Vitamin egy civilizációnak

A múlt heti kitérő után - melyet aktuális események értékelésének szenteltem - eljött az idő, hogy visszatérjek a régi kerékvágásba. Ez korántsem jelenti azt, hogy az említett problémák már nem fenyegetnek, hiszen egyrészt az egyre folytatódó zord időjárást sokan kezdik kapcsolatba hozni az itt tárgyalt folyamatokkal, másrészt amikor ezeket a sorokat írom, még messze nem egyértelmű, hogy mi lesz Ciprus sorsa. Utóbbi esetben annyi tűnik valószínűnek, hogy az euróövezet alapvető problémáival való szembenézést sikerült ismét elodázni egy időre. A pénzügyi rendszerünk megfoghatatlan, légből kapott jellegéből következően gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hol és mikor történik lényeges változás. Annyi biztos, hogy ez nem az az EU, amit nekünk anno leírtak a csatlakozásunk előtt, sőt, még csak nem is az, ami két héttel ezelőtt volt. Mintha egy díszes márványszobrot farigcsálnánk: lehet, hogy a következő ütésnél a feje esik le és törik össze, de lehet hogy a keze vagy csak az orra. Ha ügyesek vagyunk, akkor valami egész mást is kihozhatunk ugyanabból az anyagból. A mi esetünkben azonban a faragást nem ütemezhetjük szabadon, sőt, valószínűleg csak akkor áll majd le az egész, amikor csupán por és szilánkok maradnak a szoborból...

A bankrendszer leírása a blogon egy későbbi időpontban fog részleteiben előkerülni, az egy igazán hálás téma a maga ellentmondásaival és furcsaságaival. Most a gazdaságtan egy hajszálnyival kevésbé elvont részével foglalkozom majd, ez pedig nem lesz más, mint a kereslet és kínálat törvényének energetikai kontextusba helyezése, egyszerűbben szólva a két héttel ezelőtti téma folytatása. Az akkori bejegyzés ugyanis arról szólt, hogy miért nem érti a modern gazdaságtan az energiaválságokat, és hogy miért nem tud azokra tényleges megoldást kínálni. Röviden fogalmazva egyszerűen azért, mert széles körben az a megrögzött tévhit uralkodik, hogy az energia ugyanúgy kezelhető, mint bármilyen másik termék, hogy ami igaz a gyufa, az USB kábel, vagy a kukorica piacára, az hellyel-közzel igaz lesz az energiáéra is. Hogy átlássuk, miért nem vezet sehova ez a modell, kicsit ki kell nyitnunk a szemünket a világ közgazdaságtanon kívüli részére is, és pont ez az, ami bizonyos okokból sokaknak áthatolhatatlan akadályt állít.

Az az igazság, hogy ha belegondolunk az elmélet mondanivalójába, akkor önmagában is látható, hogy valami nem stimmel. Mit is mond ez a modell? Azt, hogy a kereslet a piaci folyamatok segítségével létrehozza a kínálatot. A dolog dinamikája egyszerű: az adott termék vagy szolgáltatás ára felszökik, ez befektetési forrásokat biztosít a kutatásokra és fejlesztésekre, majd amikor megszületik a megoldás, akkor újra egyensúlyba áll a piac és az árak lecsökkennek. Közgazdászok igen sok generációját bűvölte el a piac nagyszerűsége, de sajnos ettől még a tézis lényege teljesen abszurd. Legalábbis bízom benne, hogy a hollywoodi filmeken kívül kevesen hiszik el, hogy "minden lehetséges, csak akarni kell"... Az ember lassabban fut, mint a gepárd, a nyár után az ősz következik, és ha eldobunk egy papírrepülőt, az előbb-utóbb le fog esni a földre. Vannak dolgok, amelyeken lehetetlen változtatni, a görcsös akarattal legfeljebb saját magunkban teszünk kárt. A mindenható haladásba vetett hit, ami az ipari civilizáció domináns vallásának is tekinthető, itt ismét visszaköszön.

Ha kevésbé általánosan tekintjük a dolgot, akkor Liebig minimumtörvénye mentén indulhatunk el. Ez az ökológiai megfigyeléseken alapuló szabály azt mondja ki, hogy ha egy élő szervezet számára léteznek pótolhatatlan erőforrások, akkor ezek közül a legritkább, a legkevésbé hozzáférhető fogja meghatározni az adott rendszer további fejlődését. Az emberi test számára például ebbe a halmazba tartoznak a különböző vitaminok, ezeket a testünk nem tudja előállítani, hiányukban viszont betegségek, kóros elváltozások jelennek meg, amelyek halállal is végződhetnek. Ha például tökéletesen egészségesen él és étkezik az ember, egyedül a B3 vitamint felejti ki, abba ugyanúgy belepusztul, mintha mérgekkel táplálkozna. Na jó, kicsit lassabban, de semmiképp sem szebben... Az ipari civilizáció is egy élő rendszer, így nincs más hátra, mint megkeresni, mi is lehet a korlátot jelentő erőforrás. A modern emberiség fantasztikus eredményeket ért el abban, hogy egyes erőforrásokat másokkal pótoljon, helyettesítsen, egészen szofisztikált módszereket találtunk ki ehhez. Ennek köszönhető az említett gazdasági modell is, hiszen az épp ebből vonja le a túlzó következtetést, hogy bármit meg tudunk teremteni, amit csak akarunk.

A helyzet azonban az, hogy minden egyes technológiához, minden egyes trükkhöz energiára van szükség, és az egész ipari fejlődést nagy részben maga fosszilis energiahordozók képében megjelenő nagy koncentrációjú, olcsó energia tette lehetővé. Álljunk meg egy percre, mit is mondtam ezzel? Hogy az ipari fejlődés oka a kőszén, a kőolaj és társaik felhasználása. Nem az emberi zsenialitás, nem a történelmi haladás mítikus ereje és nem is az ördög kísértése. Ugyanúgy viselkedünk, mint bármely másik élőlény, amikor látszólag kiapadhatatlan erőforrásra talál, nincs ebben semmi különleges, csupán a folyamat méreteit egy-egy nemzedék rövid élete alatt igen nehéz felmérni. Mi sem természetesebb, mint hogy ha az ok megszűnik, akkor a következmények is követik majd. Ott van a jelzés mindenhol, csupán annyit kell tennünk, hogy észrevesszük. Még csak erőlködni sem kell, sőt, pontosan azt nem lenne szabad.

