A hitel vége

Többször is leírtam e blog bejegyzései között, hogy igen erős aggályaim vannak a pénz értékére vonatkozóan. Sőt, konkrétan még azt is, hogy tulajdonképpen nem ér semmit. Ezeknek a kijelentéseknek ezer olvasata van, melyek között kétségtelenül szerepel az is, hogy "ez a kölyök beleszületett a jóba", sőt az is, hogy csupán közhelyes képmutatás, amit művelek. Sokszor mondogatjuk, hogy a pénz nem boldogít, de igen ritkán vesszük komolyan.

Nos, ami azt illeti, anyagiakban tényleg nincs okom a panaszra, ez nem szégyen, tehát semmi akadálya, hogy elismerjem. Csakhogy ez nem azon múlik, hogy mennyi tulajdonom van, hanem azon, hogy azokkal mennyire vagyok elégedett. Ha kifognám a mesebeli aranyhalat, az én első három kívánságom között biztosan nem szerepelne semmilyen pénzügyi követelés. De alighanem az első száz között sem. Számos problémám van a magam kis életében, nehezek és könnyen megoldhatóak egyaránt, de ezek közül - akár elhiszi valaki, akár nem - egyiken sem segítene, ha például nyernék a lottón. Ártani viszont árthatna.

Mindezzel azt hirdetem, hogy egy aszkéta szent vagyok? Dehogy. Csupán azt, hogy mindenki eldöntheti, hogy számára mi az értékes. Elsősorban dönthetünk úgy, hogy anyag feletti célokat tűzünk ki magunk elé, másodsorban pedig úgy, hogy az anyagiak között is különbséget teszünk a minőségük szerint. Az egészséges étel többet ér, mint a méreg, ami olcsó. A kinyomtatott, igazi fényképek emlékeket őriznek, míg a digitálisan tárolt JPEG és GIF fájlokat az enyészet egy pillanat alatt elragadhatja. És igen, gyakorlatilag minden kézzelfogható, hasznos tárgy előbbre való, mint a pénz.

Szinte hallom, ahogyan érkezik a klasszikus ellenpélda: sokan vannak ebben a pillanatban szerte a világon, akik éhesek, és képtelenek előteremteni a betevő falathoz szükséges pénzt. Talán lopásra is kényszerülnek emiatt. Lehetetlen lenne a szemükbe mondani, hogy az anyagiak lényegtelenek, én is képtelen lennék rá. Csakhogy ilyesmit nem is állítottam, csupán azt, hogy mindig körültekintően kell dönteni arról, hogy mit is kívánunk magunknak. Mellesleg pontosan a mély nincstelenségben élők tudják legjobban, milyen kín, ha az ember kizárólag az anyagiak hajszolására kényszerül, erről tehát éppen nekik nincs szükségük meggyőzésre... Azt a tételt viszont velük szemben is fenntartanám, hogy a pénz semmilyen értelemben nem fontos. Nekik sem pénz kell, hanem például kenyér, zöldségek, és tiszta ivóvíz. A pénz legfeljebb eszköz lehet ebben a kérdésben.

Nevetségesnek tűnhet ez a megkülönböztetés, de csak egy hajszálnyit kell továbblépnünk, hogy élesen elváljon a két szemlélet. Tegyük fel, hogy a tisztességes nyomorban senyvedő társunkból a fenti okok miatt valóban tolvaj lesz! Mit lopjon ilyenkor az ember? Kenyeret vagy pénzt? Az előbbi választás esetén nyilvánvaló a bűntett oka, és a tettes szánni való helyzete. Nem véletlen, hogy a kenyérlopás számos történet és dal központi eleme. Embert próbáló feladat ezért bárkit felelősségre vonni. De ha az illető pénzt lop... Akkor talán utána fegyvert vesz rajta, amivel rabolni tud. Talán fogadásokat köt vele, amivel másokat is bajba sodor. Talán elissza az utolsó fillérig. Aki pénzt lop, rögtön a hivatásos tolvajok konkurenciája és célpontja lesz. Gondoljunk bele, éhesen sem lop el senki egy kamionnyi élelmiszert, pénzből viszont melyik tolvaj "adna vissza"? És ha megkaparintunk egy összeget, miért is akarnánk csupán az éhünket oltani a felhasználásával? Miért ne törnénk még többre? A kísértést csak az kerülheti el, aki eleve pontosan tudja, mi az, ami számára fontos.

