan döntések, mint például a gazdaságpolitika célja, a termelési módszerek kiválasztása vagy pénz használata, egyszerűen nem kínálnak lehetőséget bármilyen ellenérv kinyilvánítására. Magától értetődőnek tűnnek. Ennek következtében aztán sokan nem igazán kedvelik, ha valaki felhánytorgatja e területek létező ellentmondásait.

Persze azt azért nem mondhatom, hogy ilyesmi másokkal nem történhet, valami nagyon hasonló jelenség ugyanis a mindennapi élet alapvető döntései kapcsán is rendre előkerül. A jobboldali konzervatív pártok például általában nem veszik jó néven, ha az egységes jövedelemarányos adózást valaki szociális szempontból igazságtalannak tartja. Hiszen mi abban az igazságos - mondják -, hogy a gazdagabbakat csupán anyagi helyzetük miatt nagyobb terhekkel büntessük? A környezetvédő szervezetek szintén felháborodnak, ha a sajtó a támogatóik vagy akár saját tagságuk személyes életvitelének hatásaival szembesíti őket. Még ha a tetteik szembemennek a szavaikkal, a maguk szempontjából akkor is minden okuk megvan a büszkeségre, hiszen rajtuk kívül látványosan senki nem törődik a szennyezésekkel, fajkihalással és az ipar egyéb pusztító hatásaival. 

Ha adott számunkra egy világkép, egy vélemény, általában nem akarunk kiállítást rendezni a hiányosságaiból. Persze az természetes, hogy mindnyájan a saját világunkban élünk, amelyet a saját tapasztalataink és elveink alakítottak ki, ezen aligha lehet változtatni. És úgy egyáltalán: nincs is rá szükség. Éppen ellenkezőleg, az okozhat igazán komoly bajt, ha valamiben túlságosan is egységesek vagyunk. A modern világ jövőjének firtatása pontosan egy ilyen pontot jelöl ki.

Valószínű, hogy minden szavunk és tettünk felháborítja vagy meghökkenti a körülöttünk élők egy részét, ez már csak így működik. Ha azonban azt állítjuk, hogy a mai világunk elkerülhetetlen, lassú, kínokkal pontozott és könyörtelen hanyatlásra van ítélve... Nos, akkor szinte mindenkinek a tyúkszemére léptünk. Mert mi a közös a jobb- és baloldali politikusokban? Hogy szebb, jobb világot ígérnek, és az értékrendjük az ipari társadalom valamelyik célcsoportjához igazodik. Mi a közös a zöld szervezetekben, és az őket kritizáló cikkek és röpiratok szerzőiben? Hogy a szóban forgó mozgalmak tevékenységét valamilyen szempontból kiemelt jelentőségűnek tartják. Vagy azért, mert élő mintának tekintik őket, vagy azért mert álszent károkozásnak. Ha tehát azt mondom, egyáltalán nem az adónemeken múlik Magyarország jövője, minden oldal nekem ugrik. Ha azt mondom, a zöld gondolat ugyanabba a zsákutcába vezet, mint bármelyik másik haladást hirdető ideológia, akkor is kevesen állnak mellém. 

Mindez azt jelentené, hogy jómagam és a hasonlóan gondolkodók üldözött próféták vagyunk egy alantas világban? Dehogy! Csupán azt hogy nem fokozzuk az égig a tévedéseink következményeit. Ha holnap egyértelműen bebizonyosodik, hogy ez a blog az utolsó betűig ostobaságokról szól, abba nem rokkanna bele senki. Jó, nem mondom, személy szerint engem azért elég kínosan érintene egy ilyen esemény, aki viszont olvasnivalót keres itt, az idővel könnyen találna másik blogot, újságot, regényt, verset, hobbit, ami képes izgalmas vagy érdekes gondolatokkal ellátni elméjének erre fogékony részét. Ezzel szemben mi történik, ha a vetélkedő politikai pártok, a környezetvédő mozgalmak és ellenlábasaik mind-mind tévúton járnak? Mi történik, ha a gazdasági és politikai döntéseink csak értelmetlen cifraságok, melyek elfednek egy észrevétlen, a háttérben meghúzódó valóságot? Mi történik, ha még az igazi idealisták sem látják át az ember és környezet kölcsönhatásának szélesebb vonatkozásait? Sajnos ebbe már sokan belerokkannának, úgy szó szerint, mint átvitt értelemben... Egyéb következményekről nem is beszélve.