Az energia mibenléte korántsem annyira magától értetődő, mint elsőre látszik. Aki odafigyelt diákévei alatt fizikaórákon, az emlékezhet a számítási példákra, a joule-okra, kilowattórákra és kalóriákra. Mi ebben olyan nagy szám? Jogos a kérdés. Az energetikai folyamatokat leíró hőtan első főtételét kiválóan értjük. Az energia nem vész el, csak átalakul, összeadás és kivonás az egész. Az energia mindig ott marad - vigyorogna a szemembe egy kevésbé udvarias közgazdász vitapartner. Ez így igaz. Van azonban ennek a történetnek egy második fejezete, ahová jóval kevesebben jutnak el. Ezt nem lehet összeadással és kivonással elintézni. Arról van ugyanis szó, hogy az energia átalakulása csalás nélküli, zárt rendszerben mindig egy irányba mutat, ez az irány pedig a felhígulás iránya. Ezt a törvényt igazán pontosan még kimondani is nehéz, mert nem illeszkedik a jól ismert alapvető matematikai eszköztárunkhoz. Nem mennyiségről, hanem minőségről szól.

A téli fagyok alatt a levegőben hatalmas mennyiségű hőenergia marad. Mi hidegnek érezzük, de ez akadályozza meg, hogy például megfagyjon a az egész légkörünk, és minden földi élőlény mozdulatlanná dermedjen. Mégsem tudunk vele mit kezdeni, mert ahhoz valami még hidegebbre lenne szükség. Ez az energia a mi fogalmaink szerint túl kis koncentrációjú, túl rossz minőségű. A nyári levegő hője már egy fokkal jobb, de a mai életvitelünk fenntartásához az is nevetségesen gyenge. Figyelem, nem azt írtam, hogy kevés! Ha kiszámolnánk, mennyi hőenergia lapul a légkörben vagy akár az óceánokban, bámulatosan nagy számot kapnánk. Mégsem megyünk velük semmire, ha a mai igényeinket nézzük. Olyasmire van szükségünk, ami ezeknél sokkal "ütősebb", valamire amit szinte mindenre lehet alkalmazni. Nos, a hőtan második főtétele azt írja le, hogy az ilyen energiahordozók igen ritkák, és a számuk folyamatosan, visszafordíthatatlanul csökken. A Naptól ingyen kapott sugárzással tudunk tervezni, a földfelszín alatti hővel tudunk tervezni, de bármi, ami ezektől függetlenül jelenik meg, az csak ideiglenes lehet.

Az ősmaradványi energiahordozók kialakulásának története igen tanulságos ilyen szempontból. Vegyük a Föld és a égboltról érkező energia - Nap, csillagok, szupernóvák, kozmikus sugárzás - zárt rendszerét! Azt látjuk, hogy a jelenlevő energiaforrások elegendőek voltak az élet kifejlődéséhez, az evolúció során a hasznosításukra fejlődött ki számos növény- és állatfaj. Ezen élőlények mindegyike szerves anyagot hagy maga után, amikor meghal, ennek egy része pedig különböző okokból a szokásos újrafelhasználás körein kívülre került. Főként tavak és tengerek fenekére süllyedt anyagról van szó, amelyet nem fogyasztott el semmilyen dögevő, nem dolgozta fel semmilyen gyökérzet, egyszerűen kikerült a szokásos körforgásból. Idővel aztán erre a szerves anyagra kőzetrétegek kerültek, majd különböző geológiai folyamatoknak köszönhetően évmilliókig szélsőségesen magas nyomásnak és hőmérsékletnek volt kitéve. Így sűrűsödött össze az az esszencia, amelyet mi kőszénként, kőolajként, földgázként ismerünk. Kezdődött az egész a napenergia által kifejlesztett és táplált élőlényekkel, és ezt az alapanyagot - nem győzöm újra meg újra megemlíteni - több millió év gigantikus "edzőprogramja" turbózta fel a Föld alatt. Minden egyes cseppbe és szilánkba bele van sűrítve az a régi napfény és az azóta eltelt minden rendkívüli körülmény. Ezt mi másodpercek alatt fel tudjuk szabadítani.

Remélem, hogy a leírásból leszűrhető a dolog üzenete: az ilyen minőségű energia előfordulása földi körülmények között elképesztően valószínűtlen. Minden liter benzin felér egy lottónyereménnyel. És itt jön a következő kegyetlen kérdés: tudunk mi ezzel versenyezni csak azért, mert szeretnénk?

Ismerünk számos módszert, amivel az energiát ipari felhasználáshoz tudjuk alakítani (ezt egyébként általában termelésnek hívjuk, ami ismét csak félrevezető). Kivétel nélkül mindegyiknek vannak hátrányai a legjobb fosszilis erőforrással, a klasszikus módon bányászott kőolajjal szemben. Tényleg nincs kivétel. Az egyik nem hordozható, a másik új infrastruktúrát igényelne, a harmadik életveszélyes, és mindegyik jóval drágább. A helyettesítés így képtelenség, aminek az imént említett módon a lehető legmélyebb fizikai okai vannak. Amiről beszélek, az egyáltalán nem technológiai kérdés, a technológia ugyanis nem csodaszer, és maga is alá van vetve a leírtaknak. Ebben a csatában nem győzhetünk, de megtehetjük, hogy kikerüljük a harcot, hogy elfogadjuk az ismert határokat.

Sokan gondolhatják, hogy őket egyáltalán nem zaklatja fel a fizika, és hogy ez az egész csak zagyvaság. Ezért próbálok meg sokszor más területekkel kapcsolatot építeni, a földrajz, a filozófia, az irodalom, a biológia, a történelem, a pszichológia vagy a zene remélem őket is érdekli. Aki az egész világgal szemben közönyös, az pedig jobb ha nem lepődik meg és nem sértődik meg semmin... Jövő héten - ha valamilyen újabb sokkoló hír ismét el nem térít - egy aktuális jelenségről szeretnék szólni, amely lassan a közbeszéd részévé válik, és véleményem szerint igen pusztító következményekkel járhat még a jövőben.

Egy merénylet margójára

"Őrizkedjél március idusától." 

