Szemlehunyás ellen

A legutóbb itt közzétett bejegyzésemmel egy igen kényelmetlen, és jelenlegi eszközeinkkel gyakorlatilag bevallottan megoldhatatlan problémára hívtam föl a figyelmet: a harmadik világ, a Föld "fejlődő" országainak helyzetére. Tettem mindezt úgy, hogy nem valamilyen nagylelkűség vagy elérzékenyülő szánalom vezérelt elsősorban, hanem az a megállapítás, hogy ez a kérdés igenis fontos és megkerülhetetlen számunkra. Úgy is mondhatnám, hogy az ő tapasztalataik az egész emberiség számára életről és halálról dönthetnek. Sok kihívás ugyanis, ami ma leginkább ezekben az országokban lelhető fel, a következő években, évtizedekben valószínűleg egyre inkább jellemző lesz majd a mi hétköznapjainkra is. Más irányból közelítve a kérdést fogalmazhatok úgy is, hogy ezek az országok az utolsó néhány évtizedben egy rendkívül nagyszabású és végül totális kudarcba fulladt kísérlet alanyai voltak, amelyből mindenképp szükséges lenne levonni a tanulságokat.

Azt hiszem, hogy túl hosszú magyarázatra nincs szükség a konkrét helyzetre vonatkozóan, hiszen a statisztikai adatok nagy része a köztudatban van. Az éhínségek, puccsok, polgárháborúk és természeti katasztrófák alkalomadtán külön témát szolgáltatnak a hírekben, a mindennapok kínjai azonban elsikkadnak, ezt távolról szinte lehetetlen átérezni. Amikor itt szegénységről beszélek, az legtöbbször nem a korábban említett fenntartható egyensúlyi állapot, amelyet hellyel-közzel el tudnánk viselni. Rengeteg esetben sokkal inkább a teljes, meztelen nyomor köszön vissza a számokról és képekről. Az anyagiak szűkössége és lehető leggyümölcsözőbb felhasználása helyett a jég hátán való közvetlen, csupasz túlélésre kell koncentrálni, minden további szándékot és igényt kiszorítva. Az ember ezt az állapotot tartósan valószínűleg képtelen elfogadni, mindenképp meneküléshez vagy pusztuláshoz vezet.

Mielőtt részletekbe mennék, először is érdemes leszögezni, hogy a fejlődő országok nyomora globális probléma. Az etiópiai éhínségek vagy a szíriai polgárháború nem csak azért érintenek bennünket, mert áldott jó szívvel sajnálkozunk miattuk, hanem azért is, mert ezek a jelenségek ugyanolyan szerves következményei a mai világrendnek, mint a nálunk megjelent korlátlan internetelérés, a nemzetközi turizmus vagy az Eurovíziós Dalfesztivál. Egy kissé hatásvadász metaforával élve mondhatnám úgy is, hogy ez az érme másik oldala. Ha a helyzet csupán szerencsétlen véletlen eredménye lenne, akkor könnyen segíthetnénk rajta, ehhez képest minden erőfeszítés, amely e népek szegénységből való kiemelésére irányult, csődöt mondott. Még ha csak ezt a tényt veszem figyelembe, akkor is arra a kellemetlen következtetésre kell jutnom, hogy a helyzetet maga a modern civilizációs rendszer állítja elő.

Néhány hónapja viszonylag hosszan kritizáltam a "zöld" környezetvédő mozgalmat amiatt, hogy a szánalom és kedvesség hullámhosszán akarják cselekvésre buzdítani a társadalmat. Ezek a hatások szükségesek és emberiek, ezt nem vitatom, sőt, nagyra értékelem őket a maguk helyén. Ezzel együtt e területen szerintem egyáltalán nem elégségesek. Ha a természetes, élő környezetünket aranyos és kellemes, de ugyanakkor gyenge és bármilyen visszatámadásra képtelen közegnek tüntetjük fel, akkor elég könnyű lemondóan legyinteni rá. Hiszen végeredményben minek avatkozzunk bele a kialakult folyamatokba, mi közünk van hozzá? Ilyen az élet, ami gyenge, ami beteg, az elpusztul. Ezzel szemben - ha a zöldek maguk is komolyan végiggondolnák hangzatos jelmondataikat - gond nélkül beszélhetnénk arról is, hogy a környezetvédelem önvédelem. Hogy mi magunk vagyunk azok, akiket meg kell védeni, hogy szinte minden egyes fajra és szinte minden egyes élő közösségre szükségünk van a teljes és boldog élethez. Hogy összetartozunk ezzel a világgal és az okozott károk a gyermekeinknek fognak igazán fájni. Erre lehet legyinteni? Szerintem sokkal kevésbé.

Valami hasonló látszik akkor is, amikor tőlünk távol élő embermilliók nyomorgásának említésével találkozunk. Sokan elérzékenyülnek ilyenkor, megpróbálnak empátiát mutatni és adakozni a lehetőségeikhez mérten. Nem vitatom, hogy ez nagyszerű dolog, különösen magánemberek részéről, akik tényleg saját maguktól tagadnak meg ezért valamit. Az ilyen segítség azonban eddig nem vezetett számottevő. látványos javuláshoz. Ugyanakkor sokkal többen vannak, akiket hidegen hagy a téma. Ők is beleborzonganak a képkockák látványába, ha egy-egy indonéz vagy perui bádogvárosból tudósít a híradó, de ezen túl nem tesznek semmit. Egyrészt azért mert úgy érzik, hogy ez nem az ő felelősségük, másrészt esetleg nem is gondolják, hogy bármilyen javulást is el tudnak érni. Szigorúan véve nehezen vitatható bármelyik indok. Eközben a teljes társadalom szintjén a hozzáállás kínosan hasonlít a probléma szőnyeg alá söpréséhez, csupán elszigetelt esetek szenzációhajhász elemlegetésében és alkalmi aktuálpolitikai riogatásban merül ki.  Fényes nappal lehunyjuk a szemünket a problémára, hogy aztán éjjel aztán nyugodtan lehunyhassuk ismét... Ez az egyik legbiztosabb jele annak, hogy valami komoly és fontos dologról van szó.

De hát tényleg elkerülhetetlen mindezt csupán személyes lelkiismereti kérdésnek tekinteni? Mindenképp meg kell alkudni magunkkal és be kell árazni az együttérzésünket? Talán bennem van a hiba, de ez a megközelítés sivárnak és - ideillő szóval - szegényesnek tűnik számomra. Úgy vélem, becsületesebb lenne azt a kérdést feltenni, hogy vajon mi idézi elő azt az embertelen helyzetet, melyben több milliárd embertársunk nem jut megfelelő és egészséges táplálékhoz, vízhez és általában élhető körülményekhez. Ha ugyanis ezt megértjük, akkor közösségként megkísérelhetjük kiküszöbölni a legfontosabb okokat, és úgy segíthetünk a szegényeken, hogy közben az ő tehetségüket és képességeiket is kihasználjuk.