Nem vagyok jogász, de úgy tudom, hogy a törvény a lopott áru pénzbeli ellenértéke alapján jelöli ki a lehetséges büntetési tételeket. Ez azonban az előző bekezdés helyességén (vagy helytelenségén) mit sem változtat, ugyanis a törvényt is emberek írják. Pontosan azt kritizálom most, hogy a mai társadalom a pénz alapjára helyezi az életet, hogy kiemelt helyre teszi azt az értékrendjében. Észre sem vesszük a döntést, mert mire megszülettünk, azt már meghozták helyettünk.

Ez az eszmefuttatás egyébként visszavezet a legutóbbi bejegyzés egyik fő gondolatához, hogy az absztrakciók térnyerése végül a valós, kézzelfogható alapok elvesztésével jár. Minél következetesebb és általánosabb ítéleteket akarunk a törvénybe építeni, annál kisebb mérlegelési lehetőség marad a különleges esetekre. És ugye igazából minden eset különleges, egytől egyig...

Más okom is van arra, hogy elkeserítsen a pénz piedesztálra állítása. A legnyilvánvalóbb ezek közül nem más, mint a pénz előállításának módja. A naiv szemlélő számára ez a folyamat egészen megdöbbentő. Kérdezzünk meg egy hétköznapi halandót, hogy szerinte hogyan keletkezik a pénz! Valószínűleg föld alatti, eldugott, szigorúan őrzött nyomdagépekre fog gondolni. Persze az rögtön világossá válik számára is, hogy a nyomtatásból nem fakad érték, tehát a pénz valójában nem akkor jön létre (nem beszélve arról, hogy manapság a pénzt szinte elhanyagolható arányban nyomtatják ki, inkább számok formájában hivatkozunk rá számlákon, szerződéseken, átutalásokban). Honnan ered tehát az, amit értékesnek gondolunk? Erről nagyon keveseknek él tiszta képa fejében. Talán valaki egy idő után bizonytalanul felvetné, hogy aranyfedezet van a pénz mögött, de mivel Magyarországnak gyakorlatilag
már nincs aranytartaléka, ezt a gondolatot könnyen elvethetjük... Önmagában ez a homály is sokat elmond az egészről, senkinek nem érdeke ugyanis túlzottan reklámozni a dolgot.

A valóság az, hogy a pénz hitelen alapszik. Minden egyes bankjegy, ami a kezünkbe kerül, az valakinek a tartozását fejezi ki valamelyik bank felé. Kamattal, természetesen. A dolog pontos lefolyása elég kacifántos, és szerencsére több nagyszerű magyarázó anyag található meg a világhálón, ha valakit érdekel (magyarul is), épp ezért én csak a lényegre szorítkoznék.

Aki olvasott Jókai-regényeket, vagy más történeteket abból a korszakból, az találkozott már a váltó fogalmával. Például valamelyik szereplő irtózatos kártyaadósságba verte magát, és aláírt egy papírt, amely a tartozását, a kamatokat és a határidőket hitelesíti. Onnantól kezdve ez a darab papír - a váltó - jelenti minden vagyonát és teljes egzisztenciáját. Ha ezt megszerzi és megsemmisíti, akkor "megússza" az adósságot, ha nem, akkor megfizet a felelőtlenségéért. A pénz - a papír alapú és a digitális is - nagyon hasonlít a váltókhoz. Egy ígéretet jelent, hogy idővel visszafizetik, sőt, azt, hogy többet fizetnek majd belőle vissza. Minden pénz a bankokhoz tartozik, ők hozták létre, mikor kiadták hitelbe. Pontosan úgy alakul az értéke, mint egy váltóé: ha az adós szavahihető, akkor szilárd, megrendíthetetlen, ha az adós csal és hazudik, akkor semmit nem ér. Egy ősi, vagyonos család sarjának váltója aranyat ért, egy csavargónak ki sem állítottak ilyet. Igen, ma az adósok hitele a pénzrendszerünk alapja, és aki pénz használ, az mind adósságban él. Nem arany, föld vagy vér irányítja a gazdaságot, hanem ígéretek átláthatatlan halmaza.