Julius Ceasar ezt a figyelmeztetést kapja egy jövendőmondótól Shakespeare drámájában, de mint öntudatos és éles eszű ember, elhessegeti az ilyen babonákat. Természetesen ez lesz később az a nap - március tizenötödike - amikor bizalmasai, barátai és támogatói közül többen elárulják és meggyilkolják őt a római szenátus ülésén. Igazság szerint még a valódi Ceasar fennmaradt életrajzában is szerepel a jóslat motívuma, bár meglehet, hogy Plutarkhosz szintén egy színezett történetet tár elénk. Akárhogy is, március idusát ezzel az idézettel könnyű baljós dátumként feltüntetni, és az a helyzet, hogy idén valóban több olyan eseménynek lehettünk tanúi, amelyekre illik ez a jelző. Nem szándékozok okkult rejtélyeket boncolgatni a dátum jelentéséről - szívesen tenném, csak nem értek hozzá -, de azért figyelemre méltó a dolgok ilyen együttjárása.

Az első arculcsapás természetesen az Európán és ezen belül Magyarországon is végigsöprő ítéletidő volt. Sokan és sokféleképp értékelték már az M1 és M3 autópályákon történteket, beleértve azt hogy ostobán viselkedett-e, aki csütörtök este útnak indult, valamint hogy megfelelő és szakszerű volt-e a hatóságok felkészülése és beavatkozása. Először valamivel kevesebb teret kapott, és főleg mostanában kerül előtérbe emellett a többi probléma - például az áramellátás egyes helyeken napokig tartó megszűnése -, amelyek szintén érzékeny pontokra mutatnak rá. Múlt héten nyilvánvalóan sokunknak eszébe jutott a gondolat, hogy a természet erőivel szemben könnyen tehetetlenné válhatunk, de nincs kétségem afelől, hogy legtöbb esetben mindez rövidesen feledésbe merül. Ezt a hangulatot pedig meg kellene őrizni. Azzal egyetértek, hogy nem egy mindent elsöprő pusztító esemény, ami fenyeget minket; véleményem szerint sokkal inkább az, hogy az egymást követő kataklizmák után egyre kevesebb sebet tudunk meggyógyítani, egyre kevesebb házat tudunk újjáépíteni. Ha azonban mindig elfeledjük, mi történt utoljára, akkor az ilyen folyamatokat észre sem vesszük... A viharos szél és a ünnepi meneteket meghiúsító embermagas hófalak emléke talán eléggé megdöbbentő és szürreális, hogy megmaradjon bennünk, ezért mindenképp meg kellett említenem. Igen hasznos lehet, ha a jövőben a most ránk kényszerített létszemléletet adott esetben elő tudjuk majd húzni a kalapból.

Konkrétabban megnyilvánuló üzenete az egész ügynek az önkéntesek segítő szándéka, a bajba jutottak egymásra utaltsága. Egy olyan erőforrásra hívta így fel a figyelmet, amelynek kiaknázása a hétköznapokban is javíthat az életminőségünkön, és ha - vagy inkább amikor - mélyebbre sodródunk, akkor tényleg nélkülözhetetlenné válhat. Nem csak órákra vagy napokra, hanem egész életutakat tekintve is... Bár már elindult a hosszas kínlódás, hogy a felelősséget a megfelelő bűnbakokra hárítsuk, de ez mit sem segít azokon, akik áldozatul estek ezalatt a két nap alatt. Ha az ilyen eseteket el akarjuk kerülni, akkor a hatóságok hozzá nem értésével, embertársaink korlátoltságával és a balszerencsével is előre számolnunk kell. Vajon aki most 15-20 órát töltött el behavazva, legközelebb is nekiindul hasonló helyzetben? Legközelebb is megbízik majd a civilizációs eszközeink mindenhatóságában? Ha az ilyen események nem mutatják meg a hanyatlás irányát, akkor semmi, azt hiszem, ezt nem kell tovább magyaráznom...

A másik esemény, amely a hétvégétől kezdve Európa-szerte sokkot okozott, eleinte jóval kevesebb megjelenési felületet kapott a médiában, ami egyáltalán nem véletlen. A Ciprusnak nyújtott uniós mentőcsomagról van szó. A blog visszatérő olvasói emlékezhetnek, hogy nem először hozom elő az euróválság témáját, számomra e fizetőeszköz - és így valójában az egész EU - története tökéletesen megjeleníti azt a központosított, merev, felülről lefelé szerveződő bürokratikus társadalom- és gazdaságfilozófiát, ami a mai viszonyok között kudarcra van ítélve. A megfelelő érdekkörök irányítják a sajtó túlnyomó többségét is, így az átlagemberhez erősen kozmetikázott hírek jutnak el. Nem kell túl messzire visszamenni, hogy emlékezzünk, mikor az egyes "szakértők" és politikusok ártatlan arccal cáfolták, hogy bármilyen különleges mentőcsomagra lenne szükség Görögország, Írország, Portugália vagy Spanyolország esetében. Azután emlékezhetünk az örömujjongásra, amikor bejelentették ugyanezeket a korábban letagadott intézkedéseket. Talán nem csak nekem rémlik, amikor minden hivatalos forrás meghökkenve elhatárolódott az egyes tagállamok hitelezőinek járó tartozások lefaragásától, aztán pár hét múlva megvalósították ugyanazt a görög államkötvények esetében, kiadós ünnepléssel kísérve. Mindeközben pedig fű alatt zajlott egy jellegzetes, aljas gyűlöletkeltés a bajba került országok, népek ellen, lustának, adócsalónak, ostobának, korruptnak vagy éppen pénzmosodának bélyegezve őket. Ezzel a módszerrel könnyen el lehet vonni a figyelmet az egész rendszer rogyadozásáról, arról hogy egyik  beavatkozás sem segített, sőt, egyre kilátástalanabbá válik a helyzet.