Itt egy igen fontos momentumhoz értünk. Könnyű azt gondolni, hogy a harmadik világ "le van maradva" 40, 80 vagy 120 évvel, de ezzel csupán a saját világképünk szomorú paródiáját adjuk elő. Abban hiszünk, hogy a mai világ szükségszerűen a legjobb mind közül, ami valaha létezett, ebből következően ami rossznak tűnik fel, az csak "elmaradott" lehet. Pedig a Kongó mellett is 2013-at írnak. Ott is vannak okostelefonok, multicégek, kampányszlogenek és reklámhadjáratok, csak mindemellett létezik ez meg ez is (nem a felkavaróbb képek közül válogattam...). Egyszerűen nekik ez jutott a modern haladás nagyszerűségéből, "ezt dobta a gép". Ez már nem könnyű: megemészteni, talán a haladás nem is pontosan úgy működik, ahogy mi azt gondoljuk...

Az ott élő emberek teljesen hasonlóak hozzánk. Létezik számtalan kulturális különbség és eltérő beidegződés, de túlnyomó többségük éppen annyira a globalizált világ bűvkörében él, mint aki egy budapesti Burger Kingben ebédel nap mint nap. Ami ennél fontosabb, a szükségleteik is ugyanolyanok, és  tisztában vannak a helyzetükkel. Valami természetesen nem működik jól, mert képtelenek magukról gondoskodni, ugyanakkor ezt nem írhatjuk mindössze a személyes tehetségtelenségük vagy ostobaságuk számlájára.  Észre kell vennünk, hogy valódi hús-vér emberekről van szó a maguk dühével, kétségbeesettségével és megalázottságával, akiket egyszerűen sarokba szorítottak. Amíg csak gagyogó gyerekeket és üvöltő barbárokat feltételezünk, addig minden próbálkozás hiábavaló. Ezzel csupán saját magunkat ringatjuk abba hitbe, hogy nem tehetünk semmit.

Emlékezhetünk rá, hogy hosszú évekig abban reménykedtünk - bizonyos mértékig talán még most így teszünk -, hogy elérjük a nyugati életszínvonalat. A sajtó, a gazdaságpolitika ezt a célt vetítette elénk. Egyértelmű, hogy ez eddig nem jött össze. Ugyanígy hitegetnek nálunk tényszerűen kilátástalanabb helyzetben vergődő államokat is ugyanezzel az ábrándos képpel. Mint ahogy mondtam, ez az alaptétel, "a Nyugathoz képest mindenki le van maradva, ők mutatják az utat, amit követni kell". Mi hátrébb vagyunk tíz évvel, Ukrajna hússzal, Afganisztán pedig százötvennel... Ha túllépünk ezen a sablonba illeszthető gondolaton, csak akkor láthatjuk meg, hogy az egész megközelítés mekkora agyrém. Jelenleg az USA lakossága - amely a teljes emberiség körülbelül 5 százalékos hányadát teszi ki - használja fel a megtermelt árucikkek nagyjából egynegyedét, tehát 25 százalékát. Tudjuk, hogy a bolygónk véges mennyiségű nyersanyaggal és korlátos erőforrásokkal lát el minket. Követendő példa lenne, hogy mindenki ekkora szeletet hasítson magának a tortából? Hiszen ez matematikailag lehetetlen...

A cél, amit az előbb ismertettem, a legenyhébb kifejezéssel szólva is délibáb. Ha azonban ez a számunkra is oly ismerős "felzárkóztatás" eleve lehetetlen, akkor az egész megközelítésünket is át lehetne formálni. Nem kell szolgaian másolni a nyugati mintákat, nem kell játszani a szorgalmasan tanuló "diákot", nem kell kitárni a kaput minden onnan érkező ötlet és javaslat számára. Egy másik irányt kell kitűzni, amely a saját közvetlen és vitathatatlan igényeinken, vagy éppen a nyomorgó milliók szükségletein alapszik. Ezek a szükségletek nem kizárólag anyagi jellegűek, és ha bölcsen végezzük a dolgunkat, talán csekély anyagi befektetéssel is érhetünk el javulást. A tisztes szegénység célja csak annak megalázó és hátborzongató, aki a bőség mindenhatóságában hisz, abban, hogy az egyértelmű a boldogsággal. A kilátástalanság állapotából nézve az egyik állapot becsületes, normális életnek, a másik önzésnek és kegyetlenségnek tűnik. Nem hiszem, hogy magyaráznom kellene, melyik melyik.

Legközelebb arról szeretnék írni, hogy milyen lehetőségek nyílnak meg így a Föld legszegényebb területei számára, hogy a megváltoztatott célok milyen új eszközöket tesznek lehetővé. Ezek az eszközök a hanyatlás során más tájakon is elő fognak kerülni, ezért jobb, ha megbarátkozunk velük. Láthatjuk például, hogy nem mi "zárkózunk fel" az EU-hoz, hanem annak egyes tagjai "szivárognak vissza" a mi szintünkre... Mindehhez elsősorban Ernst F. Schumacher A kicsi szép című könyvét használom támpontul. A szerző igazi szakértője a témának, sok egyéb mellett részletesen foglalkozik a harmadik világ segélyezésének szemléleti kérdéseivel és a lehetséges megoldásokkal. Javaslatait egyes helyeken ugyan megfogadták és kibontakoztatták, a közgazdaságtan globális, fő áramlata azonban - nem meglepő - figyelmen kívül hagyta.

A természetben előforduló erőforrásválságok jellemző vonása a túllövés, mind az felívelés, mind az összeroppanás szakaszában. E minta szerint az ipari civilizáció központi területei így vagy úgy, de meg fogják tapasztalni a tartós, teljes nincstelenséget. A magam részéről abban bízom, hogy mivel mi Magyarországon az igazán extravagáns dőzsölésből kimaradtunk, ez a pusztító élmény sem lesz az osztályrészünk. Ehhez viszont akarva vagy akaratlanul a következő bejegyzésekben leírt stratégiához hasonló gazdasági elvekre lesz szükségünk. A hibákból, a tragédiákból tanulni érdemes, nem pedig lemásolni őket.

Fejlődni, de merre?

A modern ipari civilizáció a természet által az emberiségnek felkínált elsődleges erőforrásokat jóval gyorsabban aknázza ki, mint ahogy azok megújulni képesek. Lehet szó éghajlati viszonyokról, tengeráramlatokról, geológiailag raktározott energiáról, vagy éppen olyan élő rendszerekről, mint az óceán halkészlete vagy a termőtalaj, ugyanaz a minta figyelhető meg. A mohóság arra késztet bennünket, hogy egyre több mindent így közelítsünk meg, hogy egyre több értéket váltsunk készpénzre rövid távon. Ennek az életmódnak két világszemlélet felel meg igazán: egyrészt az, amely szerint nincsenek korlátok, és holnap tovább lehet fokozni a száguldást, másrészt pedig az, amely szerint nem is lesz holnap. E pontban tetten is érhetőek a globális problémákra adott reakcióink túlnyomó többségének mozgatórugói, a haladásba vetett vak hit és az apokalipszis előtti kétségbeesés.

