Hatás és ellenhatás

A legutóbbi bejegyzés megírása után szinte rögtön hiányérzet fogott el, egy olyan hangulat, mintha nem mondtam volna el mindent, amit akartam. Általában egy írás közzététele után egy-két nap öntelt semmittevés szokott következni nálam e téren, most viszont kénytelen voltam kicsit újragondolni a mondanivalómat, és felkutatni, mi is az, ami mindenképp a megfogalmazott állítások mellé kívánkozik. Ekkor tűnt fel az is, hogy maga a cím - amelyen talán a legtöbbet szoktam töprengeni - ezúttal elég áthallásosra sikerült. "A föld meghódítja az embert". Ezt könnyen lehet úgy értelmezni, mint egy érzelgős, semmibe révedő pillanatban megfogalmazott sóhajt. Pedig a célom egyáltalán nem ez volt, még akkor sem, ha saját költözésem kapcsán  - ahogy azt írtam is - találkoztam hasonló pillanatokkal. A szentimentalizmusnak egyébként szerintem nem vagyok kitüntetett művelője... Amit a cím közölni akart, az egy sokkal földhözragadtabb jelentés, mégpedig az, hogy nemcsak az ember igázza le és alakítja át a lakóhelyét, hanem mindez fordított irányban is mindig megtörténik. Valahogy úgy működik a folyamat, mint Newton harmadik törvénye a mozgásról: ha egy test erővel hat egy másik testre, akkor a másik test egy ugyanolyan nagyságú, de ellentétes irányú ellenerővel hat rá vissza. Tehát amikor valaki egy nehéz aktatáskát cipel, egy idő után belefájdul a válla az erőfeszítésbe. Ha egy autó betonfalnak rohan, akkor talán felismerhetetlenül összetörik, de - hiába kevésbé látványos - az építményben is keletkezik kár. Ez egy olyan törvény, melynek szellemét egy percre sem lenne szabad elfelejtenünk: bármit is teszünk, mindennek van következménye ránk nézve. Mindennek. Semmi sincs ingyen.

Helyesebb lett volna talán az "A föld hódítja meg az embert" címet adni, finom különbségeket finoman is képes visszaadni a magyar nyelv... Így visszatekintve valószínűleg ezt is elvetném, de ez már történelem. Végeredményben illik is a cím az íráshoz, mert azt is teljes összefoglalónak szántam, ehhez képest pedig bőven akadnak hozzá lehetséges kiegészítések.

A következő ilyen inger sokkal váratlanabb irányból érkezett, mint saját tökéletlenségem imént leírt újabb felismerése. Ahogy arra már az egész oldal indításakor említettem, sokféle módon, és viszonylag hosszú ideje nyújt számomra inspirációt John Michael Greer The Archdruid Report című blogja. Egy odavetett pillantás után fény derülhet rá, és nem is titok, hogy A természet nyila szinte egész szerkezetét szenvtelenül róla másoltam, csupán átültettem egy nekem tetsző külalakba. A heti egy bejegyzés, a nagyobb témák alapos, elhúzódó kibontása és alkalomadtán maga a tartalom is rímel az ott olvasottakkal. (Bár éppen az utóbbi jelenleg kevésbé igaz, mert a politikai ideológiák módszeres megismerése és kritikája egy attól a blogtól viszonylag eltérő témát jelent.) Ebből talán már egyértelmű, hogy bizonyos mértékig mintának tekintem Greer világképét. Ezért is különösen furcsán éreztem magam, mikor múlt héten két nappal az én gondolataim után szinte ugyanazokat a következtetéseket olvastam az ő tollából is.

Tulajdonképpen persze nem túl nagy csoda ez az egybeesés, hiszen Izrael gázai kalandja - ami azóta szerencsésen elcsendesedett - akkor szinte kínálta magát valamilyen elemzésre. Érdekes viszont, hogy mennyire különböző úton jutottunk el ugyanoda, hiszen míg én ideológiákat cáfoló és végeredményben a hívőket kiábrándító példákat kerestem, addig Greer az USA világbirodalmának várható összecsuklását taglalja immár hónapok óta. Mindkét múlt heti gondolatmenetben fontos szerepet kaptak a közel-keleti földrajzi körülmények, a szomszédos államok helyzete, a nagyhatalmi viszonyok, sőt, ugyanúgy megjelentek párhuzamként a középkori keresztes államok is. Megállapítást nyert, hogy Izrael a mai állapotában nem lesz képes sokáig fennmaradni, mert a nyugati kapcsolatainak, elsősorban pedig Amerikának a várható bukásával szükségszerűen védtelenné válik más nagyhatalmi érdekekkel szemben. Kínának például semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a nyersanyagban gazdag arab és lakosságukból fakadóan igen komoly súllyal bíró muszlim  országokkal szembeforduljon a zsidó állam miatt, sőt... De ugyanez igaz a többi feltörekvő világpolitikai szereplőre is.