Talán kicsinyes dolognak tűnhet, hogy a tévedés következményeivel érvelek, pedig megvan rá az okom. A jövőt ugyanis pontosan egyikünk sem ismeri. Sem én, sem az ENSZ főtitkára, sem a dalai láma. Elképzelésünk van róla, kinek ez, kinek az. De egyik sem teljes, egyik sem tökéletes, és nem is lehet. Vajon mi ilyenkor a legjobb taktika? Pofonegyszerű: le kell csökkenteni a kockázatokat. A kockázatok az egyén és a közösség számára egyaránt akkor a legkisebbek, ha mindannyiunknak saját, önként kialakított, a többiektől különböző véleménye van az élet lényeges kérdéseiről. Ha nincsenek egyeduralkodó álláspontok, és nincsenek általánosan elfogadott ideológiák. Minél inkább törtet például egy közösség a gazdasági növekedés felé, minél erősebben vágyakozik az anyagi vagyonszerzésre, annál valószínűbb, hogy keserű és pusztító csalódások várnak rá. Nem veszik észre ugyanis, amikor más irányból fenyegeti őket veszély. Az erőlködés, a toborzás ily módon hosszú távon szinte mindig garancia a kudarcra.

Ha megkérdezzük egy tudományokban jártas ismerősünket, ő rezzenéstelen arccal el fogja ismerni, hogy a való világ nem egyezik meg az ismert természeti törvényekkel. Utóbbiak ugyanis nem adhatnak teljes képet, csupán az emberi megértés egy-egy modelljét. Vannak, akik szerint a modelljeink egyre jobbak és pontosabbak, de legtöbben még közülük sem feltételezik, hogy valaha át tudjuk tekinteni a természet működésének egészét. Álljunk csak meg itt egy pillanatra! Mit tudunk akkor a létről egyáltalán? Ha maga a modern büszkeségünk gerincét nyújtó tudomány sem tarthatja magát objektív igazságnak, akkor hogyan tehetné meg bárki más? Nem egységre van szükségünk. Az egység a sivárság, a pusztulás jele. Arra van szükségünk, hogy sokszínű, élő környezetet hozzunk létre magunk körül, ugyanúgy anyagi, mint szellemi téren. Nekem nincs gondom azzal, ha valaki az enyémtől eltérő véleményt hangoztat, sőt. Azt viszont baljóslatúnak és szomorúnak tartom, ha szinte mindenkinek ugyanaz a véleménye valamiről.

Egy továbblépési lehetőség, hogy megpróbálhatunk nyitott szellemmel közeledni a világhoz. Sajnos sokan félreértik ezt a remek kifejezést, és úgy vélik, hogy könnyű a dolog. Sőt, szinte mindenki azt gondolja magáról, hogy nyitott szemmel és elmével jár. Mintha lenne egy valahol egy maradi, begyepesedett emberi roncs, akitől óvakodni kell. Mintha a nyitottság annyit jelentene, hogy képesek vagyunk egyik döntésünket leváltani egy másikkal, és átállni egy vita másik oldalára. Nem. Ez a fogalom, ha igazán becsületesen nézzük, egészen mást jelöl. A törekvést, hogy meghalljuk és megértsük, amit mondanak nekünk, és utána ne hozzunk róla ítéletet. Annak az elfogadását, hogy ami egyikünknek kék, az lehet a másiknak piros, ami az egyikünknek pusztító fájdalom, azt a másik talán észre sem veszi. Az ellentmondásokat el lehet viselni, lehet őket kezelni. Aki nyitott szemmel jár, az nem veszíti el a hitelét kicsinyes vitákban, nem akar lefőzni senkit, és annak nincs is oka félni senkitől. Félelmetesen nehéz dolog ezt a tudatállapotot huzamosabb ideig folyamatosan fenntartani, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy már néhány percért vagy óráért is megéri.