A kettő sok mindenben ellentmond egymásnak, és rengeteg gúnyolódás és elméleti konfliktus fűzi össze őket, a lényegben - az emberi tettekre való befolyásukban - azonban nincsen köztük semmilyen különbség. Azt hirdetik ugyanis, hogy nem kell változtatnunk semmit, hogy nincs szükség vagy nincs esély az alkalmazkodásra. Ha nem a magyarázkodásra figyelünk, hanem a valós tényekre, akkor nem nehéz ezt felismerni. Márpedig a föld élet, az emberiség, vagy akár csak Magyarország története is elárulják, hogy mindig van mód alkalmazkodásra. Talán nem mindenkinek, talán fájdalmasan, de be fog következni. Legkésőbb abban a percben, amikor a közvetlen kényszer a fülünkbe liheg, meg fogjuk tenni az elkerülhetetlen lépéseket a túlélésért. A mai "normális" életpályamodell, a hozzá fűződő célok és státuszszimbólumok csak és kizárólag a jelenlegi helyzetben érvényesek. Egy másik szituáció magától értetődően új normákat szül majd, ez ilyen egyszerű. Nem hiszem, hogy ezt sokat kellene magyaráznom azoknak, aki emlékeznek rá, hogy például mit jelentett egy piros Dacia a nyolcvanas években, és mit jelentett egy évtizeddel később. A mostani válságjelenségek, amelyek például a szüntelenül mosolygó álomvilágnak feltüntetett EU-ból központosított, német irányítású bürokráciát csináltak a szemünkben, aligha vehetőek kisebb jelentőségűnek.

Hosszabb távon azonban  még kevésbé viselkedhetünk majd mereven, még kevésbé ragaszkodhatunk olyan  dolgokhoz, melyek több kárt hoznak, mint hasznot. Az első bekezdésben említett erőforráskincs kimerülésével és károsodásával párhuzamosan más módszerekre és alapjaiban különböző hozzáállásra kell majd áttérnünk az élet szinte minden területén. Az átalakulás azonban nem megy gombnyomásra, nem lehet egyetemen oktatni, nem hoz gazdasági profitot és nem illeszkedik semmilyen társadalmi utópiába. A legtöbb, amit remélhetünk, hogy valamikor ebben a viszonylag távoli jövőben - talán néhány nemzedékkel utánunk - egy élhető, az akkori leszármazottaink igényeit kielégítő rendszer alakul majd ki. Erről a remélt egyensúlyi - vagy legalább részben, közelítőleg egyensúlyi - állapotról természetesen csak sejtéseink lehetnek, vannak azonban köztük eléggé megalapozottak. Alighanem mind közül a legvalószínűbb, hogy az utódaink nélkülözni fognak rengeteg mai értékesnek gondolt tulajdont, és hogy addig mi magunk is általában véve fokozatosan egyre szegényebbek leszünk. Jóleső, kényelmes gondolat ez? Egyáltalán nem. Ördögtől való és üldözendő? Jómagam ezzel sem értek egyet. A korlátokba való ütközés kegyetlen, de természetes velejárója, semmi több. Egy lassacskán kialakuló helyzet, amelyhez akár már most is elkezdhetnénk alkalmazkodni.

Magyarországon legfeljebb 40-50 évet kellene visszamenni az időben, hogy hasonló kérdésekkel szembesüljünk, az igazi, széles rétegeket átölelő általános szegénység akkor még benne volt a levegőben. Tőlünk nyugatra azonban ezek az emlékek még inkább ködbe vesznek. Érdekes dolog, mert ez is mutatja, hogy bár névleg teljes jogú tagjai vagyunk a modern ipari országok közösségének, valójában egy köztes helyzetet foglalunk el. Sem igazi gyarmat, sem igazi gyarmatosító, sem gazdag nyugat, sem igénytelen kelet. "Langyos víz", mondhatná erre valaki, én azonban ebben inkább lehetőséget látok. Lehetőséget a sikeres alkalmazkodásra. Az első lépések ugyanis be vannak ágyazva a kultúránkba, bármerre indulunk is.

Néhány nyugati országban - különösen Amerikában - a kérdés ennél sokkal sarkosabb. Magasról lehet igazán pofára esni, mondja a szólás, és ettől néhányan odaát is tartanak. John Michael Greer egyik korábbi blogbejegyzése épp ezt a témát boncolgatja, méghozzá olyan szemszögből, ami számunkra is tanulságos lehet. Nyilvánvalóan ő is arra a következtetésre jutott, hogy az elszegényedés elkerülhetetlen, és felismerte azt a sokkot is, amely az ő társadalmukra vár. Ez bizony még a mi szituációnknál is sokkal keményebb dió, hiszen a magyarországi gazdasági-társadalmi elvárások gyenge árnyékai csupán az amerikaiaknak. Pontosan arról van szó, amiért néhány éve még mintaországnak tekintettük őket: olyan az egész berendezkedésük, zsigerből úgy születnek az értékítéletek, mintha az üzleti, anyagi siker egyszersmind emberi nagysággal is együtt járna. A szegénység elkerülhetetlenségének és elfogadásának gondolatai ilyen körülmények között könnyen megfoghatatlanná válhatnának, amelyekre az olvasó csak értetlenkedve legyint, épp ezért Greer az egészet egy olyan képbe öntötte, amire legtöbben felkapnák a fejüket. Azt írja, hogy az USA rövidesen egy harmadik világbeli - tehát például afrikai, dél-ázsiai vagy latin-amerikai - ország szintjére kerül gazdasági ügyeket tekintve.

Nem szeretek szó szerinti fordításokat közölni itt, de ezúttal tényleg elgondolkodtató az érvelés. Vegyük hát végig a saját perspektívánkból! Melyek a harmadik világbeli vagy - cinikus kifejezéssel élve - fejlődő országok legfőbb ismérvei? Nos, elsőként említhető, hogy általában olyan gazdasági modellben működnek, amely a helyben kitermelt nyersanyagok kivitelén és a külföldi ipar által gyártott kész árucikkek behozatalán alapul. Amerikára ez minden további nélkül igaz. Persze az okok különböznek, hiszen ott a munkaerő drágasága a probléma, mondhatnánk. A magyarázkodás azonban a tényeken itt sem változtat, az igazi kézzelfogható termelést néhány kivételtől eltekintve Ázsiában találjuk, és érdemes vetni rá egy pillantást, mi is történt a klasszikus amerikai iparvárosokkal... A következő pont, hogy a fejlődő országokban nincs elég tőke, ezért hitelből kénytelenek fenntartani magukat. Az utóbbi néhány évtizedben ez a kijelentés is egy rossz vicc szintjére süllyedt, hiszen bármelyik "jóléti államot" is nézzük, mértéktelen adóssággal találkozunk. Nem szokás reklámozni, de az USA sem éppen követendő példa a maga majd' 17 billió dollárnyi adósságával, amely rohamosan növekszik. Az egészségügy kérdését talán nem is kell részleteznem, hiszen az itthoni viták kapcsán többször is szóba került az amerikai "fizesd magad" megoldás, amely garantálja a társadalom szétszakadását ilyen tekintetben. Az pedig, hogy az adott ország irányítói elsősorban saját zsebük kitömésével vannak elfoglalva, nyugaton is inkább szabály, mint kivétel.

A legszembetűnőbb dolog, amely mégis megkülönbözteti az Egyesült Államokat például Mexikótól, az a hihetetlen anyagi bőség, amelyben az ottaniak az előbb felsorolt tényezők dacára nyugodtan lubickolnak. Még az európai ember számára is meghökkentő mértékű fogyasztásról, dőzsölésről beszélünk... A másik fontos tényező pedig ennek a gazdagságnak a közvetlen oka, amelyet gazdasági számításoknál otrombaságnak számít felhozni: az amerikai hadsereg. Mára az amerikai - és közvetve az egész nyugati - életszínvonal e hadsereg csatáinak kimenetelétől és a fegyverek elrettentési képességétől függ. A jelenlegi nemzetközi politikai felállás szerkezetének többi oszlopa kirohadt vagy meggyengült. Ez a folyamat, ahogy lehull a lepel a nyers erő szerepéről, minden birodalom bukását megelőzi, és lassított felvételben mindnyájan tanúi vagyunk.