Egy dolgot talán nem hangsúlyoztam eléggé, mégpedig azt, hogy Izrael sorsának az ilyen irányú előrejelzése nem abból következik, hogy én személy szerint nem szeretem őket, vagy nem tartom nagyra. Ha valaki rákérdez, nem tagadom le, hogy melyik oldallal szimpatizálok inkább ebben a konfliktusban, a leírt érvek viszont ettől teljesen függetlenek. Nem azt fejtettem ki, hogy Izrael a bűneiért fog meglakolni, hogy erkölcsi jóvátétel következik, csupán azt, hogy egy kulcsfontosságú kérdésben - az USÁ-hoz való sokáig előnyös kötődés megszilárdításában - teljesen elszámították magukat, és ennek az egyenes következményeit egyszerűen nem lehet elkerülni. Bármilyen kellemetlenül is hangzik, azért szerintem minden józan embertársunk tisztában van vele, hogy a háborúkat nem azok nyerik meg, akiknek igaza van, akik erkölcsösebbek. Már csak azért sem, mert - ahogy ez a Közel-Keleten a Napnál is világosabban megmutatkozik - a két oldal erkölcsei között mérföldes eltérések is lehetnek. Sokkal inkább azok lesznek a győztesek a küzdelemben, akik a lehetőségeiket könyörtelenül kihasználják, például akkor harcolnak és olyan ellenfelek ellen, amikor és akiket biztosan el tudnak söpörni. Izrael és Gáza esete első pillantásra talán pont ilyen döntésnek tűnik, a helyzet viszont az, hogy valamivel hosszabb távon a palesztinok győzelméhez szerintem kevés kétség fér. Talán volt idő, amikor meg lehetett volna egyezni velük, de akkor Izrael teljes fölénye ezt nem tette szükségessé. Most pedig már nincs miből alkudni.

Mindennek tényleg nincsen semmi más oka, mint a helyi domborzat, az éghajlati viszonyok, a nyersanyagkincs és az elhelyezkedés a világtérképen. Egyszerű, beépített feltételek. Idegen szóval ezt az összefüggésrendszert geopolitikának hívjuk, bár bevallom, a magyar sajtóban nem sokszor találkozom a kifejezéssel. Talán sokan azt hisszük itt Európában, hogy ez egy elavult megközelítés, és már megszabadultunk ezektől a láncoktól, de ez óriási tévedés. Ha csak végignézem azt, hogy a földgáz, melynek elégetése az internetelérésemet, a számítógépemet, és a világítást működteti, milyen útvonalon érkezik Oroszországból, akkor már belefutok számos geopolitikai konfliktusba. Ahogy Goethe mondta: "Senki sem tengődik reménytelenebb rabságba taszítva, mint aki tévesen azt hiszi magáról, hogy szabad." Ismét csak nem kapunk ingyen semmit, és ugyebár ez messze nem csak Izraelre vonatkozik...

Ennyi példa azonban szerintem nem elég, hiszen itt mindennapi életünk néhány alapvető feltételezéséről van szó. Például arról, hogy aki más nyelven beszél, az külföldi. Arról, hogy az államok döntései csupán a nemzet üdvét keresik. Hogy fejünk felett eleve el van rendelve, melyik nemzethez, államhoz tartozunk. Egyik sem magától értetődően hamis állítás a szemünkben, nem könnyű tőlük megszabadulni. Korábban egy másik ideológia, a liberalizmus kapcsán részletesen szóltam a különböző kulturális, etnikai, vallási közösségek, népek együttélésének problémáiról. A nacionalizmus egy új dimenziót hoz be ebbe a kérdésbe, mégpedig azt a gondolatot, hogy minden csoportnak saját állam, saját ország jár. Ez az elképzelés - legalábbis becsületesen, tehát valóban elvszerűen nézve - a gyakorlatban abszolút megvalósíthatatlannak bizonyul, ennek ellenére még mindig népszerű. Pedig egyáltalán nem kell messzire tekintenünk ha szemünket bántó ellentmondásokat keresünk.

Tekintsünk most el a nemzetállamok nyilvánvaló "fekete bárányaitól", mint például Spanyolország! (Rájuk talán visszatérek, ha tényleg meggyűlik a bajuk a katalánokkal...) Nézzünk inkább egy százszor elbeszélt sikersztorit, a német egység történetét! Itt nem az NSZK-NDK egyesülésre célzok, hanem a több mint egy évszázaddal korábbi, nemzeti érzéstől fűtött államalapításra. Németország ugyanis tulajdonképpen csak 1870 óta szerepel a térképeken, korábbi formájában sokkal inkább volt nevezhető számos, egymással is rivalizáló kisebb monarchia laza koalíciójának. Német ajkú népek igen nagy területen élnek, és a folyókban, hegyekben és völgyekben bővelkedő - tehát minden lehetséges módon erősen tagolt - vidéket, ahol nagy részük lakik, nehéz egy központ irányítása alá vonni. Már a méretek is okozhattak problémát, hiszen például Bécsből igen nehéz időről időre erőszakkal megfegyelmezni a Rajna-vidék kikötővárosait. Ugyanakkor a két régió között akár olyan komoly érdekellentétek is felmerülhetnek, ami ezt szükségessé tenné, hiszen egyaránt kedvező a pozíciójuk egy-egy erős, gazdag állam létrehozására. Ami azt illeti, ebből kifolyólag az egy-egy völgyből vagy városból álló miniországok mellett léteztek is ilyen nagyobb területű, stabil német államok, mint például Szászország, Türingia, vagy Bajorország, a központi irányítást viszont tulajdonképpen egyikük sem tudta kisajátítani. Amelyikük a legközelebb került ehhez a modern időket megelőző évszázadokban, az faramuci módon ma nem is tekinthető németnek. A déli, jól védhető hegyvidék és a Duna itt elkeskenyedő völgye Ausztriát igencsak erős pozícióba helyezte, a Bécsi-medence nyílása kelet felé pedig számunkra is igencsak ismerős lehetőségeket, erőforrásokat és szövetségeket kínált nekik.