Most Brüsszel újabb határt lépett át. A Ciprusnak nyújtott hitel fejében német nyomásra megkövetelik, hogy a szigetállam minden ciprusi bankszámláról leemeljen egy 6 és 10 százalék közötti összeget. Igen, a lakosság számláiról is. Azokat büntetik ezzel, akik az egész bankrendszert alapját adják, hiszen a betétek és megtakarítások nélkülözhetetlen tőkét jelentenek. Képzeljük el, mit gondolnánk, ha ez velünk történik! Amit egyik pillanatban biztonságban hiszünk, a következőben semmivé válik. Ki tudja hibáztatni azt, aki dühbe gurul ilyen helyzetben? A ciprusiak szemében ez egy egyszerű bankrablás, és hogy épp a bankok érdekében hajtják végre, nos, ez messze nem enyhítő körülmény... Természetesen a pénteki bejelentés szépen meg volt koreografálva, hiszen Cipruson hosszú hétvége következett szabad hétfővel, amikor a bankok zárva tartanak. Az első hírek szerint viszont akkora volt a felháborodás, és olyan azonnali roham indult minden lehetséges pénz kivételére, hogy a keddi napot is "banki szabadnappá" nyilvánították. Más szóval az embereket minden áron meg kellett akadályozni, hogy kivegyék a pénzüket... Mára olyan teljessé vált a káosz a döntéshozók körében, hogy a "segélycsomagot" ma este a helyi parlament visszautasította, méghozzá egy árva "igen" szavazat nélkül. Még a kormánypárt sem támogatta, akik elvileg összehozták azt... Hogy mi jön ezután? Csak találgatni lehet. Annyi biztosnak látszik, hogy amikor - vagy inkább ha - a ciprusi bankok kinyitnak, alighanem igen sokan pályáznak majd saját számlájuk kiürítésére. Ha a bizalom tényleg megtörik valamiben, annak a helyreállítása nem egy hetes folyamat...

Talán úgy tűnik, hogy egy párhuzamos világról beszélek, de nincs ez tőlünk annyira messze. Ciprus egy eurót használó ország, velünk együtt, ugyanabban a körben léptek be az Unióba. Nem Argentína, Venezuela vagy Kuba, amire legyinteni szokás. Ha van egyvalami, ami a bankok számára szent, az a betétesek hitele, most mégis erőszakot vennének rajtuk. Mégis hogyan láthatják a helyzetet a brüsszeli bürokraták, ha már erre vetemednek? A magyar sajtó - legalábbis a televízió mindenképp - először eltemette az egész hírt a többi aktuális között, és még most is csak annyi kommentárt fűz hozzá, hogy "súlyos" következményei lehetnek. Nem csoda. Ha ugyanis ezt megteheti az EU Cipruson, akkor megteheti a spanyolokkal vagy olaszokkal, megteheti velünk is. Ezt nem mondhatják be, mert azzal kételyt ébresztenének a magyar bankrendszerben is. Megnéznék most egy spanyol vagy olasz híradót, ott zajlik ugyanis az igazi pszichológiai hadviselés... Ciprus elvesztése nem jelent gondot az EU-nak, a precedens viszont utat mutathat másoknak is.

Meggyőződésem hogy mi is pontosan ilyesmit várhatunk Brüsszeltől és a mindenkori magyar kormánytól. Így néz ki egy igazi válság, amikor egyes szereplők kétségbeesetten küzdenek azért, hogy ne ők legyenek a következő áldozat. Még egy cseppnyi időt, még egy évet, még egy hetet kell kicsikarni, amíg a normalitás illúziója fennmarad. És nem egyszerre fog betelni a pohár. Egyre fájóbb tartalékokhoz kell nyúlni, lassan ugyanolyan nehéz lesz elviselni a kezelést, mint a betegséget. Ismét csak oda jutunk el, hogy nem lehet vakon bízni a hatóságokban, a sokáig működő garanciákban.

A hatóságok saját érdekekkel és korlátokkal bírnak, és ezek természetesen előrébb valók számukra, mint a közösség érdekei. Lehet törekedni rá, hogy a két halmaz minél nagyobb metszetet adjon, de egyes helyzetek, különösen a szélsőséges szituációk hajlamosak előhozni az eltéréseket. Ilyenkor csak az menekülhet a következmények elől, aki eleve gyanakszik. A hivatalos garanciák is csak szavak, amelyeket egy másik szóval meg lehet változtatni, el lehet törölni. Mint látjuk, ez nem magyar jelenség, nem valamilyen saját, külön bejáratú átok. Az sem lehet meglepő, hogy a társadalmi rendszerek a körülmények megváltozása esetén csődöt mondanak, és ha hosszú távú a változás, el is pusztulnak. Ha az okokat nem látjuk, akkor legalább figyeljük meg azt, hogy mi történik! Hogy mindig mélyebbre kell vágni, hogy mindig egyre szorosabbra kell húzni a derékszíjat. Ez lehet egy első lépés a változtatás felé.

Ceasar óriásit hibázott, amikor a jövendölést semmibe vette. Az lehetett a veszte, hogy ebben a rövid mondatban mindig az ige vonzata ragadja meg a figyelmet. Miért épp ez a dátum? Miért épp március idusa? Pedig ugyanilyen könnyen tekinthetjük a tanács üzenetének magát az igét is. Magát az intést az óvatosságra, a gyanakvást, a kételyt. Az is éppen elég. Nem a gyilkos hófúvás a lényeg, amelyet talán húsz év múlva látunk legközelebb viszont, és nem is az esetleges ciprusi csőd, amit talán még halogatni is lehet valahogy. A lényeg az egész összessége, hogy ne elszigetelt problémákként, hanem életünk szerves részeként tekintsünk rájuk. Hogy meglássuk a biztonságunk korlátait.

Úgy tűnik, nem kell okkult tudás, hogy egy dátum beszéljen valakihez. Március idusa ennyit mondott nekem.

Amíg a takaró ér

Az elmúlt hetekben a mai gazdaságtani modellek jó részének - mégpedig a gyakrabban alkalmazott részének - alapvető, beépített hiányosságait szerettem volna megvilágítani. Könnyen lehet, hogy utóbb fény derül majd más ellentmondásokra is, de első körben az emberi döntések jellege, valamint az emberi befolyáson kívül eső környezet az, amely igazán fontos a blog témájának szempontjából. A gazdaságtan ugyanis egyiket sem képes olyan módon megragadni, hogy a mai kihívásokra hatásos válaszokat írhasson elő. Végeredményben egyébként a két vonulat valahol ugyanaz, hiszen épp az a dühítő, hogy van a döntéseinknek egy olyan rétege, léteznek olyan mozgatórugóink, amelyekhez épp annyira nem tudunk hozzáférni, mint az óceáni áramlatok kialakulásához. Ott állunk tehát, ahol a part szakad: azt az elvet valljuk, hogy mindent mi irányítunk, de ezt a látszatot csak egyes jelenségek figyelmen kívül hagyásával tudjuk fenntartani. Becsukjuk a szemünket a pénzügyi válságok okaira, a klímaváltozásra, vagy éppen a jelenleg is nyíltan zajló valuta- és kereskedelmi háborúkra. Pedig ha csak résnyire is szétfeszítjük a szemhéjunkat, akkor például láthatjuk, hogy az utoljára említett vértelen konfliktusok a történelem során gyakran valódi, pusztító háborúk előzményei voltak, és ez messze nem a következtetések végső határa...