A civilizációs válságra és hanyatlásra adott leghatékonyabb reakció nem más, mint az elpártolás, vagy ha úgy tetszik, a kivonulás. Nem az emberi közösségből, nem is feltétlenül a pillanatnyi lakhelyünkről. Sokkal inkább azt a gigantikus gépezetet kellene cserbenhagynunk, amely a gondolatainkat és vágyainkat uniformizálja. Mindaddig ugyanis, amíg a modern emberiség egy tőről fakadó tanaiban hiszünk, még csak a mai helyzetben helyes kérdések feltevésére sem leszünk képesek. A kérdésfeltevés pedig az emberi élet sója és veleje. Talán a válaszok sosem tökéletesek, talán mindegyikünknek meglesz a saját tévedése, de ha a megfelelő kérdést vizsgáljuk, akkor igazán nagy baj nem történhet. Aki pedig a válaszok összehasonlításában nyitott, szenvtelen és nyugodt, az talán észre is veszi a változást.

Az igaz történet

Nem tudom, hogy mások hogyan állnak ezzel, de amikor visszatekintésre és értékelésre kerül a sor valamilyen komolyabb kérdésben, jómagam sokszor érzem úgy, hogy reménytelenül lassú a felfogásom. Néhány ma már pofonegyszerűnek tűnő gondolat befogadásához évek tévútjai és csalódásai kellettek, és még így sem mondhatom, hogy különleges tudás birtokosa lennék. Általában nem tartom magam ostoba embernek; általában megértem a hétköznapokban felmerülő problémákat, ha az szükségessé válik, legyenek bármilyen kacifántosak és körmönfontak is. A gond akkor kezdődik, ha valamilyen döntésnek a következményei nem rögtön, közvetlenül jelentkeznek. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy képes legyek erőlködni a hiúságomért, anélkül hogy szembesíteném magam az útközben elsuhanó kudarcokkal. Képes vagyok semmiségeken görcsölni, és - ami ennél rosszabb - észre sem veszem.

Talán az imént leírt élmény ismétlődése sokaknál nem általános, talán az olvasó sem tapasztalt ilyet soha személyesen. Abban viszont biztos vagyok, hogy az emberi közösségek legtöbbje számára ez a folyamat nem jelent újdonságot. Nagyon sok nép indított már el előre láthatóan is nyilvánvalóan vesztes háborút. Nagyon sok család tűzött már ki eleve reménytelen célokat. Nagyon sok elbukott civilizáció saját maga alatt vágta fát (némelyik szinte szó szerint...). Mindez abból fakad, hogy bizonyos szempontból a legtöbb ember alig ismeri a világot, és minél nagyobbra tartja magát valaki, valószínűleg annál kevésbé. Logikus érveléssel persze meg tudjuk állapítani, hogy mi az, ami megtörténhetne; a modern oktatás elképesztő távlatokat nyit meg számunkra arról, hogy mi az, ami lehetséges. Az viszont, ami valóban megtörténik, legtöbbször teljes rejtély marad előttünk, ugyanúgy mint bármelyik középkori vagy ókori átlagember számára. Vagy még annál is inkább... Így fordulhat elő, hogy gyakran olyan célokért küzdünk, amelyek már azelőtt hamisak voltak, hogy egyáltalán megismertük volna őket.

Itt most egy példa kell, hogy következzen, és az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy ez a példa saját magam leszek. Ez a blog ugyanis úgy élte meg néhány héttel ezelőtt a századik bejegyzését, hogy az utóbbi hónapokban alig leltem benne bármi örömet. Márpedig ha nekem nem tetszik a dolog, akkor az olvasás sem lehet egy leányálom... Az utóbbi időben egyre inkább arra a kérdésre összpontosítottam, hogy hogyan "tudjam le" a saját magam által "kiszabott" esszét, hogy hogyan ússzam meg a lehető legkevesebb erőfeszítéssel. Mondanom sem kell, hogy ennek a tartalom minősége is kárát látta, az pedig, hogy ennek tökéletesen tudatában voltam és vagyok, csak rontott a helyzeten. Lassacskán már azt láttam az egyetlen megoldásnak, ha felhígítom, majd megszüntetem az írásokat. Hiszen kinek van erre szüksége?