Meg is érkeztünk a kérdéshez: az osztrákok vajon nem ugyanolyan németek, mint akiket ma annak hívunk? Vagy a német nyelvű svájciak, akik szintén a hegyek védelmében egy bezárkózó, különc utat járnak? Vagy akár a hollandok? Mindegyikük nyelve eltér ugyan az irodalmi némettől, a hochdeutsch-tól, de azt egyébként is mesterségesen, központilag hozták létre a rengeteg különféle variáns kiegyenlítésére, ugyanis a korábbi megosztottság egyfajta tájnyelvi kavalkáddal is együtt járt. Az említett régiók lakói azért nem lettek a német nemzet részei, mert a megfelelő időszakban különféle okokból nem lehetett kikezdeni a saját államiságukat. Ausztria nagyhatalom volt, Svájcot aránytalanul nehéz elfoglalni értékeihez képest, Németalföld pedig - szintén földrajzi adottságoknak köszönhetően - a tengeri kereskedelemből és gyarmatosításból addigra meggazdagodott, és ha nem is katonai hatalommá, de komoly nemzetközi tényezővé vált. Utóbbi állítás igazsága tisztán megmutatkozott, amikor az első világháborúban Belgium megtámadása miatt Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak. Ahogy akkoriban sokan nem túl nagy tisztelettel nevezték, egy rongydarab miatt ugrottak egymásnak, az egyensúly viszont pont azon a fikarcnyi területen múlott. A német "egység" épp annyira mutatja a nacionalizmus kudarcát, mint a sikerét. Felhívja a figyelmet arra, hogy a földrajzi korlátokat még a 19. században, a száguldó ideológiai haladás időszakában sem lehetett elhanyagolni. A jövőben véleményem szerint még ennél is kevésbé lesz ez lehetséges.

Nézzük a dolgot az ellentétes irányból. Láttuk, hogy egy nép nem mindig tud egy állam mögé állni. Ugyanakkor más esetben képes több nép ugyanerre? Nagyon is! Nem kisebb világpolitikai szereplő szolgáltat erre demonstrációt, mint az Egyesült Államok. Az ország földrajzi lehetőségei kezdetben gigantikusak volt, igaz, ma sem panaszkodhatnak. Majdnem mindent ennek köszönhetnek, különös tekintettel a kőolajlelőhelyeikre... Az atlanti parttól elindulva, az Appalache-hegység mögött széles, termékeny síkságot találunk, amely jelenleg is az egyik legnagyobb gabonatermelő a világon. A vidék ráadásul vízi utakkal sűrűn be van hálózva, így a kapcsolat a kikötővárosokkal és a világ többi részével még energiaszegény időkben is biztosítva van. Még nyugatabbra nyersanyagokban gazdag hegységek állnak, majd a másik óceán, egészen addig pedig szintén játszi könnyedséggel juthattak el a jenkik. A terjeszkedésben legfőbb támaszuk az újonnan érkezett bevándorlók hűsége volt annak idején, függetlenül a származásuktól. Szeretik is úgy nevezni magukat, hogy "nemzet nép nélkül", noha valójában éppen hogy igen sok nép tette le ott a névjegyét. Olaszok, írek, lengyelek, magyarok, kínaiak, japánok, afrikaiak, skandinávok, németek, egyik közösséget sem lehet figyelmen kívül hagyni. A sikeres, modern ország prototípusaként számon tartott USA tehát mint nemzetállam egyszerűen értelmezhetetlen. A kölcsönös megfeleltetés népek és országok között több irányból is cáfolható, mégpedig olyan példákkal, amelyeket nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

Azt hiszem, most már valamivel teljesebb képet sikerült alkotni az államok mibenlétéről és a nacionalizmus e téren tapasztalható kétségességéről. Nem állíthatom, hogy könnyen vettem volna ezt az akadályt, de annál édesebb lesz most a pihenés. Ezért is meg kell ugyanis dolgozni. Legközelebb egy olyan téma kerül majd terítékre, amely felületesen ma is szóba került, és akarva-akaratlanul tulajdonképpen már többször is beharangoztam: a birodalmak és a nacionalizmus kapcsolata.

A föld meghódítja az embert

Az elmúlt néhány hétben családommal és egész háztartásunkkal együtt új lakásba, új házba költöztünk. A hely csupán körülbelül 20 perc sétára található a régi otthonunktól, a költözés számunkra mégis hatalmas és igen nehezen megszervezhető feladatnak bizonyult. Már amennyire egyáltalán befejezettnek tekinthető a folyamat, nem tudom ugyanis, hogy valaha igazán a végére érünk-e... Mindenesetre ebben az időben szüntelenül azzal a ténnyel szembesültünk, hogy bármennyire is szeretnénk rendet látni magunk körül, mindig lesz a kitalált rendszer alól egy kivétel, mindig lesz egy nyitott kérdés. Aki volt már ilyen vagy hasonló helyzetben, az tudja, hogy teljesen ki lehet merülni az ilyen igyekezet közben, valósággal kiszippantja az emberből az energiát. Ezzel egy időben viszont nagyszerű érzés látni az eredményt, azt hogy valami szép, valami hasznos, valami értékes születik a kezünk alatt. Kissé hasonló ehhez a blog írásának folyamata is. Nem hiszem, hogy világmegváltó gondolatokat tennék közzé, de ha csak egy kicsi hatást is kivált akár saját magam, akár mások életvitelében, világlátásában, akkor már bőven megérte. Természetesen nyitva hagyott kérdésekből itt sincs hiány, legutóbb ráadásul alaposan fel is adtam magamnak a leckét ilyen tekintetben.