Hol tart ehhez képest Magyarország? Egyrészt előrébb, másrészt hátrébb. Viszonylagos elmaradottságunkból adódóan a társadalom felaprózódása talán még nem annyira teljes,mint Amerikában, ugyanakkor az ország méretéből és lehetőségeiből adódóan jelenleg teljesen függünk a világpolitika alakulásától. Nem a birodalmi rendszer középpontjában, hanem inkább a határvidékén élünk. Az USA is kényszerpályán van, de legalább számolhat a saját döntéseinek következményeivel, számunkra azonban ezek akár totális meglepetést is jelenthetnek. Márpedig a mi vagyonunk és jövedelmünk éppen annyira absztrakt és alap nélküli, mint az övék, és éppen annyira feltételezi az ingatag nagyhatalmi viszonyok megmaradását.

Ez az egész okfejtés csupán azért érdekes, mert egy valós párhuzamra mutat rá, ha ugyanis az a veszély fenyeget, hogy előbb-utóbb Peru vagy Gabon szintjére kerülünk gazdaságilag, akkor ezeknek az országoknak a problémái, az ő kihívásaik sokkal jelentősebbé válnak a szemünkben. Hirtelen jogossá válik a kérdés, hogy az évtizedek óta nyújtott segélyek és igen drága ENSZ-programok miért nem hoztak kézzelfogható eredményt szinte sehol. Ha valahol ilyen vitával találkozunk, nem árt odafigyelni, mert a különböző szempontokat érezhetjük még a saját bőrünkön is.

A kérdés veleje természetesen az, hogy az elvi cél, miszerint mindenkit a nyugati életszínvonalra szeretnénk felemelni, egyszerűen agyrém. Még arra sincs lehetőség, hogy a jelenlegi viszonyokat fenntartsuk, nem hogy még további milliárdok számára ezt biztosítsuk. Az erőforrások kimerülésével pedig ezt is el fogjuk veszíteni. De akkor mit tehetünk? Milyen lehet az a fejlődés, az az életvitel, amely kihúzhatja ezeket a "fejlődő" népeket a kaotikus és sok esetben ember embertelen körülményeik közül? Mi lesz majd, amikor mi is ilyen döntések előtt állunk? Jövő héten ezzel szeretnék foglalkozni.

Drágán is megéri

Aki már olvasgatott korábban ezen az oldalon, annak aligha mondok meglepetést azzal, hogy ez a blog végső soron arról szól, hogy mi is az életben az igazán fontos, hogy mi az, amiért egyáltalán érdemes létezni. Valójában persze minden elejtett szó és minden valaha elkövetett tett erről beszél, és a kérdésfelvetés közvetlen módja természetesen személyesen engem is jellemez, de ettől még a jogossága a mai mindennapokban egyre kevésbé vitatható. Akár olvasott értelmiségiekről, akár földművelő gazdákról, kétkezi melósokról, vagy éppen művészekről beszélünk, valamilyen módon minden társadalmi réteg érzékeli a modern világ hanyatlásának jeleit. Lehet pengetni erkölcsi, érzelmi, becsületbeli vagy akár egyenesen vallási húrokat, a kétség csírája akaratlanul is jelen van.

Természetesen nem arról van szó, hogy ki akarnám tűzni a győzelmet jelző zászlót, hiszen ez a kétség tétova, és - ami ennél sokkal többet számít - tettekben alig-alig nyilvánul meg, többek között azért, mert kevés az elfogadható alternatíva. Múlt héten talán kicsivel közelebb jutottam azokhoz az indokokhoz, hogy miért van ez így. Például azért, mert a lehetséges - és lassan kényszerű szükséggé váló - változtatások túlnyomó része piszmogásnak és kínlódásnak tűnik fel előttünk, pontosan olyasminek, amit a szeretnénk elkerülni. Arra gondolunk, hogy minden problémát meg tudunk oldani a mostani módszereinkkel, mert elfeledkezünk róla, hogy azokat éppen ezek a módszerek idézték elő.

De valóban üldözendő lenne a kertészkedés, a vitorlázás, a tánc, a harcművészet, a fafaragás vagy a közösségi élet? Szüntelen maszatolást és idegeskedést igényel az összes felsorolt tevékenység, mégis épp ezekkel foglalatoskodunk a legszívesebben. Ezeket és társaikat választjuk hobbinak, erre áldozzuk azokat a nagy becsben tartott erőforrásainkat - szabadidő, koncentráció, anyagi tőke -, amelyeket igyekszünk máshol megspórolni. Valahol nyilvánvalóan hiba homokszem van a gépezetben, ha ilyen ellentmondásokra lelünk.

Ez a szólás egyébként nagyszerűen illik ide, hiszen valóban olyan mintha egy gépezetről beszélnénk. Arról a gépezetről, amelyben egy másik fordulat szerint mindnyájan fogaskerekek vagyunk. Az ipari társadalom nyersanyagokból termékeket állít elő, ennek megfelelően pedig szüksége van termelőkre és fogyasztókra. Ez a merev szétválasztás határozza meg, mit várunk el a munkánkban, és hogyan kapcsolódunk ki. Amit egy igazi ipari állás nyújthat, akár dobozolás, akár irodai munka is legyen, azt senki sem csinálja szívesen  a kiszabott időn túl, mert elviselhetetlenné teszi az életet. Amit viszont szórakozásként űzünk, annak a magasabb szintre emelésétől gyakran még a gondolatától is visszarettenünk. Teljesen megszokott, hogy valaki két párhuzamos életet tartson fenn így anélkül, hogy a két szál valaha is igazán összefusson.

Ez a felfogás azonban nem szükségszerű. Az emberiség sok évszázados történetében rengeteg ősünknek volt ugyanaz a hobbija és a megélhetése. Egy tettük sem volt csupán szórakozás, mert még a legönfeledtebb játék is tanulással és edzéssel ért fel. A fogócska, a nádfurulya kifaragása és az éjszaka áttáncolása is. És egy napjuk sem szólt csupán a munkáról sem, mert magukénak érezték a tennivalókat, mert tisztában voltak a hovatartozásukkal, és meglátták benne a szépséget, az értelmet. A vetésben és aratásban ugyanúgy, mint a hadakozásban.

Félreértés ne essék, nem állítom, hogy az utóbbi két-három évszázadon kívül mindenki ennek megfelelő életet élt volna, de a lehetőség valós volt, és a maga módján valós ma is. Az előző bekezdés nem is teljes, mert hiába hangzik elbűvölően - remélem másnak is úgy hangzik... -, nem egy tökéletes állapotot ír le. Az abszolút tökéletesség ugyanis ezen a világon nem létezik, de legalábbis nagyon ritka. Ha fenntarthatóan élnénk, az szerintem jellegre így nézne ki, ilyen hozzáállás és életmód tartozna hozzá, de lenne még számos, jóval kellemetlenebb következménye is. Például rengeteg mostani tulajdonunkat, jogunkat és képességünket nem tudnánk megtartani. Ha röviden, de mégis pontosan kell kifejeznem magam, akkor csak annyit mondhatok: ez szegénységet jelent.