Igen, ha visszatérő olvasók számára ismerősnek tűnik ez a minta, az nem véletlen. Pontosan ugyanilyen az a dilemma, amely az emberiség jövőjéről való képalkotást gúzsba köti. A társadalom egyik - igen nagy - része meg van győződve arról, hogy ha igazán erőt veszünk magunkon, és tovább törtetünk az eddigi úton, akkor idővel minden előttünk tornyosuló probléma (a klímaváltozástól az abszurd vagyoni egyenlőtlenségekig) egy-egy huszárvágással megoldódik és eljön a földi mennyország. A többiek túlnyomó többsége ezzel szemben azt szajkózza, hogy az ember megérett az elkerülhetetlen pusztulásra, és hogy minden további tevékenység felesleges. Hogy mi a baj ezzel a két vélekedéssel? Az absztrakciók szintjén semmi. Tényleg megtörténhet, hogy egy fehér köpenyes tudós holnap reggel egy gombnyomással elindít egy gépet, és az nagy koncentrációjú, bőséges és olcsó energiával árasztja el a hitetlenkedő közvéleményt. Megtörténhet, hogy képesek leszünk olyan technológiai megoldásokat kitalálni, amelyek kisebb ipari infrastruktúrát igényelnek, és mégis megoldják a mai eszközeink funkcióit, vagy még azoknál is többet. Miért is ne? Ugyanígy az sem kizárt, hogy jövő héten kitör az atomháború, megjelenik egy gyógyíthatatlan vírusjárvány, vagy valamilyen ismeretlen ok, és tíz éven belül vége a világnak. Sem én, sem az USA elnöke, sem a római pápa, sem bármelyik kutatóintézet vezetője nem lennénk képesek megcáfolni.

Csakhogy egyáltalán nem az a kérdés, hogy mi az, ami megtörténhet. Most nem. A kérdés az, hogy  mi játszódik le ténylegesen, valójában. A mennybemenetel és az apokalipszis valószínűség szempontjából egyaránt eltörpül ahhoz képest, ami az emberiség története során már számos alkalommal előfordult: a civilizációs hanyatláshoz képest.

Jómagam a blog vezetéséhez és struktúrájához legfőképpen egy amerikai blogról, az Archdruid Report-ról szereztem ötleteket. Mondhatnám úgy is, hogy az volt a minta számomra. Most nem szeretnék kritikát írni erről az oldalról, elég annyi, hogy máig rendszeres olvasója vagyok, és rendkívül nagyra becsülöm. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ottani témák mindegyikét, és az összefüggések teljes spektrumát és mélységét nekem is képviselnem kell ezen az oldalon.  Illetve nem kellett volna, hogy ezt jelentse... Ennyi a titok, amelyet nem voltam hajlandó felismerni. Ugye milyen elkeserítően egyszerű? A gazdasági témákról megvan a véleményem, de korántsem én vagyok a megfelelő ember, hogy ezekről bárkinek is kimerítő továbbképzést tartson. Hasonló a helyzet a vallásokkal vagy éppen a modern irodalmi irányzatokkal. Főleg ha emiatt olyan dolgokra nem kerül sor, amelyet valóban eredeti módon tudnék képviselni. Amit esetleg pont én ismerek kicsivel jobban, mint az említett blog szerzője... Az imént emlegetett erőlködést jó részben az idézte elő, hogy nem arról írtam, amiről szerettem volna, hanem arról, amit előre elterveztem. Hatalmas tévedés volt.

Miközben igyekeztem nem odafigyelni a külvilágra, mégis kénytelen voltam észrevenni, hogy azok a bejegyzések sikerültek a legjobban, amelyek spontán gondolatokból eredtek. Sokkal igazibb és teljesebb mondanivaló születik, ha az író természetes pályát követ. Épp ezért mostantól igyekszem majd ilyen jellegű posztokat közzétenni, természetesen a fő témák megtartása mellett. Nem tervezek több hónapos kirándulásokat semelyik agonizáló ipari alrendszer bugyraiba, nem akarok adatokat és leírásokat adni, mert ezek egyébként sem mondanak túl sokat. Inkább egy szó szerinti másik világról fogok írni, arról, amit én látok. Talán még az egyet nem értő olvasó is megjegyez néhány történetet ebből a világból, amelyek hasznára válnak a saját univerzumában.