A nacionalizmussal szembeni kritikám, amely néhány hete uralja ezeket az írásokat, két fő részre bontható. Legfőképpen - ahogy már a szabadelvű ideológia esetében is történt - megpróbálom felhívni a figyelmet az eszme fenntarthatatlan alaptételeire. A liberalizmus kapcsán az egyénekig lebontott társadalomszemléletet, és a kulturális közösségekkel szembeni vakságot hoztam fel, amely legfőképpen - és néha abszurd léptékben - a jogrendszerünkben mutatkozik meg. Ugyanez az elem a nemzeti elv esetében a nemzetállamok határainak megkérdőjelezése volt, ami gyakorlatilag egyet jelent a létjogosultságuk kétségbe vonásával. Legutóbb konkrétan is megfogalmaztam: az energiában szűkölködő államok határai hosszú távon valószínűleg egyenesen a természeti korlátokhoz (hegységekhez, tengerekhez, sivatagokhoz) fognak igazodni. A mai határok jelentős része a cirkuszban pálcák végén pörgetett tányérokhoz hasonlít. Az adott állam megállás nélküli erőfeszítéseinek és befektetéseinek köszönhetően a határok ideig-óráig működőképesek lehetnek, de amint fogyni kezd az erre fordítható energia, a semmibe, azaz inkább a magától értetődő egyensúlyi állapotba fognak visszahullani. A zsonglőrök is mindannyian elfáradnak és leejtik a tányérokat, az összes néző és ők maguk is tudják, hogy azok nem maradhatnak fent örökké.

Az így megszülető új államhatárok ekkor szinte biztosan nem felelnek majd meg a nemzetállami kritériumoknak. A más országokhoz került, feladott területeken maradhat a korábban magától értetődőnek tekintett "nemzet" jelentős része, nekik pedig rá kell majd jönniük, hogy ezek az események - eszmék ide vagy oda - aligha fordíthatók vissza. Általában is igaz: amit az ipari civilizáció fellendülése idején megszereztünk, annak jó részben készülhetünk a fájdalmas elveszítésére. Amit viszont akkor hagytunk hátra, azt esetleg újra megtalálhatjuk.

A másik fő vonulat annyira összefügg ezzel a gondolatmenettel, hogy talán ki sem kellene emelnem, de mégis külön hangsúlyozom. Szeretném minden egyes esetben felhívni a figyelmet arra, hogy egyik változás sem jelenti az végítéletet, egyik sem jelenti, hogy a pokol jelenik majd meg közöttünk. Épp ezért szeretném megmutatni, mennyire álságosak ezek az ideológiák, mennyi kárt okoznak ma is, és azt, hogy ami helyettük egyszer majd fenntarthatóan működhet, elviselhető és sok tekintetben - a kíméletlen körülmények és kegyetlen csapások ellenére - emberibb élet lehetőségét rejti. A lényeg egyik írásomban sem az, hogy lemondjak a boldogságról, sokkal inkább, hogy megtudjam, valójában hogyan is érhetem el.

A nyugodt és kiegyensúlyozott emberi életnek része az is, hogy tudjuk, melyik világi hatalom fennhatóságát és törvényeit ismerjük el. Akár pigmeusok vagyunk a Kongó mellett, akár kínai bevándorlók Los Angelesben, a mindennapi életünket alapvetően befolyásolja, melyik kényszert tartjuk hasznosnak, és melyiket akarjuk kikerülni. Ez elsősorban választás és vállalás kérdése, ami minden hűségnek az alapja. Végső soron úgyis az a parancs, az az állam lesz sikeres egy adott helyen, amelyik a legerősebb, ezt pedig a hozzá kötődő közösségek és egyének jellemzői határozzák meg. A döntés módjára azonban még nem adtam semmiféle választ. Miről ismerjük fel azt az államot, ami valóban - egy múlt héten használt kifejezéssel élve - érdemes a bizalomra? Az kell hogy érdekeljen, hogy milyen nyelven beszél? Hogy ki a vezetője? Vagy egyszerűen hogy mennyit fizet cserébe a hűségért? A választ példákon keresztül szeretném megmutatni.

A költözködésünk témáját nem kizárólag a lassú, nyugodt bevezetés érdekében említettem, szorosan kapcsolódik ugyanis a tárgyhoz. A költözés nem csak annyi, hogy máshol fekszik le aludni az ember (ez egyébként is viszonylag gyakran előfordul). A dolognak valami ennél mélyebb értelme is van. Magamon jelen pillanatban nagyszerűen le tudom mérni, hogy a lakóhelyem megváltozása miatt másként tekintek egész környezetemre. Különösen akkor derül erre fény, ha - mint a mi esetünkben is - jellegében teljesen eltérő otthonba költözik valaki. Egyáltalán nem mindegy, hogy panellakásban vagy kertes házban, hogy faluban, tanyán vagy a főváros egyik körútján lakik az ember. Természetesen más kihívásokkal szembesül, más szomszédokkal kell együtt élnie, más képességekre kell szert tennie. Ugyanígy befolyással bír az is, hogy kicsi vagy nagy lakásban éljük le mindennapjainkat, az is, hogy hány családtagunk, esetleg hány albérlő, főbérlő vagy lakótárs néz az arcunkba minden egyes reggel. Fontos, hogy el tudunk-e bújni mások kíváncsisága elől, vagy mindenképp nyitott könyv az életünk. Az otthoni reakciók és viselkedési minták visszaköszönnek akkor is, ha kimozdulunk, hiszen életünk jelentős részét ott töltjük.

Jómagam közelebb kerültem a "vadonhoz", csendesebb és függetlenebb otthonra leltem. Nem mintha a házat, ahol felnőttem, nem szeretném továbbra is, de ezek ettől még tények. Rengeteg dolog megváltozik. Fát kell hasítani a fűtéshez, tágas hely nyílik a kertészkedésnek, ezzel együtt pedig kezelni kell a problémát, hogy a környéken nincs közvilágítás. Egyik tevékenység sem olyasmi, amire 5-6 éve azt mondtam volna, hogy hozzám tartozik majd, most mégis így van, lassan-lassan részemmé válnak. A körülmények jellemeket formálnak, az otthon körülményei pedig messze nem az utolsók ezek között. Ha megpróbálnék úgy élni, mintha gázzal működne a fűtés, rövidesen igen hideg lenne idebent, ez nem vitás. Akinek természeti, földrajzi korlátok terhelik az életét, annak fel kell ismernie, és a lehető legbölcsebben kezelnie kell őket. Ez éppen annyira igaz az államokra, mint az egyes személyekre.