És itt érkeztünk meg a következő tabuhoz. Az anyagi szegénység esélye, sőt, bizonyossága legtöbbünk számára eleve eldönti a kérdést, ez a tétel akkora súllyal bír, hogy bizony felborítja a mérleget, amikor elhelyezzük annak egyik serpenyőjében.

A szegénység pedig nem abszolút fogalom. A mai magyar középosztály olyan lehetőségekkel bír, amelyekkel néhány száz éve még uralkodók sem, mégis előbbiek tartják magukat sokszor szegénynek. Márpedig ha maga a jelentés is ennyire képlékeny, akkor hogyan lehetne az erkölcsi és érzelmi tartalom szilárd? Hogyan mondhatnánk, hogy "jó" anyagilag gazdagnak lenni, ha magunk is szinte elképzelhetetlenül gazdagok vagyunk dédszüleink és az ő dédszüleik viszonyaihoz mérve, és még mindig nem vagyunk maradéktalanul boldogok? Számomra elfogadhatatlan a feltevés, hogy az a rengeteg korábbi nemzedék, akik szűkösebb anyagi korlátokkal bírtak, mind szerencsétlen, sajnálatra méltó páriákból állt volna. Az összefüggés itt messze nem ennyire egyértelmű, az ember és az emberi közösségek ugyanis alkalmazkodnak a körülményeihez, ha van rá mód, akkor megőrzik az egészségüket. Ennek pedig része a lélek és szellem egészsége is. Épp saját őseinket fosztanánk meg attól, hogy egészségesek voltak és teljes életet éltek? Nem tudok semmiről, ami erre felhatalmazást adna.

A szegénység önmagában nem ellenség, nem tabu. Ha azonban valaki nem értene egyet az előző gondolatmenet egy-egy láncszemével, akkor a mondanivalómat egész más -jóval kegyetlenebb - úton is meg lehet közelíteni. Ha igazam van, és a fenntarthatóság általában anyagilag szegényebb viszonyokkal jár együtt, akkor valójában nem is a mi kezünkben van a döntés. Ilyen esetben az elszegényedésnek csupán a módja bizonytalan, és aki nem hajlandó foglalkozni vele, az ebből a kérdésből eleve kizárja magát. Aki nem tesz semmit, vagy abba a hitbe ringatja magát, hogy a válság magától megoldódik, az hátrányba kerülhet a tudatosan változtató és felkészülő társaival szemben.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha úgyis szegények leszünk, akkor mi értelme van egyáltalán küzdeni, miért nem adjuk fel az egészet. Ezt a kérdést megválaszolni igen egyszerű: azért mert az anyagi javaknál sokkal több forog itt kockán. Aki nem alkalmazkodik - legyen ez egy személy, egy állam, egy cég vagy bármilyen emberi közösség - az könnyen belerokkanhat vagy akár bele is pusztulhat az előttünk álló eseményekbe. Ilyen esetben maga az egészségünk, a megmaradásunk forogna kockán. Én nem gondolom azt, hogy az ipari civilizáció az emberiség vége és csúcspontja. Igen, az lehetne, ha nem tennénk semmit a teljes megsemmisülés ellen, de - legyünk bármennyire is kétségbeesettek vagy önhittek - a közvetlen kényszer általában elég szokott lenni az emberi viselkedés megváltoztatásához. Most még van befolyásunk, még válogathatunk különböző opciók között, ugyanerre tíz-húsz-ötven év múlva egyáltalán nincs garancia.

Van még egy dolog a szegénységgel kapcsolatban, ami feltétlenül említést érdemel, és ha személyes tapasztalatokkal rendelkező ismerősökkel beszélünk, valószínűleg meg fogják erősíteni. Ijesztő lehet a gondolat, ha például csak kevés főtt ételhez jutunk hozzá, vagy ha csak egy-két viselhető ruhánk van, mégis összehasonlíthatatlanul kevésbé fájdalmas annál, mintha semmink nem lenne. A legaljasabb és legolcsóbb munka is többet érhet az önmarcangoló tétlenségnél. Természetesen az anyagi javak mennyisége fontos tényező, de az igazi minőségi ugrást nem itt találjuk, hanem ott, hogy van-e miben egyáltalán megkapaszkodni, hogy van-e egy talpalatnyi hely, ahol megvethetjük a lábunkat.

Jó ideig teljesen megszokott volt, és meglehet, hogy rövidesen újra előáll az a helyzet, hogy a társadalom többsége hetente csupán egyszer engedheti meg magának, hogy húst fogyasszon. Mai szemmel ez önmegtartóztatásnak tűnik, és - noha nem halálos veszélyről van szó - legtöbben alig tudjuk elképzelni ezt a saját hétköznapjainkban. Az egészséges táplálkozáshoz azonban ennyi is elegendő lehet, sőt, a klasszikus magyar húsételek többsége pontosan ilyen alkalmakhoz lett kitalálva. Ebben a percben megalázónak tűnhet, hogy valamilyen kedvenc ételünkre esetleg heteket vagy hónapokat kell várnunk, de ugyanakkor sokkal nagyobb öröm így hozzájutni valamihez, mintha gombnyomásra elhalmoznánk magunkat vele. De ugyanígy említhetnék bármilyen hétköznapi kelléket, cipőt, sapkát, táskát vagy szerszámokat, mindegyiket akkor becsüljük meg igazán, ha ott van mögötte az ár, amit fizettünk. Az a kitartás és adott esetben szenvedés, amelyet nem adnánk a mai olcsó összegekért.

A szegénység nem érdemel dicshimnuszt, de nem érdemel vak rettegést sem. A megismerése és megfelelő pillanatban az elfogadása azonban lehet előnyös és előre mutató. Nem véletlen, hogy a nagy régi hagyományok, vallások szinte mindegyikében tisztelték a szegénységet. Legyen szó a buddhista szerzetesekről vagy a népmesebeli igazmondó juhászról, a mondanivaló az, hogy emberi minőséggel, személyes nagysággal a vagyon és jövedelem mennyisége nagyon gyakran felülírható. A civilizációnk megrendülése arról szól, hogy a rendszer által fokozatosan átvett terhek fokozatosan visszakerülnek a vállunkra. Ez nem technológiai, ideológiai vagy logikai probléma, hanem a legmélyebb emberi minőség problémája. Hogy mennyire felismerjük ugyanezt a gondolatot, mikor a híreket olvassuk vagy éppen ismerőseinkkel beszélgetünk, nos, azt talán magunknak sem merjük bevallani.

Piszmogás és kínlódás

Bármilyen konkrét területről is legyen szó, a fenntartható gondolkodásmód természetes velejárója a sok bosszantó kivétel, a rengeteg teljesen eltérő technológia, módszer és erőforrás jelenléte. Jó részben ennek köszönhető, hogy ez a hozzáállás nem igazán népszerű manapság, a modern ipari szemlélethez ugyanis egyáltalán nem igazodik, sőt, tökéletesen ellentétes azzal. Az iparban az egységesítés, a gépesítés, a hatékonyság jelentik a normát, márpedig - noha sokszor észre sem vesszük - a mindennapok során szinte mindig pontosan ezt a modern világlátást vesszük alapul a döntéseinkhez, ennek alapján ítéljük meg a saját tetteinket, ismerőseink jellemvonásait vagy akár a nemzetközi politikát is.