Ilyen bevezető jellegű posztokra mindig szükség van, hogy megvessék az alapját minden későbbi vizsgálódásnak. Szigorúan véve az általános kijelentésekbe gyakorlatilag minden bele van foglalva, amit a gazdaságtanról mondani szeretnék, a terület azonban ennél jóval részletesebb elemzést érdemel. Nem látom akadályát, hogy rögtön a közepébe csapjak egy olyan témával, ami központi szerepet játszik rengeteg energiahelyzettel kapcsolatos vitában.

A blog egyik alapállítása, hogy a körülöttünk zajló gazdasági, társadalmi, politikai eseményeket a háttérben alapvetően egy mélyen húzódó energiaválság alakítja. Rengeteg mindent írtam arról, milyen lehetséges következményei lehetnek, ha a számunkra elérhető energia egyre drágább és egyre gyengébb minőségű lesz. Szó volt róla, hogy mi történhet egyebek közt a kormányzati rendszerünkkel, a modern joggal, vagy épp a nemzetállamokkal. A kiindulási alap mindig ugyanaz volt, a bőséges és olcsó energia korszakának hanyatlása. Hogyan képezi le mindezt a gazdaságtan? Nyilvánvalóan léteznie kell valamilyen állásfoglalásnak, hiszen természetesen van a dolognak egy igen erős gazdasági vetülete is. Minden terméket és szolgáltatást energia felhasználásával állítunk elő, sőt, az energiatermelést is gazdasági irányelvek mentén szabályozzuk.

A mainstream gazdaságtan álláspontja e blog gondolataival szemben elsősorban az, hogy valamilyen megcáfolt, idegesítő ostobaságról beszélek; hogy nincs a mondandómnak semmi értelme, mert be van bizonyítva, hogy a világ nem aszerint működik. Amikor azt mondom, hogy egyes erőforrások kimerülése elkerülhetetlen, a közgazdászaink mosolyogva bólintanak, és azt válaszolják, hogy lesz rá alternatíva. Hogy mindig lesz más választás a továbbhaladásra, mert a befektetések megtérülésének logikája ezt diktálja. Természetesen ők a tudományáguk megszületése óta eltelt körülbelül 250 év tapasztalataival vannak felvértezve, ez számukra teljesen kielégítő mintavételnek tűnik. Nos, ez mindjárt egy harmadik durva elhanyagolás, amit korábban nem említettem... Jómagam ritkán tartom be ezt a határt, főként azért, mert szerintem léteznek ennél nagyobb időléptékben is hatásos gazdasági folyamatok.

Vegyünk egy egyszerű példát, hogy meglássuk, mi a közgazdászok érvelésének alapja! A dolog könnyen követhető. Mondjuk egy doboz gyufa ára 50 forint, de növekszik a kereslet, és ezért egyre drágábban el lehet adni. A következmény az, hogy új szereplők, alternatívák léphetnek be a piacra, akik saját profitjuk érdekében gyufagyártásba fektetik a tőkéjüket. Emlékezhetünk ugyebár, hogy elvileg mindenkinek kizárólag a saját érdekei fontosak. Ezután persze a gyufa ára mindaddig csökkenni fog, míg visszajut körülbelül az eredeti 50 forinthoz, hiszen a hiány fokozatosan megszűnik. A piac így egyensúlyban marad, az egyes szereplők önző érdekérvényesítése pedig összességében a társadalom egészének javát szolgálja. Ezt a varázslatos momentumot először a múlt héten említett Adam Smith vetette papírra, valószínűleg meg is ragadhatta a képzeletét, különben aligha nevezte volna a piac "láthatatlan kezének". Kétségtelenül csábító elképzelés, hogy mindenkinek elég saját magával törődnie, és kellemes összhangban áll Smith korszakának legfőbb filozófiai és politikai eszméivel is, melyek egyébként ma is népszerűek.

Ugyanakkor a gondolatmenet - mint minden ember alkotta modell - csak bizonyos körülmények között alkalmazható, ezt pedig sokan hajlamosak elfelejteni. Mindez leginkább egy az élővilágban megfigyelt összefüggéssel, Liebig törvényével összevetve mutatkozik meg. Ez a törvény azt írja le, hogy a haszonnövények növekedését és terméshozamát nem a rendelkezésre álló szükséges erőforrások együttes mennyisége korlátozza, hanem az az erőforrás, amelyik a növény környezetében a legritkább. Más szóval a különböző tápanyagok nem válthatóak ki egymással automatikusan. A szabály a legtöbb élő rendszerre igaz. Ha jobban belegondolunk, bizonyos mértékig az emberi szervezetre is, hiszen vannak olyan vegyületek, melyeket testünk nem tud elégséges mértékben előállítani, amelyeknek a bevitelére közvetlenül szükség van az egészségünkhöz, a túlélésünkhöz. Ezeket nevezzük vitaminoknak. Ha nincs hozzáférhető C-vitamint szolgáltató forrásunk, akkor hiába eszünk meg akármennyi sült húst, tésztát vagy halat, a végeredmény étkezési rendellenesség, skorbut lesz, amely bizony könnyen halálos is lehet; ezt jó néhány tengerjáró hajó legénysége kénytelen volt megtapasztalni. Más vitaminok hiánya farkasvakságot, dongalábat vagy egyéb elváltozásokat okoz, és hiába próbáljuk meg őket egyéb anyagokkal kikerülni.