Egy "kicsivel" ismertebb, de szintén aktuális történés a közel-keleti politikai helyzet alakulása. Mire ezeket a sorokat olvassa valaki, meglehet hogy minden ízében valódi háború fog tombolni Izrael és a Gáza környékére űzött palesztinok között. Nem mintha a jelenlegi bomba- és rakétatámadások vagy akár a status quo - megszállással, blokáddal, az ellenkező oldalon pedig például robbantásokkal és emberrablással - nem elégítené ki a háború meghatározását, de igazán mégis akkor figyelünk oda, ha kézifegyverek szólnak és tankok dübörögnek. Az áldozatok hozzátartozóinak jajveszékelése és a két fél diplomáciai csavarjai bejárják az egész világsajtót. A kibogozhatatlan helyzetet elnézve azt kérdezi magától az ember: vajon ennek tényleg így kell lennie? Mindenki helyes szerepet játszik, vagy valamilyen tévedés az egész?

Mivel a blog - és ez a bejegyzés önmagában is - a természet által felállított, "beépített" határokat taglalja, javaslom, nézzük az esetet ebből a szempontból. Ehhez egy hosszabb lélegzetű cikk lesz a segítségemre, amely azt vizsgálja, a földrajzi elhelyezkedés és környezet milyen feltételeket szab Izrael számára, kortól és technológiától függetlenül. Épp ezért három zsidó államot vizsgál, két ókorit és a mait, ezek mindegyike körülbelül ugyanazon a helyen létezett vagy épp létezik. Izrael helyzete ilyen szempontból egyszerű és mégis bonyolult. Ha csak egy politikai térképet látunk - amelyen az államok területe egy színnel van kiszínezve -, akkor adott egy ék alakú ország saját magánál sokkal nagyobb ellenséges szomszédokkal. Ez az utóbbi évtizedek harcait és azok eredményeit ismerve részben csodálatot, részben együttérzést kelt. Ha azonban a valóságos földrajzzal is foglalkozunk, mindjárt árnyaltabb lesz a kép.

Izrael területe (nevezzük most így az egyszerűség kedvéért) gyakorlatilag minden irányból alig áthatolható sivatagokkal van körülvéve. Délnyugatra ott van a Sinai-félsziget, melynek szinte egésze az, délkeletről a hasonló, de jóval nagyobb Arab-félsziget. Keletről a Jordán túlpartján van egy keskeny lakható sáv, de ez önmagában olyan gyenge alap az ott élők számára, hogy gyakorlatilag Izrael befolyási övezetének számít. Nyugatra ott a tenger. Északon a folyamatosan belső háborúkban lángoló Fönícia (vagy ahogy most hívjuk: Libanon) zárja be a kört. Egyetlen szomszéd jelent reális veszélyt Izraelre, ez pedig az az állam, amely északkeleten, a mai Szíria helyén létezik, de számukra is több tényező együttállása lenne szükséges ahhoz, hogy legyőzhessék. A Damaszkusz körüli vidéknek mindig is több irányba kellett figyelnie, és ritkán adódik olyan pillanat, mikor ebben az irányban terjeszkedni tudna. Izrael stabil fennállása tehát a valóságban nem meglepetés. Mindaddig, amíg egységesen és gyorsan tudnak válaszolni a kihívásokra, a pozíciójuk stabil a szomszédaikkal szemben, sőt, vezető hatalom is lehetnek a régióban.

Messzebbről nézve a térképet viszont feltűnhet, hogy ez a terület három kontinens találkozásánál van, így a nagyobb birodalmak számára szinte mindig "útba esik". Megszállták már a babiloniak, a perzsák, a makedónok, a rómaiak, a törökök és a britek egyaránt. Izrael a nagyhatalmak játszmáiban egyedül maradva nem képes megvédeni magát. Érdekes kettősség ez: miközben folyamatos készültség esetén a szomszédoktól nem kell tartaniuk, szüntelenül figyelniük kell a távolabbi eseményeket is, mert a valós veszély messzebbről érkezik. Agyafúrtnak kell lenniük, hogy maguk mellé állítsák a domináns nagyhatalmakat, és így védelmet nyerjenek a gyengébbektől.

Miért érdekes ez? Mert ami az ókorban igaz volt a zsidó államra, az hellyel-közzel igaz ma is. Maga a hely formálja azt ilyenre. Maguk a környezeti feltételek teszik lehetővé azt is, hogy kényelmesen el tudjanak nyomni egy mellettük élő több milliós népet, hiszen amíg a nagyhatalmak nem szólnak közbe, nincsen senki, aki megálljt parancsolna (csak kapcsoljuk be a Híradót és látjuk). A mostani pozíciójuk azonban faramuci módon épp a telitalálatnak tűnő szövetségeik miatt reménytelen: olyan mértékben kötődnek a nyugati civilizációhoz, és az USA fegyveres erejéhez, mintha egy nyugati hídfő lennének azon a kiszámíthatatlan vidéken. Amikor az említett szövetségesek ereje elhalványul - a folyamat már zajlik -, Izraelnek aligha lesz esélye tábort váltani, vagy másik patrónust keresni. Ez a hiba az állam létébe is kerülhet csupán néhány évtizeden belül.