Ebből a szemszögből nézve a fenntartható életmód szüntelen piszmogásnak és kínlódásnak tűnik. A borsót és a retket kora tavasszal kell elvetni, a babot csak májusban, az évelő fűszernövények pedig megint csak teljesen különböző kezelést igényelnek. Figyelni kell rá, hogy a paprikát ne ültessük olyan helyre, ahol az elmúlt években már termést hozott, a gyümölcsfák tövébe pedig tegyünk büdöskét, hogy illatával elriassza a hangyákat. Gyökeresen megváltoztatja az életünket, ha bármelyikről megfeledkezünk, vagy ha bármelyiket megtanuljuk? Aligha, önmagukban apró szilánkjai csupán a kertészkedésnek, számokban nehezen kifejezhető hatással bírnak. Az információk összessége, az egyes tippek és trükkök begyűjtése viszont már látható előnyökkel járhat, amelyek egymást erősítik. Nem ezt a fajta tudást keressük az iskolákban, nem ezért osztunk doktori címeket, mégis ez segíthet sok mindent egészségesen átvészelni, ha például politikailag rossz idők járnak; vegyük akár a második világháború alatt virágzó győzelemkerteket, vagy akár a kelet-európai háztáji gazdaságokat a bürokratikusan irányított szocialista szövetkezeti nagybirtokok árnyékában.

Mehetünk egy lépéssel tovább is, a főzésre. Az emberi szervezet számos ásványi anyagot és a működéshez szükséges energiát is nagyrészt az ilyen úton előállított ételekből fedezi. A tapasztalat szerint a minél változatosabb étkezés egyre egészségesebbé tesz bennünket, így elkerülhetjük a különféle hiánybetegségeket, legyen az skorbut, pellagra, vagy bármi más. A sokféle alapanyaghoz azonban természetesen külön-külön receptek és bevett gyakorlatok tartoznak, így lehet őket fogyaszthatóvá, sőt, kívánatossá tenni. A nyúlgerincet nem ugyanúgy sütjük, ahogy a túrós buktát, a meleg rántást hideg vízzel, a hideget meleg vízzel kell fölkeverni. Ha lenne fizikai világegyenlet, talán az sem magyarázná meg az összes furfangos húzást...

Az ipar szelleme első esetben azt diktálja, hogy a növényeket mesterséges környezetben, a szükségleteiket kémiai tisztaságú műtrágyák alkalmazásával termesszük, hiszen így az egyes fajok közti különbségek minimálisra szoríthatók. Az agrármérnökök a tankönyvből táblázatosan ki tudják keresni a megfelelő vegyszereket, megfelelő mérésekkel jéghideg, élettelen rutinná tudják változtatni a földművelést. Ez a folyamat gyakorlatilag már le is zajlott, egyéb következményeiről például az előző heti bejegyzésben tettem említést. Még ennél is hatékonyabb lenne azonban, ha magát az emberi élelmezést oldanánk meg szintetikus úton, tehát nemcsak a termőtalajt, hanem magát a növény- és állatvilágot is kihagynánk belőle. A legnagyobb közvetlen akadálynak az tűnik, hogy a táplálkozásnak élvezeti értéke is van, amelyet az emberiség túlnyomó többsége nem akar és valószínűleg nem is tud nélkülözni. Több időutazós moziban is előkerült már a kép, hogy az utódaink csak tablettákat vesznek magukhoz, amikor éhesek. Persze ilyenkor mindenki mosolyog, de az irány tényleg ez, pedig egy tabletta sem tudja helyettesíteni a hagyma zöldjének harsogását a fogaink között, vagy akár a kemencében sülő kenyér illatát.

Ideje lenne eldönteni, hogy mennyire fontosak nekünk ezek a dolgok... Tegyük fel, hogy ez a blog ostobaságokon, tévedéseken alapszik! Ha így van, akkor tabletták korára már aligha kell sokat várnunk. Egységes, gépesíthető, hatékony élelemtermelés, ráadásul a mezőgazdaságban dolgozók létszáma így tényleg az elmélet minimumon lenne - nulla -, ami a modern közgazdászok egyik eszményképe. Ha elvileg lehetséges így az élet, akkor miért is ne? Egy-két ilyen kisebb áldozatot el kell tudnunk fogadni a haladás érdekében! A folyamat azonban itt sem állna meg, hiszen rengeteg rossz hatásfokú dolog működik még körülöttünk. Ott vannak például a párkapcsolatok, mind-mind kockázatot jelentenek mentálisan, de járványokat is terjesztenek. Létezik nélkülük élet? Hát persze, ott vannak a lombikbébik! Miért ne, ha ez a jövő útja? Erről is szólnak filmek, még a Sylvester Stallone főszereplésével készült - és egyébként nem túl mély eszmei tartalmú - A pusztítóban is szerepel a szintetikus, fizikai érintés nélküli szex képe. Ez a mi civilizációnk, ezek logikus következmények. Kinek van ezzel gondja?

Természetesen ha komolyan beszélünk róla, akkor gyakorlatilag mindenkinek. A jól működő ipar ugyanis fokozatosan megfosztja az embert azoktól a tevékenységektől, azoktól az élményektől, amelyekért érdemes volt élnie, helyett pedig csak kopárságot, ürességet nyújt. Talán ez szentimentalizmusnak tűnik a részemről, de ez olyan, mintha egy operaénekest azzal vádolnának, hogy túl hangos. Számos módon lehet rosszul áriázni, lehetünk hamisak, ütemtelenek, érthetetlenek vagy ripacskodóak, de a hangerőre szükség van, hogy a kísérő zenekar ne nyomja el a dalt. Ha egy hanyatló civilizáció alapjait szeretném párbajra hívni - és a magam szerény eszközeivel ez a célom -, akkor a pszichológiai, érzelmi kérdések megkerülhetetlenek, sőt, kulcsfontosságúak. Aki ugyanis ezekre a témákra undorodva rálegyint, pontosan a fent leírt szemléletmódnak akar ismét megfelelni. Ördögi körnek hangzik? Nem véletlenül. A társadalmi alapelvek minden korban és helyen magától értetődőnek tűnnek, esetleg még akár tabunak is gondolják sokan. Vannak azonban helyzetek, amikor változtatni kell rajtuk, és mi most éppen ilyen időszakot élünk.