Hogy hogyan kapcsolódik mindez az energiaválsághoz? Pillanatokon belül kiderül... Amikor az imént azt mondtuk, hogy a gyufa árának megemelkedése után új szereplő tűnik fel a színen, akkor szóban forgó lépés mögött egy bonyolult folyamat állt pénzügyi tervekkel, hitelekkel, építkezésekkel, minőségellenőrzéssel, engedélyekkel és még ezer másik dologgal, ami a gyufa gyártásához nélkülözhetetlen. Persze feltételeztük, hogy az egyensúlyi árakon ennek a sok tevékenységnek az összessége még mindig olcsóbb, mint az eladott gyufából származó bevétel, így nem volt szükség részletezni semmit. Hasonlóan kezelhető a dolog, ha más termékeket vizsgálunk. Vegyünk egy bányászott nyersanyagot, mondjuk a lítiumot! Ez a fém egy elem a periódusos rendszerből, tehát soha nem lehet "elhasználni". Ráadásul ha csak a Földet tekintjük, akkor sem állunk rosszul mennyiségileg: még ha minden bányánk kifogyna is, akkor még mindig ott van a tengervíz, amelyben becslések szerint 230 milliárd tonna lítium található feloldva. Ebből már kijönne egy-két iPad akku, annyi szent... Csak ki kell vonni az oldatból, ez minden, a termelés felfuttatása után pedig az egyensúlyi ár vissza fog állni.

Mi akkor a gond? Az, hogy a tengervíz persze még így is meglehetősen híg oldata a lítiumnak. Az imént nem számoltam azzal, hogy mekkora munkával járna azt az erőforrást kihasználni, hogy mekkora energiaigénye van. A bányászat során - minden bánya esetében és a teljes képet nézve is - az ércek lítiumkoncentrációja átlagban fokozatosan csökken, mert a legjobb lelőhelyeket aknázzuk ki először. Ennek megfelelően egyre több energia kell a termeléshez. Az az akkumulátor, amit ma a kezünkbe kapunk, nem ugyanolyan mint a három évvel ezelőtti, amelyet lecserélünk rá. Talán kapacitásra, feszültségszintre és gyártási technológiára nézve megegyezik, talán képes működtetni ugyanazt a készüléket is, de az néhány gramm lítium, ami a lelkét alkotja, energetikailag drágább. Az árakban mindez azért nem tűnik fel, mert ma az energia hozzájárulása szinte ingyenesnek tekinthető. Ha ez a feltétel nem áll fenn, akkor rögtön kibillen a fenti folyamat működése, és akinek van némi minimális rálátása a dolgokra, az sejti, hogy a tengervíz lítiumtartalma emberi kéz által alighanem érintetlen marad majd...

A kőolaj nem elem, hanem speciális vegyületek keveréke, de valószínűleg minden funkciója helyettesíthető lenne más technológiákkal. Hiába jön el a pillanat, ami után nem tud növekedni a hagyományos kutak termelése, hiánytól akkor sem kell tartani. Szénből lehet benzint előállítani a vegyipar számára, léteznek működő villamos autók, vannak üzemanyagcellák, napelemek, szélerőművek, atomerőművek, amelyek képesek egy-egy területen alternatívát kínálni. Ha csak a kőolajat, földgázt és egyéb fosszilis erőforrásokat látjuk, akkor gyermeteg aggódásnak tűnhet az egész jövőkép, amelyet 15 hónapja pedzegetek ezen az oldalon. A kereslet megteremti a kínálatot.

A lényeg azonban nem a kőolaj, a lényeg az a jó minőségű energia, amelyet szolgáltat számunkra.

Az ipari civilizáció ugyanolyan élő rendszer mint egy hangyaboly, mint az emberi test, vagy a gabona, melyről Liebig beszélhetett. A különbség csupán abban rejlik, hogy mennyi és milyen belső átalakításra képes az adott organizmus. Például az ember számára a C-vitaminnak nevezett aszkorbinsav fogyasztása nélkülözhetetlen, a hiányába az imént leírtak szerint bele lehet pusztulni. A macskák velünk szemben viszont ragadozók, természetes környezetükben szinte egyáltalán nem esznek gyümölcsöket, zöldségeket. Az ő testük előállítja az aszkorbinsavat, számukra az nem lehet korlátozó tényező. Az ipari civilizáció a rendelkezésére álló energia segítségével rengeteg mindent meg tud oldani, például képes kis koncentrációjú érceket felhasználni, képes bonyolult vegyületeket összeállítani, első pillantásra átláthatatlan társadalmi rendszereket létrehozni, és még sorolhatnám. Az ipari civilizáció számára minden jel szerint maga a jó minőségű, szinte ingyenesnek tekintett energia a korlátozó tényező.

Ebben az a kínos, hogy az energiát viszont definíció szerint nem lehet kiváltani semmivel, mert az maga a végső erőforrás, az absztrakt módon meghatározott munkavégző képesség. Sőt, a helyzet valójában még kellemetlenebb, ugyanis az energetika szakterülete nem csupán összeadás és kivonás, hanem minőségi kérdések is felmerülnek. Ismert, hogy mindez hogyan működik, ezt írják le a hőtan főtételei. Egyértelműen kimondják, hogy az energiát, amelyet felhasználtunk, minden esetben gyengébb minőségűvé alakítottuk át a tevékenységünk során, és hogy az soha többé nem hozható vissza. Nincsenek trükkök, nincsenek technológiák, a folyamat szigorúan egyirányú, ez a természet törvénye. Az ipari kereslet nem hoz létre koncentrált, olcsó energiát. Kőolajat lehet bányászni a tenger alatt is, lehet fejteni olajpalából, vagy létre lehet hozni mesterségesen, de az soha nem lesz ugyanaz, mintha ütünk egy lyukat a földbe és megcsapoljuk a feltörő fekete zuhatagot. Még ha összetételre megegyezik, akkor sem. Nincs meg vele ugyanaz a nyereség, nem használható fel ugyanazokra a célokra, ugyanazon az áron. Az alternatív forrásokkal - ezekről valamikor még lesz szó egyesével is - ugyanez a helyzet, egyszerűen lehetetlen olyan energetikai nyereséget abszolválni, mint a hagyományos olajbányászattal. Gyengébb a minőségük, nem megfelelőek a jelenlegi életmódunk,  a jelenlegi civilizációnk fenntartásához.

Ez a "lehetetlen", amiről itt írok, a fizika által leginkább megalapozott állítások egyike, nem én találtam ki. Természetesen ettől függetlenül az előző bekezdés nem elégséges, hogy teljesen leírja a dolgot, épp ezért is született az egész blog, amelyet mellesleg épp a hőtanra való utalásként neveztem el A természet nyilának. Ahogy a könnyen hozzáférhető kőolajforrások eltűnnek, elfogynak, úgy valószínűleg egyre inkább érezni fogjuk Liebig minimumtörvényét a saját bőrünkön, mert az azokban tárolt energiához fogható minőséghez nincsen más hozzáférésünk. Nem árthat, ha még idejében elismerjük, hogy magunk is az élővilág részei vagyunk, mert amíg felsőbbrendűnek képzeljük magunkat, addig védtelenek leszünk még a természet olyan törvényeivel szemben is, amelyeket egyébként jól ismerünk.