Ha valóban a földrajz határozná meg a politikát, akkor a Szentföldön ez nem csak a zsidók különböző szerveződéseire lenne igaz. És valóban, nem ez az első hídfő, amit ott felállított valaki. A középkori Európa keresztes hadjáratai keresztény államokat hoztak létre ugyanott. Ezekre manapság nem szokás sok időt és érvet fecsérelni beszélgetések során, mert a vallás kínos témájáig vezetnek, de érdemes feljegyezni, hogy a semmiből kikiáltott Jeruzsálemi Királyság majd' száz évig fenn tudott maradni, és a legyőzéséhez bizony belső viszályokra is szükség volt. Ezt a száz évet ne becsüljük le, a mai Izrael jelenleg 64 esztendőt számlál...

A tanulság mindebből számomra annyi, hogy ha hűséget fogadunk egy államnak, akkor az első vizsgálatunk tárgya az legyen, hogyan alkalmazkodik a környezetéhez. Amelyik tűzön-vízen és saját természetes korlátain keresztül elvont törekvéseket kerget - legyenek ezek bármilyen meghatóak is -, az nem fog sikert elérni, sőt. El fog bukni, mikor elporlad alatta a szilárdnak hitt talaj, a korlátok semmibe vételéhez szükséges energia. A döntésben, ami nem mindig egyértelmű, jó támpontokat adhatnak számunkra a helyi hagyományok. Ezek gyakran még olyan korból maradtak ránk, amikor ugyanezek a gondok mindennaposak voltak, ugyanezek az akadályok teljes jelentőségükben megmutatkoztak, és a lényegük épp ezért ugyanolyan érvényes lehet a jövőben is. Ami pedig a személyes otthonunkat, személyes hazánkat illeti, szerintem ne féljünk, ha úgy érezzük, magába temet és bekebelez bennünket. Akkor járunk a megismerés helyes útján.

Határok újra és újra

Mint az a visszatérő olvasónak bizonyára feltűnt, az egyes heti bejegyzések témáját úgy igyekszem kiválasztani, hogy azok végül egy hosszabb, nagyobb lélegzetű ívet írjanak le. A blog legfőbb tételei - amelyek korántsem keresetlenül rímelnek a hőtan igazi főtételeivel - olyan szerteágazó és messzire vezető következményekkel bírnak, hogy ez a forma tűnik a legkedvezőbbnek egy értelmes, fenntartható világkép megformálásához. A választott terjedelem és tempó csak kis mértékben engedi meg, hogy össze-vissza kapkodjak, bár némelyik aktuális esemény vagy nagy hatású olvasmány körüljárása azért mindig belefér. Az alaposságra való törekvés az említett megkötések miatt megköveteli, hogy egyik héten főként elvontabb fogalmakat boncolgassak (lehetőleg azért két talppal a földön maradva), a következő alkalommal pedig esetleg egészen látványos és szinte húsba vágóan konkrét kijelentéseket tegyek, amelyekre talán az először idetévedők inkább felkapják a fejüket. A két irány számomra összefonódik, és egyiket sem akarom elsorvasztani, de kétségtelen, hogy az utóbbi számomra is szórakoztatóbb. Mégis, csak a bolond rohan fejjel a falnak, már csak ezért is kötelező ezeknek az "erősebb" írásoknak előzetesen megágyazni. A lehetséges felmerülő kérdések közül így legalább a sajátjaimra mindenképp tudni fogom a választ...

Ennyi bevezetés után elárulhatom, hogy a mostani esszé szerintem az utóbbi, élesebb csoportba tartozik. Miután megkíséreltem megfogalmazni, hogyan is látom a nacionalizmust, és mi a valódi alternatívája általában, eljött az idő, hogy szót ejtsek a téma elvileg könnyebb, érzékletesen viszont jóval sokkolóbb oldaláról is. Mindeddig az eszmét az ember irányából néztem, azt firtattam, hogyan látjuk rajta keresztül a világot. Mivel a modern nemzeti ideológia elválaszthatatlan a nemzetállamoktól, külön kitértem rá, hogy a fogalmak, melyeket ezekkel kapcsolatban használunk, mennyire álságosak és befolyásolhatóak. Kritizáltam azt a hozzáállást, mely szerint például a hazafiság bárkinek eleve elrendelt kötelessége lenne, ahogy azt is, mely szerint kivándorolni árulás. Én úgy gondolom, hogy mindenkin csak az kérhető számon, amit ő maga valamilyen módon felvállalt, és az ilyen hűség többet ér bármilyen érzelmi fellángolásnál. Egy-egy mámoros forradalommal vagy csatával gyakran érkezik kéz a kézben a kiábrándulás, a saját magunk által hidegen, józanul létrehozott kötődés viszont soha nem hozhat szégyenbe, amíg becsben tartjuk. Ez most kissé úgy hangzik, mintha személyes kapcsolatokról írtam volna, ki tudja, talán ott is van benne valami... Ugyanakkor arra is felhívtam a figyelmet, hogy ha nem vállalunk fel semmilyen hűséget, akkor - amellett, hogy egy nem lényegtelen emberi elemet kihagyunk az életünkből - előbb vagy utóbb magunkra fogunk maradni a gondjainkkal. Ha az a hanyatló, kegyetlen jövő vár ránk, amire számítok, és amelynek leírásáért, kezeléséért végeredményben az egész oldal működik, akkor ez a hozzáállás rövidesen egyenlő lehet akár a halálos ítélettel is.

Lehet azonban az egészet más szemszögből is nézni.  Igaz, hogy maga a nacionalizmus a kezdetektől fogva a modern államokat szolgálta ki, például sorkatonák tömegeivel? Igaz. Igaz, hogy a nemzetállamok fenntartása energiatemető, mert instabil állapotokat konzerválnak? Igaz. Igaz, hogy a modern nemzet eszméje megfoszt minket a szabad választás és személyes hűség imént említett élményeitől, ezáltal pedig rontja a későbbi esélyeinket? Szerintem igaz. De ha az ideológia téved, akkor mégis kinek adhatjuk a hűségünket, kik vagy mik közül választhatunk? Milyen államok és országok lehetnek működőképesek egy évszázad múlva, ha a számunkra jól megszokott határok tényleg nem maradhatnak?