Ez persze mást is jelent: minden forint, euró és dollár azt ígéri, hogy jövő ilyenkor még több forint, euró és dollár lesz forgalomban. A kamatokat ugyanis meg kell fizetni. A gazdasági növekedés kényszer, növekedés nélkül ugyanis a kamatfizetés lehetetlenné válna. Ha pedig a csődök elterjednek, nem csupán az illető egyének járnak rosszul, a hitel általános válsága ugyanis a pénzrendszer alapját fenyegeti. Egy-egy komolyabb csődhullám véget vethet bármelyik mai fizetőeszköznek a drachmától a svájci frankig, és mivel a növekedés áthatolhatatlan fizikai korlátok miatt egyre kevésbé lehetséges, véget is fog vetni nekik. A hitel alapú pénz nem új találmány, és korábban minden kísérletezés kudarcba fulladt. Most sem lesz másként.

Pillanatnyilag éppen ezért létfontosságú, hogy elhitessük magunkkal, a rendszer remekül működik. Épp ezért van az, hogy a közéleti figurák igyekeznek "a piacok kedvében járni". Ha valaki nyilvánosan kimond egy kellemetlen igazságot (például, hogy a magyar államadósság egészét soha nem fogjuk visszafizetni), az rontja a hitelek helyzetét, ami bizonytalansághoz, csődhöz, a pénzügyi válság kockázatához vezet. Ezért csak jó dolgokat hallunk: a gazdaság dübörög, az ország jobban teljesít, pannon puma... Ha az igazság kényelmetlen, akkor hazugságokat kell világgá kürtölni. Gondolkodjunk el, milyen rendszer az, ahol a tulajdonunk értéke Matolcsy György vagy Szanyi Tibor megszólalásaitól függ! Milyen rendszer az, ahol a "piacok" nyugalmára úgy kell ügyelni, mintha újszülött csecsemők álmát óvnánk? Mit várhatunk ettől a rendszertől holnap, jövőre vagy tíz év múlva?

Olyan dolog ez, amely mint cseppben a tenger, rámutat az ipari társadalom betegségére. Bár véletlenül alakult úgy, hogy ezzel a témával zárom a gazdasági témák boncolgatását, mégsem bánom. Aki tényleg utánanéz az említett folyamatoknak, esetleg megnézi a belinkelt magyarázó videót, az aligha kerülheti el, hogy más színben lássa a világot. Ezzel a blog egészére nézve is lezárult egy hosszabb korszak, a legközelebbi alkalomra valami mással készülök.

Toronyba zárt világ

A gazdaságról szóló írássorozat utolsó nagyobb témája nem lehet más, mint a pénz. Hiszen volt már szó sok mindenről ebben a néhány hónapban - a gazdaságtan hibás modelljeitől a kiút keresésén keresztül a múlt tanulságainak kutatásáig -, de összegek és matematikai számítások alig-alig kerültek elő. Ez kétségtelenül furcsa lehetett azoknak, akik találkoztak már napjainkban valamilyen gazdaságtani érveléssel... Valójában a politikai-gazdasági hírek jelentős részében pontosan ilyesmiről van szó, tehát a mutatók, százalékok, statisztikák vagy a táblázatokba foglalt egyenletek hiánya bárkinek feltűnhetett. Megvan az oka, hogy miért hagytam a pénzt a vizsgálódások végére, és annak is hogy a modern szemlélet miért tartja olyan fontosnak. Ezen okok becsületes feltárásának érdekében azonban a történetet az elejéről kell elkezdeni.

Mi a pénz? Aljas kérdés, nem igaz? Gyanítom, hogy például a magyar lakosság túlnyomó többségét zavarba hozná, ha meghatározást kellene mondania. Ott van a kezünkben minden nap, a legalapvetőbb gazdasági tevékenységeinkhez is gyakran elengedhetetlennek tűnik, ennek ellenére mégsem ismerjük pontosan. Nem, még az igazán gazdagok sem tudják jobban, hogy honnan ered, és hová tart a kezükön átfolyó summa. Nem is foglalkozik a dologgal szinte senki. Pedig a pénzben nincs semmilyen misztikum, egy ember alkotta fogalomról beszélünk, amely teljesen hasonlatos a többi eszközünkhöz: vannak erényei és hibái, valamikor érdemes alkalmazni, valamikor nem. És hogy mi is ez az eszköz? A gazdasági értékek mérésére és újraelosztására szolgáló elvont egység.