Homályos körvonalak (2. rész)

Van benne valami ijesztő és egyben valami gyönyörű is, ha az ember megpróbálja összefüggő egészként kezelni és értékelni a világról szerzett tapasztalatait. Sokszor persze nehéz összekapcsolni mondjuk a gimnáziumban "megkóstolt" huszadik századi európai költészetet a gyógyszereinkkel szemben egyre ellenállóbb kórokozókról szóló cikkekkel vagy akár a rezsiköltségeink alakulásával, máskor viszont váratlanul szembeötlő azonosságok és párhuzamok mutatkoznak meg előttünk. A múlt héten szerencsém volt, és olyasmibe futottam bele, ami megfelel az utóbbi leírásnak.

Különböző, itt és most érdektelen - lényegében adminisztratív - okokból tavasszal rendszeresen szociálpszichológiáról szóló előadásokon veszek részt. Egy szokványos egyetemi tárgyról van szó, melyet egy filozófus előadó oktat, és nagy meglepetésemre gyakran olyan területekre hatol be, amelyek igencsak érdekesek az itt tárgyalt témák szempontjából. Egyáltalán nem vártam, és mégis ebből az irányból kapok folyamatosan új impulzusokat. Ez persze nem lehet csoda számomra, hiszen én magam hirdetem leginkább, hogy nem lenne szabad kétségek nélkül speciális, átjárhatatlan részekre szabdalni a világunkat; kicsit néha mégis meghökkentenek a hasonló meglepetések.

A legutóbbi ilyen előadáson a szociálpszichológia tudományának kialakulásáról volt szó. Ez egy igen fiatal szakterület a maga körülbelül 5 évtizedével, sokan még élnek azok közül, akik a kezdeteknél jelen voltak. Talán ennek is köszönhető, hogy a megalapozás körüli nehézségek sokkal elevenebben élnek, mint számos más diszciplína esetében. Ahogy az előadó mondta - szó szerint idézve - "minden új tudománynak körbe kell pisilnie a területét, ahol ő az illetékes". Így tudnak elismerést szerezni, beilleszkedni abba a szervezeti sémába, amely már korábban létrejött. Így lehet például egyetemi tanszéket alapítani, a kutatásokhoz pénzt szerezni, és még számos hasonló, gyakorlati jellegű indokot említhetnék. Mi ebben az érdekes? Az, hogy a territórium kijelölése nem kizárólag elvont, logikai kérdés, hanem épp azért, mert emberi, szociális célokat szolgál, erős társadalmi nyomásnak, torzításnak is ki van téve. A tudomány maga nem csupán egy totálisan elvont kísérlet a világ megismerésére, hanem legalább ennyire tekinthető intézmények, alapítványok, és bonyolult emberi érdekek szövevényének is. Sokan nem szeretnek így gondolni rá, mert az ő értékrendjük szerint ez alantas, megalázó, netán mocskos állapotnak minősül, de ez a tényen mit sem változtat: a tudomány azt mondja, amit hallani akarunk. Ha nem tesszük fel a helyes kérdést társadalmi szinten, akkor a tudománytól soha nem fogjuk megkapni a helyes választ.

Igen, ez pontosan ugyanaz a momentum, amelyről az elmúlt hetek bejegyzéseiben írtam a közgazdaságtan esetében. Az a döntés, amely megmondja, mit tartunk fontosnak és mit hanyagolunk el, ami a világ nagy, egységes rendszeréből kiválaszt egy konkrétabb, megfoghatóbb részletet. Ha az előbbieknek megfelelően utánanézünk a gazdaságtan kialakulásának, akkor némileg érthetőbbé is válnak azok a hiányosságok, amelyeket megfogalmaztam és amelyekkel továbbra is foglalkozni szeretnék. A gazdaságtan, mint önálló tudományág elválaszthatatlan a felvilágosodás korszakától, a 18. századtól. Az ekkor kezdődő ipari fejlődés és az alapokig hatoló társadalmi átalakulások megindulása hozták létre az igényt az újszerű tudásra, és bőven akadtak, akik felismerték és megpróbálták betölteni az űrt. (Természetesen - ahogy az lenni szokott - ők sem jártak rosszul ezzel a tevékenységgel.) Gondoljunk bele, milyen társadalmi elvárások lehettek ebben a korszakban egy új tudományággal szemben! Nem kell túl sokat görcsölni rajta, hogy erre egy jó közelítést tudjunk adni. A felvilágosodás pezsgő szellemi környezetében kevés gondolat kapott olyan hangsúlyt, mint az előítéletektől mentes, független, tiszta emberi ész tisztelete, sőt, kultusza. Aki e körülmények között az ember gazdasági döntéseinek irracionális, nehezen megmagyarázható elemeit emlegette, az aligha számíthatott akkora sikerre, mint aki hideg ésszerűséget feltételezett. A homo oeconomicus múlt héten említett modellje eszerint egyáltalán nem vak véletlen szüleménye.

Más kérdés, hogy azóta ezt az elképzelést több irányból újra és újra megkérdőjelezik, és zajlanak kísérletek alternatív elméletek kialakítására is. A kétségek legsúlyosabb indoka minden bizonnyal az a kiábrándító tapasztalat, hogy sokszor képtelenség ráilleszteni a "gazdaságos ember" modelljét a valóságra, és hogy ennek közvetlen, viszonylag rövid távon érezhető következményei vannak a döntéshozók számára. Legnyilvánvalóbb példa a pénzügyi buborékok esete, amely nem más, mint a bizonyos termékek következetes túlértékeléséből következő rendre visszatérő válságok és krachok metaforája. Ez az utolsó mondat talán túl tömör volt, de most ez szándékos, az ilyen mániák és hisztériák külön posztot (vagy akár posztokat) érdemelnek majd, mert alapos ismeretük nélkül a jelenleg működő gazdasági rendszer folyamatairól sajnos aligha lehet bármilyen értelmes fogalmat alkotni.