Hogy ezekre a kérdésekre választ találjunk, először tisztázni kell, mi is egyáltalán maga az állam. A mai eltorzított viszonyok között ez már nem egyértelmű, pedig a definíció egyszerű. Az állam szóval jelöljük azokat a szervezeteket, csoportokat, vagy nagy ritkán személyeket, amelyeket bármit megtehetnek, amit csak akarnak, nincsenek felettük hatályos emberi törvények. Általában személyes életünk során számos módon meg van kötve a kezünk kívülállók hatalma és jelenléte által, az államokat ezzel szemben tényleg csak saját elhatározásuk befolyásolja. Ennyi az egész. Nincs benne semmilyen misztikum, és nincs benne semmilyen csalás, maga ez a szuverenitás a lényeg. No, persze amikor valaki azt mondja, hogy nincsenek korlátok, rögtön gyanakodni kell, egy államot azonban csupán egy dolog korlátozhat: egy másik állam, egy hasonló intézmény, vagy csoport. Mégpedig küzdelem árán.

Az államok első, és talán legfontosabb tulajdonsága ebből fakadóan szükségszerűen az, hogy erőszakosak. Másképp ugyanis nem maradhatnának életben, megsemmisülnének hasonszőrű társaik fegyverei által. A királyok végső érve (ultima ratio regum) sosem volt más, mint a háború, erre például XIV. Lajos, a francia Napkirály rengeteg ágyúba öntött latin felirata is emlékeztet. Ami azt illeti, királyok nélkül sem csökkent e kényszer ereje, sőt. A mai államok rengeteg fizetett erőszakszervezetet tartanak fent (rendőrség, vámőrség, titkosszolgálat stb.), a hatalmuk alatt állóknak pedig megtiltják ugyanezt. A mai eszközökkel lehetséges szinte elviselhetetlen mértékig fokozni a lakosság terrorizálását, és totális diktatúrákat fenntartani. Ez egy energiaszegényebb korban lehetetlen lett volna, azaz lehetetlen volt és lesz is.

Egy beugratós kérdés: ha valóban ez minden, akkor mi különbözteti meg az államokat az úgynevezett szervezett bűnözéstől? Válasz: egyáltalán semmi. Esetleg az, hogy általában az államok (akiket hivatalosan annak hívunk) jóval erősebbek... De amikor azt látjuk, hogy valaki nem ismeri el maga felett a törvényt, ott mindig egy állam véget ér, és egy másik kezdődik. A pitiáner tolvaj, aki csak kijátssza a rendszert, tisztában van vele, hogy vét a társadalom ellen, tehát bűnt követ el. Ő itt nem számít. A maffia verőlegényei és besúgói azonban a szó ilyen értelmében nem bűnözők. Nekik saját törvényeik vannak, az államra pedig - legyen bármilyen félelmetes is az adott helyen - nem mint felsőbbrendű intézményre, hanem mint egyenrangú riválisra tekintenek. Nincs meg bennük a megalázkodás kísértése a rendőrökkel szemben, csupán elkeseredetten gyűlölik őket, mert az ellenségeik, és harcban állnak velük. Természetesen az állami tisztviselők tudják, hogy az ő törvényeik az igazán és kizárólag érvényesek. A baj csak az, hogy sajnos a jakuzák, triádok, a Camorra, és az összes hasonló szervezet tagjai is mind tudják, hogy az ő törvényeik az igaziak, és hogy azokat nem szabhatja át senki. Vajon mi dönt közöttük? Ha kilépünk saját helyünkről egy pillanatra, akkor világosan látszik: csak és kizárólag az erőszak képes objektív különbséget tenni, és a hatóköröket elosztani.

Gondoljunk bele, hogyan is ítéljük meg a rendőröket mi, átlagemberek! Mint hollywood-i zsarufilmeken felnövekedő kisgyerek, sohasem értettem, hogy ha minden rendőr hős, ahogy a tévében látom, akkor a valóságban miért nem szereti őket senki. A hivatalos szinten túl nyoma sincs a tisztelet és megbecsülés szólamainak. Gúnyoljuk őket, kiröhögjük, mikor nincsenek ott, és sokszor utáljuk őket, különösen amikor "fentről" kapott parancsok miatt semmibe vesznek bennünket. Tehetetlenek vagyunk velük szemben, ki vagyunk nekik szolgáltatva, ezt pedig nehéz elviselni. Aki rendőrnek áll, az beáll a sorba, a kormány "verőlegénye" lesz. Szinte bármikor olyan helyzetbe kerülhet, hogy elvárják tőle, érzéketlenül teljesítsen bizonyos parancsokat, amelyeket civilek jó érzésből nem követnének. A rendőrvicceken, a közmondásos ostobaságukon is ezért nevetünk, bizonyos szituációkban ugyanis nekik nem lehetnek saját gondolataik. Ezért (is) kapják a bérüket... Az egész velük szembeni viselkedésnek ott van a hátterében a sejtés: aki erőszakkal foglalkozik, oldaltól függetlenül bizonyos mértékig mind egyforma. Rablóból lesz a legjobb pandúr. de ez alighanem visszafelé is igaz...