Ebből az egyszerű meghatározásból rengeteg mindennapos tapasztalatainkkal ellenkező következtetést lehet levonni. Az első és legfontosabb ezek közül, hogy a pénz nem érték. Az értékeket közvetíti, azokat képviseli, de önmagában szinte semmire nem jó. Az érméket persze be lehet olvasztani, a bankjegyeket pedig eltüzelhetjük, de az ebből húzható haszon gyakorlatilag elhanyagolható. Apró papír- és fémdarabokról van szó melyekre számokat írtak, nincs bennük semmilyen különlegesség. Ezzel a ténnyel természetesen együtt jár az is, hogy a pénz a véges, anyagi világban egyáltalán nem az a szilárd sarokpont, amire bármilyen igazán komoly döntést alapozhatnánk.

A gazdasággal foglalkozó tankönyvek általában az első néhány oldalon eljutnak addig a tételig, hogy a pénz nélkülözhetetlen. Legtöbbször egy egyszerű példát használnak fel indoklásként, a sertéstenyésztő és a vízvezeték-szerelő példáját. Tegyük fel, hogy egy országban nem használnak pénzt! A sertéstelepen eltört egy vízcső, és a tenyésztő szívesen ajánlja fel egy jószágát a mesternek a javításért cserébe. Csakhogy ha a vízvezeték-szerelő zsidó vagy netán muszlim, akkor nem fogadja el az ilyen fizetséget, és egy meglepő dilemma bontakozik ki: nincs aki kijavítsa a hibát. Tegyük vissza a képletbe a pénzt! Csodák csodájára a probléma rögtön semmivé oszlik. A tenyésztő eladja a disznót valakinek a piacon, kifizeti a szerelőt, ő pedig vehet magának bárányhúst, ha arra fáj a foga. Következtetés: a vak is látja, hogy a pénz minden gazdaság alapja, mert nélküle nem működik semmi.

Teljesen egyértelmű a dolog, amíg nem gondolkozunk rajta kb. fél percig. A példa hátterében ugyanis ki nem mondott feltételezések egész halmaza húzódik meg. Ki írja elő például, hogy a tenyésztőnk képtelen legyen kijavítani egy csőtörést? Elég néhány évtizedet visszatekinteni az időben, és azt látjuk majd, hogy mindenki saját maga oldotta meg a háztartásban adódó gondokat. Ki írja elő, hogy a szerelő a piacra legyen utalva, mikor a vallásához illő ételeket keres? Ezerszer lerágott csont ezeken a hasábokon, hogy a veteményeskert és baromfiudvar legtöbbször még városi környezetben is minden további nélkül működőképes. És ki írja elő azt, hogy ha mégis kapcsolatba kerülnek, akkor az egyik fél csak disznót, a másik pedig csak vízszerelést ajánlhat fel? Ha gépekről lenne szó, akkor rendben van, azok képtelenek másra, mint a megtervezett termék és a programozott szolgáltatás előállítására. De szerencsére nem vagyunk gépek.

A példa egy dolgot fényesen megvilágít: a pénz használata elkerülhetetlen, ha egy modern elvek mentén kigondolt mesegazdaságban élünk. Vajon az egyes szakmák specializációja olyan méreteket öltött volna, hogy az ember egy dolgot termel és minden mást csak fogyaszt? Annyira nem vagyunk képesek megítélni az egyes áruk fontosságát, hogy egy mérőszámmá kell leegyszerűsíteni a döntést? Én nem hiszem, hogy itt tartunk, még akkor sem, ha látszólag erről szól a körülöttünk létező világ. Ez a kétely egyben remény is, mivel egy ilyen mesevilág tökéletes bizonyossággal - és kiút nélkül - bukásra lenne ítélve. Valójában minél közelebb kerülünk hozzá, annál veszélyesebb a helyzetünk.

Régi megfigyelés, hogy az egyes civilizációk a fejlődésük során egyre elvontabb eszközöket alkalmaznak. Általában mindegyikük egy "sötét", nyílt erőszakkal és a legalapvetőbb  emberi szükségletekért való harccal átitatott társadalomból indul ki, amely az előző igazán fejlett kultúra megsemmisülése után maradt hátra. A fejlődés során aztán a közösség egyre finomabb kormányzási, törvényi, gazdasági eszközöket fejleszt ki.