A teljes spontaneitás persze legalább olyan nagy kihívás, mint egy kitűzött vonalat követni, ennek megfelelően kitaláltam magamnak egy erős, de nem túl nehéz mankót. A "küldetésben" egy több ezer éves kínai könyv lesz a segítségemre, a legendás bölcs, Loa Ce műve: a Tao Te King. A könyvnek rengeteg fordítása és értelmezése született a spiritualizmus területétől a filozófián keresztül a pszichológiáig (és tovább), de viszonylag kevesen helyezték abba a pozícióba, mely mindezt lefedi: a könyv minden további nélkül tekinthető a való világról szóló rendszerelméleti tankönyvnek. Pontosan arról szól tehát, amit az imént említettem, a folyamatok teljességének megismeréséről. Arról, hogy az egyes tetteknek, beavatkozásoknak, döntéseknek milyen következményei vannak életünk során. Nem a kibúvókról, alkukról és kivételekről, hanem a legfontosabb, megkerülhetetlen törvényekről.

Azt tervezem, hogy minden bejegyzésben sor kerül egy újabb fejezet közzétételére is, méghozzá a saját értelmezésemben. Egyáltalán nem tudok kínaiul, viszont az interneten megtalálható számos magyar és angol fordításból kiindulva igazán szép kihívásnak tartom egy új változat létrehozását. Nem én leszek az első a műfajban, és nem is az utolsó. Ha valóban működni fog a dolog, azzal nemcsak azt segíthetném elő, hogy a gondolatok valamivel nagyobb teret kapjanak, hanem azt is kihangsúlyozhatnám, hogy a tanítás, a Tao Te King, a rendszerelmélet nem halott téma, sőt, nagyon is él. A tartalma nincs ridegen kőbe vésve, bárki a saját képére formálhatja.

Az első dolog persze nem lehet más, mint hogy címet adjak a könyvnek. Ehhez némi bátorság szükségeltetik, hiszen a fordítások rámutatnak, hogy mind a "tao", mind a "te" egy-egy egész fogalomcsoportot jelöl (a "king" is, de azt viszonylag becsületes dolog elintézni a "könyv" szócskával). A fejezetek során ez nem jelent majd komoly problémát, mert alkalom nyílik több értelmezés kifejtésére is. A címben viszont választanunk kell... A Tao Te King alapvetően két központi motívum körül bonyolódik, igaz, ezek nem egyenrangúak. Az első téma nem más, mint a világ működésén való elmélkedés. A világ működése a "tao". Ezt leggyakrabban útként (avagy Útként) szokás lefordítani, de ugyanilyen helyes lenne ha például folyamatot vagy módszert írnánk. Én is egy másik megközelítést válaszottam, a "tao" számomra történet lesz, ugyanis meghatározza, hogyan történnek a dolgok a múltban, a jelenben és a jövőben. Ennyi persze egy becsületes könyvcímnek nem lenne elég, hiszen útja, folyamata, módszere és története bárminek lehet. Épp ezért jelenik meg a "te", amely pontosan megmutatja, milyen útról van is szó valójában. Legegyszerűbben az egészséggel, az épséggel és a teljességgel lehet összefüggésbe hozni, magyarul például Weöres Sándornál erényként jelenik meg. Ha történetről beszélünk, akkor a döntés már jóval egyszerűbb, a Tao Te King nem lesz más, mint Az igaz történet könyve.

Ígérem, ehhez hasonló fejtegetésekbe nem gyakran fogok bocsátkozni, sőt, igyekszem majd a szövegről is lehámozni a ráülepedett misztikum nélkülözhető részét, ami valószínűleg leginkább az eltelt évszázadoknak és a kulturális különbségeknek köszönhető. A kezdő fejezet a dolgok természetéből fakadóan az egyik legismertebb szakasz, amely - remélem az eddigiek után nem meglepő - kapcsolatban is áll az ösvénnyel, amelyre a blogot irányítani szeretném. Bízom benne, hogy ezen az ösvényen sokaknak megéri majd sétálgatni.

Egy leírt történet sem válik valóra

Nem lehet elbeszélni, mi esett meg

A teljesség elvész szavakba szorítva

s csak listáját kapjuk a részleteknek

Önkéntelenül felfénylik az igazság

Tudva és akarva okok látszanak

A két út ugyanaz, habár pályájuk más

Ahol összefutnak, ámulat fakad.