A legnagyobb kérdés persze az, hogy mi lehetne az alternatíva, a válasz pedig nem egyértelmű. Rengeteg szerveződési forma, vallás és axiómarendszer lehetséges, amelyek ideiglenesen vagy tartósan felválthatják a mostani beidegződéseinket, de néhány jellemzővel valószínűleg többé-kevésbé mindegyiknek rendelkeznie kell. Ilyen motívumok például a sokszínűség tisztelete, az elérhető emberi erőforrások kihasználása és a megfelelő tartalékok kiépítése. Ez a három fogalom persze az ipar korábban említett vonásainak - egységes, gépesített, hatékony - a tagadása, de ebben aligha van bármi meglepő. Kiemelném közülük a másodikat, az emberi erőforrásokat, mivel a blog korábbi történetében talán erről esett a legkevesebb szó, mostanában pedig ez fog leginkább előtérbe kerülni. Idézet következik Végh László, Szám Dorottya és Hetesi Zsolt Utolsó kísérlet című könyvéből:

"Melyek az élet érdemesebb pillanatai? Erre a válaszok, leválasztva az egyedi jellemzőket, kortól, nemtől, foglalkozástól, műveltségtől függetlenül szinte azonosak, Akkor válik boldoggá az ember, ha képességeinek határán tevékenykedve tart valami felé. Hegymászó, gyermekei fejlődésében gyönyörködő anya, sokat edző versenyző, elképzelésein évek óta dolgozó feltaláló, tudós nem attól boldog, mert sikeres, elérte, amit szándékozott. Annak érzése teszi boldoggá, hogy minden tőle telhetőt megtéve küzd."

Saját magunkon könnyen lemérhetjük, hogy ez a megközelítés mennyire helytálló, én a magam részéről semmilyen kivetnivalót nem találok benne. Ha kételkednénk, akkor gondoljunk bele, milyen hobbikat választanak az ismerőseink! Képzőművészet, ritkaságok gyűjtése, vitorlázás, rímfaragás, mind-mind látszólag értelmetlen dolgok, de ezek tesznek bennünket boldoggá, ezért élünk. A piszmogásért és kínlódásért, amit például a kertészkedés és a főzés is magában foglal.

Az ipar legfőbb alternatívája ez volt korábban és mindig is ez lesz. Meg kell tanulnunk mindenhez úgy közelíteni, ahogy a hobbinkat látjuk manapság. Rengeteg ősünk pontosan ezt tette, a földművelés, a művészet vagy éppen a harc volt az életük. Nem vethetjük meg egyiket sem anélkül, hogy a saját fajtánkat tagadnánk meg. Ez utat mutat arra nézve is, hogyan kell viszonyulnunk az elmúlt hetekben az oldalon gyakran emlegetett elsődleges gazdasági erőforrásokhoz is: biztosan nem úgy, mint most, de ezen belül is mindet külön kell tekinteni. A termőtalaj megmentését a művelés folytatása mellett kell véghezvinni, mert szükségünk van a termésre, a fosszilis nyersanyagokat viszont minden lehetséges helyen ki kell küszöbölnünk, mert különben biztos krízishelyzeteknek nézünk elébe. Bármelyik feladat könyvtárnyi irodalmat érdemel - esetenként ez már meg is született vagy születőben van -, de csak akkor tudjuk őket a helyükön kezelni, ha az egész világképünk teljességébe is beillesztjük.

Végezetül jöjjön egy másik, visszatérő példa: ha energiára van szükségünk, akkor a leírtak szerint az alkalmazás fajtája mondja meg, hová kell fordulnunk, és milyen technológiát kell használnunk. Világítás? Akkor villamos energia. Fűtés, főzés? Napenergia vagy biomassza. Mozgás és mozgatás? Izomerő, szél- és vízenergia. Fosszilis erőforrásokat csak végső szükséghelyzetben égethetünk, az atomot pedig el kell felejteni... Idegesítően hangzik, kuszán és zavaróan? Bonyolulttá tenné a mindennapokat, új teendőkkel terhelve a szabadidőnket? Pont ezért van remény, hogy valamilyen hasonló összetételű energiafelhasználás bizonyos mértékig a segítségünkre lehet. Mert nem konzisztens érvek alapján, hanem zsigerből utasítjuk vissza, ez pedig könnyen lehet, hogy idővel megengedhetetlen luxussá fog válni.

A talpunk alól

A legutóbbi bejegyzésem az emberi gazdasági tevékenységek alapjául szolgáló, az azokat lehetségessé tevő környezeti folyamatokról szólt. Érdemes ezekre külön kategóriát, elnevezést bevezetni, mert aki beszélni akar róluk, annak valamire hivatkoznia kell, a jelentőségükhöz és szerepükhöz pedig az "elsődleges gazdaság" kifejezés illik. Noha ennek a kiemelésnek, és a gazdaság e szempontok szerinti felbontásának a gondolata legalább 40 éves, a név mégsem terjedt el egy ipari országban sem, elsősorban pontosan azért, mert nem akarunk ilyesmiről beszélni...

A visszautasítás erősen összefügg azzal, hogy szeretjük magunkat teremtő lényeknek, valamilyen teljesítmény, erő vagy tehetség végső forrásának gondolni. Mintha szabadok, a környezetünktől függetlenek lennénk. A valóság ezzel szemben azt a képet festi elénk - elém mindenképpen -, hogy ezen a világon alig-alig léteznek egymástól tökéletesen független dolgok. Bármit is teszünk, a következményei valamilyen úton visszahatnak majd ránk, soha nem vagyunk egyedül, magunkra hagyva. A gazdasági termelés és fogyasztás az élet egyik olyan területe, ahol ez legtisztábban megnyilvánul. Olyan erőforrásokból élünk, amelyeket nem mi hozunk létre, olyan jelenségekből, amelyeket nem mi irányítunk. Az almafa termését, a rózsa illatát, vagy a nyári nap melegét nem vehetjük késznek, adottnak, állandónak. Alaposan, mélyen meg kellene ismernünk őket, anélkül ugyanis könnyen zsákutcába rohanhatunk. A kölcsönhatás egy ideig talán úgy látszik, mintha a javunkat szolgálná, de ha a kapcsolatokra való vakságunk miatt elpusztítjuk ezeket az erőforrásokat, azzal saját magunk alatt vágjuk a fát.

Azt ígértem, hogy megpróbálok egy részletesebb példával rávilágítani az elsődleges gazdasági jelenségekre, és ezzel egy meglepően nehéz feladatra vállalkoztam. A helyzet ugyanis az, hogy e megközelítéssel - ahogy az a blog története során már jó néhányszor előfordult - az egész modern gondolatvilág egyik alapállítását lőttem ki. Ez az állítás azt mondja ki, hogy minden kézzelfogható értéket be lehet árazni, meg lehet venni, az egyes árucikkek egymással tetszőlegesen felcserélhetők. Tulajdonképpen a "kézzelfogható" jelzőt is talán túlzott óvatosság volt kiírni, hiszen hiába a sokszor megjátszott szentimentalizmus, a valóságban igen szűk tér marad bármilyen más felfogásnak.

Nyilvánvaló, hogy ha bizonyos termékeket a környezetünkkel való alkuból nyerünk, azokat nem kezelhetjük azonosan a valóban túlnyomórészt emberi munka által létrehozott értékekkel. Még kevésbé vehetjük azonban ezekkel egy kalap alá azt végső tőkét, amelyet gyakorlatilag készen kapunk. Eszerint egy hektár termékeny föld értéke nem lenne összemérhető egy doboz LEGO-éval. Miután beáraztuk mind a kettőt, a viszonyuk egyértelműnek tűnik, de ha csak egy fikarcnyival mélyebbre akarunk ásni, akkor már tényleg semmi értelme egy lapon emlegetni őket. 