A mükénéi civilizáció összeomlása után, Drakón idejében például a görögök egyes konkrét tettekre írtak elő egyszerű büntetéseket. "Ha kiszúrod valaki szemét, kitoljuk a tiedet is" vagy "ha tyúkot lopsz, levágjuk a kezed." Igazából Drakón neve épp azzal fonódott össze, hogy a legtöbb bűntettre rögtön halálbüntetést írt elő... A legenda szerint egyszer megkérdezték, hogy kisebb és nagyobb vétkekért hogyan járhat ugyanaz a büntetés, ő pedig azt válaszolta, hogy a súlyosabb bűnökhöz nem talált rosszabbat a halálnál... Talán rémisztőnek tűnik egy ilyen korszak, de Drakón Athénja vetette meg az antik civilizáció alapját. Néhány száz évvel később pedig ugyanez a mediterrán kultúra szülte meg a római jogot, amelynek manapság is sok csodálója van a rendszerbe foglalt elvei, az arányossága és általános jellege miatt.

Ugyanígy fordulhat elő az is, hogy az az Európa, amely 700-900 éve könyörtelen vallási hadjáratokat folytatott a Közel-Keleten, ma még a politikailag inkorrekt kifejezések használatától is irtózik. A valódi, kézzelfogható konfliktusok helyett elvont ideológiai vitákat teremtünk. Ha egy problémát nem tudunk megoldani, megtiltjuk mindenkinek, hogy beszéljen róla.

Ahogy erről szó volt, a pénz is egy absztrakció, egy eszköz, amely kiváltotta a cserekereskedelmet, illetve a hűbéri ajándékok és kötelességek rendszerét. Önmagában ez persze nem baj. Egy határon túl azonban a véres, izzadságos valóságtól való eltávolodás megbosszulja magát. A római jog összes cikkelye sem tudta például megakadályozni, hogy a császári trónról sokszor kicsinyes árulások és a leplezetlen, könyörtelen hatalomvágy döntsenek, nem egy esetben pszichopatákat juttatva döntési pozícióba. A mai politikai korrektség sem szünteti meg a társadalmon belüli feszültségeket, sőt, ezek időről időre egyre erősebben törnek felszínre (pl. Párizs, London...). E tétel alól pedig a pénz sem kivétel. Ma a legnagyobb jegybankok - élen most vezetőváltáson átesett amerikai FED-del - gyakorlatilag pénznyomtatással próbálják megoldani a gazdasági problémákat. Ezzel két dolgot érnek el. Az egyik, hogy becsapjuk magunkat. A másik, hogy a valódi feladatokkal nem törődik senki.

Képzeljünk el tíz közgazdászt tíz aktatáskával, amelyekben egy-egymillió dollár kapott helyet. Gazdag emberek. Ugyanez a kép hogyan néz ki egy lakatlan szigeten? Ugye mindjárt nem is olyan értékesek azok a táskák... Ezt a játékot játssza az egész emberiség is, jóval nagyobb léptékben. Miközben a talpunk alól fogynak a fosszilis erőforrások, miközben a környezetünk pusztulásának egyre durvább következményei kerülnek elő, mi csak pénzzel játszadozunk. Összeadunk, kivonunk, szorzunk és osztunk, és ha ügyesek vagyunk, akkor kijön, hogy minden rendben. Csakhogy a számok egyre kevésbé jelentenek bármit is.

Aki további szemléltetést szeretne az imént leírt absztrakciós folyamatról, az gondoljon arra, miként váltják le a készpénzt a bankszámlák és  hitelkártyák! Lassan talán megszokjuk a kényelmet, hogy nem kell számolgatni az aprót fizetésnél. Cserébe az egész gazdasági és műszaki rendszernek még inkább ki leszünk szolgáltatva. Ha kell, megsarcolják a számlánkat. Ha kell, limitet vezetnek be a kártyánkra. Nem lenne módunk megakadályozni. Ha bármilyen hiba miatt nem férünk hozzá a rendszerhez, elveszítjük minden megtakarításunkat. A véghezvitt vásárlásainkat ugyanakkor "odafent" bárki megpróbálhatja kikeresni, kielemezni. Semmi nem maradhat titok.

Mindenki csak magának húzhatja meg a határt, de óva intek mindenkit attól, hogy álomvilágban éljen, mert gyakran keserű az ébredés. A hitelkártya használata talán még nem fejtett ki igazán drasztikus hatást, maga a pénz viszont életünk minden szegmensében főszerepet játszik. Jómagam igyekszem meglátni a sok szemfényvesztés mögötti igazi értékeket, a pénz pedig még az anyagi javak közé sem kerülhet be. A következő alkalommal szeretnék egy konkrétabb leírást adni a pénz működéséről. Annak fényében talán néhány mai kijelentésem is mélyebb értelmet nyer.