Vannak azonban olyan hiányosságai a jelenlegi gazdasági szemléletnek, amelyek jóval lassabban és csak közvetett módon fejtik ki hatásukat. Ezeknek az érzékeny pontoknak az elemzése még annyira sem tartozik a népszerű témák közé, mint az emberi racionalitás kérdése. A megfelelő folyamatok legnagyobb részét a felvilágosodás idején még elképzelni sem tudta senki, hiszen olyan léptékű hatásokról van szó, amilyenekről az akkori gondolkodóknak halvány fogalmuk sem lehetett. Ami azt illeti, a maiaknak már lehetne, ők viszont ismét csak az előbb említett "egyéb" okokból jórészt képtelenek bármilyen változtatásra...

Hogy miről is van szó konkrétan? Javaslom, üssük fel Adam Smith A nemzetek gazdagsága című művét, amelyet teljes joggal vehetünk a gazdaságtan Bibliájának is. Ez a mű teremtette meg a máig használt fogalmi kereteket, általában a megjelenését szokás a szakma megszületésének is tekinteni. Az első fejezet első mondata az eredeti angol szöveg fordításától függően valahogy így hangzik:

"A nemzetek egy évben elvégzett munkája az az eredeti forrás, amely egész évben ellátja őket az élethez feltétlenül szükséges, illetve a kényelmi szerepet ellátó cikkekkel; ezek éppen ezen elvégzett munka termékei közül vagy az e termékekkel más nemzetektől vásárolt dolgokból kerülnek ki."

Így leírva - talán még a suta fordításom ellenére is - triviális igazságnak tűnhet ez a megállapítás. Pedig valójában nem is lehetne nagyobb tévedéssel indítani egy művet. Az emberi munka nem eredeti forrása semmilyen kézzel megfogható értéknek, csupán átalakítunk és felhasználunk olyan erőforrásokat, amelyeket a környezetünk rendelkezésre bocsátott. A szekrény a sarokban fából készült, melyet a napsugárzás táplált és erősített, melynek kifejlődéséhez a megfelelő ásványi anyagokat a helyi geológiai viszonyok és életközösségek biztosították. A fémet a bejárati ajtónk kilincsében a földből bányászták ki üzemanyagot égető gépek segítségével, amely üzemanyag egy másik bányából származik. Az emberiség nem teremtő, hanem átalakító szereppel bír, a valódi alapok a környezetünkben találhatók.

Nem kizárólag a saját munkánkból élünk, hanem mindabból is, ami azt lehetővé teszi. Több alkalommal említettem ezeken a hasábokon, hogy a modern ember szabadságának gőgje mögött gyakran alattomos függőségek rejtőznek; nos, a helyzetünk gazdasági szempontból sem különb. Fogós kérdés annak a megállapítása, hogy egy-egy termék vagy szolgáltatás értékének mekkora részét képezi az emberi munka, és mekkora részt adnak a természettől ingyen kapott nyersanyagok, lét- és munkakörülmények, minden bizonnyal minden egyes dolog esetében egész más ez az arány. Azt azonban egészen biztosan állíthatjuk, hogy bármiről is van szó, a környezettől való függésünk egészen soha nem iktatható ki, és enélkül a magától értetődőnek vett hozzájárulás nélkül legtöbbször egyáltalán nem is tudnánk belekezdeni semmilyen feladatba. Próbálhatunk például búzát termeszteni csapadék nélkül, aligha fog összejönni...

Ez az elhanyagolás mindaddig nem jelent problémát, amíg a környezeti erőforrások semmilyen lényeges korlátot nem állítanak fel a gazdaság működése számára. Smith idejében ez volt a helyzet, az ilyen korlátoknak még az árnyéka sem tűnt fel a láthatáron. Akkoriban az emberiség még éppen csak elkezdte a fosszilis erőforrások ipari alkalmazását, és a gépekkel való feladatmegoldás ötlete még szinte csak csírájában volt meg. Fel sem merültek olyan kérdések, mint a klímaváltozás, az elsivatagosodás, a fajok kihalásának megdöbbentő felgyorsulása, vagy éppen az ózonréteg elvékonyodása. A következmények nem voltak szembetűnőek, elképzelhetetlenül távoliak voltak, ezért könnyű volt figyelmen kívül hagyni őket.

Mi a helyzet ma? Most tapasztaljuk a felsorolt kínos és esetenként rémisztő jelenségeket és társaikat, amelyeket meg sem említettem. Most vagyunk abban a helyzetben, hogy korábbi tételeinket felülvizsgáljuk, hogy legalább a további károkat mérsékelni tudjuk. A probléma az, hogy mára megfordult a helyzet: a válságjelenségek váltak hétköznapi témává, és a gazdaságtan gyökerei távolodtak el tőlünk. Egyszerűen szentségtörésnek tűnik még a feltételezés is, hogy például Magyarország gazdaságpolitikáját a környezeti erőforrásaink kímélésére és a károsodott rendszerek gyógyítására alapozzuk. Pedig a gyermekeink, a közösségünk jövője számára az bizony többet jelentene, mint néhány forint a bankban, netán egy plazmatévé vagy "okostelefon". Mégsem tudunk kilépni a belénk nevelt elvárások köréből, és legtöbbször a közvetlen, azonnali anyagi gyarapodás irányítja a gazdasági döntéseinket.

Fokozottan igaz ez a közgazdászokra, akiknek emellett még a szakmai önérzetét is sértheti, hogy például én most az egész szakterületüket kritizálni merészelem. "Nem értesz hozzá, ez nem egy mérnök dolga" - szinte már hallom is az elutasítást. Bizonyára van is, amiben tévedek. Abban viszont biztos vagyok, hogy egyáltalán nem árthat, ha szembesítem őket az eszmefuttatásaik beépített határaival, mert úgy tűnik, hogy meg akarnak feledkezni ezekről. Ha ugyanis igazam van, akkor épp a közgazdászok lesznek a legeslegutolsók, akik a valódi problémákat felismerik. Őket egyszerűen arra képzik, hogy ezeket figyelmen kívül hagyják. Márpedig a rendelkezésünkre álló erőforrások végesek, és amikor a határaikhoz érkezünk - ez a folyamat szerintem már javában zajlik -, akkor a jelenlegi gazdaságtan népszerű elméleteinek csinosítgatása fikarcnyit sem fog segíteni rajtunk.