Nehéz olyan helyzetet elképzelni, hogy azt a darab termőföldet akármennyi LEGO-ért se cserélnénk el? Egyáltalán nem. Elég ha nincsenek gyerekeink, és a kérdés értelmetlenné válik. De még ha vannak is, minden játékgyártó legnagyobb bánatára ugyanolyan jókedvűen tudnak szórakozni néhány üveggolyóval, bottal és falevéllel. A föld ezzel szemben megfelelő kezelés esetén megtartja az értékét, igen körülményes ellopni, és nem utolsósorban alkalmas élelemtermelésre, akár a megélhetésünk jelentős részét vagy egészét is biztosíthatja. A két dolog csak annak jelenti ugyanazt, akit nem érdekel semmi, csak a pénz. Aki nem akar termelni, nem akar gyermeket nevelni, csupán venni és eladni. Márpedig az élet nem szólhat csupán arról.

Ha a társadalomba ilyen mélyen beivódott gondolatokkal szállunk szembe, akkor különös kihívást kell felvállalnunk. Ilyen helyzetben ugyanis az érvek nem számítanak, hiába erőlködünk akár napokig, nincs garancia, hogy kétséget tudunk ébreszteni. Ha viszont már a magunk oldalára állítottunk valakit, akkor a Napnál is világosabb lesz minden, és rögtön szinte teljesen felesleges bármit magyarázni. Az ember így aztán kénytelen valahol a kettő között egyensúlyozni, hátha sikerül fenntartani az érdeklődést.

Következzen tehát a példa, amiről szó volt, és amelyet már említettem is. A termőföld. Rengetegen azt gondolják, hogy a föld "csak úgy van", és a növénytermesztés nem jelent mást, mint gépi folyamatok megfelelő sorrendben véghezvitt rutinját. Általában véve egyik sem igaz, csupán a jelenlegi fenntarthatatlan társadalmunk ilyen formában tudja a talajból a lehető legnagyobb profitot kiszipolyozni.

Elsőként arról kell itt szólnom, hogy mi a termőföldben az elsődleges gazdasági tőke, a LEGO-val való összehasonlítás nem biztos, hogy képes volt ezt visszaadni. Itt nem egy anyagról van szó, amelyet néha ki kell markolni és ide-oda lehet hordozni, nem egy elronthatatlan helyi adottságról. Épp ellenkezőleg, a talaj az egyik legdúsabb életet támogató közeg a Földön, egy olyan működő rendszer, amely közvetve vagy közvetlenül minden szinte minden benne gyökerező növényt és rajta szaladgáló állatot táplál, beleértve ebbe az egész emberiséget is. Nemcsak a kenyér, nemcsak a búza az érték, hanem a mögötte levő talaj is, sőt, ennek az értéke valami egészen különböző dolog, teljesen máshogy kellene viszonyulnunk hozzá. 

Igen, ha már felfedezzük valamiről, amit eddig gátlástalanul kihasználtunk, hogy valójában sérülékeny, az igazán komoly következményeket kellene maga után vonjon. Meg kellene őriznünk a termőtalajt, hogy a gyermekeinknek is jusson néhány fej hagyma és néhány szem paprika. Magát ezt az élő rendszert ugyanis megérteni sem igazán vagyunk képesek, nemhogy létrehozni. Néhány centiméternyi termőtalaj természetes úton való kialakulása is könnyen eltarthat évszázadokig, ha egy területet sikerült sivataggá változtatni, márpedig az emberi tevékenység nyomán rengeteg helyen pusztul a földkéreg legfelső, legfontosabb rétege. Nem csupán az elpusztított őshonos növényzet miatti erózióról van szó, amely például a szlovéniai Karszt-hegységet kopárrá tette, hanem a célzottan bevetett műtrágyáinkkal is épp ezt idézzük elő a jelenleg legjövedelmezőbb területeinken.

A talajban nyüzsgő rengeteg apró élőlény igen változatos munkát végez, táplálkoznak egymásból, az elhullott növényekből és állatokból, szaporodnak és harcolnak, eközben pedig anyagcseréjük végén bizonyos ásványi anyagokat bocsátanak ki. Pontosan ezekre az anyagokra van szükség a növényzet növekedéséhez és virágzásához, ezáltal pedig az állatok megjelenéséhez. Az egyes növények és állatok pusztulása pedig mindent visszajuttat a talajba. Ez egy klasszikus körforgás, minden élő rendszerben számos hasonlóval találkozhatunk. A műtrágyákkal ebbe avatkozunk bele, hogy felturbózzuk a kitermelhető profitot, hogy nagyobbra hizlaljuk a termést. A növényzet a műtrágyákból több tápanyaghoz jut, ez eddig rendben is lenne, a másik oldalról viszont szeretünk megfeledkezni. A talajban élő organizmusokat ugyanis így elárasztjuk a saját salakanyagaikkal. Kevés dologról mondható el, hogy szinte minden élő szervezetet elpusztít, nos, ez a húzás ilyen... Márpedig ha ők eltűnnek, akkor a talaj termőképessége tűnik el. Ezt az árat fizetjük a mohóságért.

Ne tévesszen meg bennünket, ha esetleg a mi talpunk alatt akár méteres mélységben is életet találunk, mert a bolygó legtávolibb pontjainak problémái is könnyen a mi bőrünkön csattanhatnak. Eddig a civilizációs hanyatlás nézőpontját elsősorban az energiahordozók és hőtani törvények vonalára fűztem fel. Ez az a gondolatmenet, ami engem annak idején új pályára zökkentett, nem lehet meglepő tehát, hogy ezt tartom a legmeggyőzőbbnek. Ugyanerre a célra azonban minden buktató nélkül felhasználhattam volna a földdel való bánásmódunkat és annak következményeit is. Szinte minden bukott civilizáció megjárt valami hasonlót. A sumérok, akkádok és asszírok története mutatja, hogyan került egyre északabbra Mezopotámia poltikai súlypontja a talaj szikesedésével. A maja városállamok háborúkat vívtak egymással a kukoricaföldekért, az antik rómaiak pedig hasonló okokból rabszolgatartó nagybirtokokba szervezték a vidéki életet, amivel a társadalmuk egyik ősi alapját gyengítették meg. Az ilyen folyamatok elkerülhetetlenül népek és hadseregek színes kavalkádjával járnak együtt...

A jelenleg elfogadott nézeteinknél akkor is sokkal közelebb állnánk a valósághoz, ha a földet önmagában is élőlénynek tekintenénk. Egyáltalán nem véletlen a rengeteg kultusz és mítosz a Földanyáról, a talajra ugyanúgy kell vigyázni, ugyanúgy meg kell becsülni, ahogy egy számunkra nélkülözhetetlen, kedves személyt. A földdel foglalkozni nem lehet olyan szakma, mintha cipőt tisztítanánk, gyökereiben is különböző lelkiállapotot igényel. Ennek elidegeníthetetlen része például annak elismerése, hogy nem mi magunk vagyunk minden gazdagság forrásai, hanem a környezetünk is döntő szerepet vállal ebben a kérdésben. Az emberiség szerepe sokkal inkább átalakító, átformáló jellegű, az igazi alkotásaink is így születnek. Aki ezt tudja, annak a minőség mindig fontosabb lesz a mennyiségnél, a fenntarthatóság pedig a mohóságnál. A következőkben azt próbálom majd megvilágítani, mit is kell tennünk, hogy ez tényleg működjön.