Távol álljon tőlem, hogy kikezdjem a rendőrség intézményét, mert ezt a szerepet - ha nem anarchia a célunk - mindenképp be kell töltenie valakinek a társadalomban. De aki felveszi a kéket, annak ezt mind tudnia kell, vagy ha nem tudja, rövidesen meg fogja tanulni. Amíg nincsen semmi komolyabb gond, addig fel lehet vágni a semleges "szolgálunk és védünk" látszatával, ha azonban például zavargások, lázongások törnek ki - remélem nem kell ujjal mutogatnom nem túl távoli európai országokra, ahol ez ma sem ritkaság - akkor el kell dönteniük, ki is az, akit szolgálnak és akit védenek... Az állam és a lakosság szembenállása esetén a fizetett állami erőszak már egyáltalán nem lesz rokonszenves, még jelenlegi pártolóinak sem. Ezen keresztül látszik, hogy az állam minden fényes díszlet ellenére is tényleg mindössze az, amit leírtam. Kétlem, hogy gonosz vagy aljas jelenségről lenne szó, inkább egyszerűen kényszer szülte megoldásról. Nem kell lábtörlőnek, talpnyalónak lenni, hogy egy állam fennhatóságát elismerjük, és nem kell imádni ahhoz, hogy megtartsuk a kötődést.

Vannak nyilvánvalóbb államhatárok is, konkrét földrajzi helyeken, ahol a jog és bürokrácia gépezetei szintén képviseltetik magukat, de ezúttal még a külsőségekben is teljesen szimmetrikusan. Ezeknek a minden irányból elismert vonalaknak a két oldalán elterülő földeket különböző színre színezik a térképeken, máshol van a fővárosuk, más a zászlajuk, a nevük. A két oldalon élő emberek más himnuszt hallgatnak a nemzeti ünnepeiken, amelyek más napra esnek. De mi már túl vagyunk ezeken a felszínes dolgokon, mi azt keressük, hol is van az egésznek az értelme. A lényeg pedig ugyanaz, mint az imént: két állam határa ott van, ahol a kettejük közti harc felrajzolja azt. Az erőszak lehet, hogy jelenleg csak verbális vagy jelképes, de mindig jelen van valamilyen formában. Nem is érdemes úgy tenni, mintha ennél többről lenne szó, hiszen képtelenség tagadni a történelmi tényt, a legtöbb ilyen vonalat háborúk utáni szerződések, vagy nagyhatalmak arcátlan alkui alakították ki. (A kettő mondjuk őszintén szólva egyáltalán nem is zárja kis egymást.)

Magára a küzdelemre is vonatkoznak azonban korlátok, ezek pedig gyakran kívül esnek az emberi beavatkozás körén. Sziklaszilárd földrajzi tényekre gondolok itt, úgy mint hegységek, tengerek, folyóvölgyek, sivatagok, mocsarak, és még ezer más, első pillantásra talán lényegtelen dolog. Ezek a harcászatban - a küzdelem hívatásában - ma sem elhanyagolhatók, energia hiányában viszont egyre jobban fog szorítani ez a cipő... Egy Tigris tank például nem húzhatja maga után a benzinkutat a a Szaharában. Hát még egy hadosztálynyi páncélos... Meglehet, hogy több állam sem lesz képes megtartani hegységekkel vagy tengerrel elválasztott területeit, az ellenlábasai ugyanis az akadályok másik oldalán egyre nehezebben behozható előnnyel bírnak majd. Az államok továbbra is azt tesznek, amit akarnak, de közben a kedvezőtlen földrajzi helyzet némelyikük sorsát akár meg is becsételheti a többiekkel szemben. Igen, ezt a lehető legkomolyabban gondolom, az energiahiány minden további nélkül okozhatja például államok területeinek darabokra hullását, amikor a szinte tetszőlegesen pingált vonalak elkezdenek igazodni a természeti körülményekhez. Vannak persze olyan földrajzi helyek is, melyek természetes módon egy állam fennhatósága alá kívánkoznak, ma mégis szét vannak darabolva. Szeretnék majd ezekre az esetekre egy külön bejegyzést is szánni, mert a nacionalizmus jellegét gyakran szépen megvilágítják. Elöljáróban például az Ír-sziget példája az összetartozásra meglehetősen szembe szökő minden egyéb indoklás nélkül is.

A tájat lehet szeretni még úgy is, hogy a szeretett föld konkrét körvonalai homályosak, de a magyar nép esetében a Kárpát-medence olyan tisztán rajzolódik ki, hogy számunkra még könnyebb a helyzet. Az érte való cselekvéshez, a küzdelemhez azonban államot kell választanunk, és hűséget kell tanúsítanunk. Más lehetőségünk - egyedül - nincsen. Valaki felteheti a kérdést, hogy ha az államok mind egyenrangúak, akkor miért és hogyan is kellene választanunk közülük? Erre is szeretnék majd bővebben kitérni.

Végül eljutok oda, hogy megfogalmazzam, mit is akarok ezzel az egésszel mondani. Amikor múlt héten azt írtam, meg kell fordítanunk a gondolkodásunkat a nacionalizmushoz képest, akkor azt úgy is gondoltam, veheti mindenki szó szerint. Nem a nemzetünk és államhatáraink szinkronba hozásán kell dolgoznunk a nemzetállami utópia elérése érdekében. Az irány ellentétes: a meglevő, beépített földrajzi határok között, a természet által "kijelölt" országban kell létrehozunk a saját létünkhöz szükséges kereteket. A hegységek soha nem kérdezik meg, melyik lejtőjükön milyen nyelven beszélnek az emberek, ezért a többnyelvű, több különböző identitással bíró társainknak otthont adó helyet kell fenntartanunk. Ez komoly gond? Ha megszabadulunk a belénk nevelt elvek hálójától, rájövünk, hogy önmagában ez nem lenne az. Mindössze olyan államot kell létrehoznunk és elismernünk magunk felett, amely az egész lakosság számára érdemes a bizalomra.

A homály mint alapkő

Talán másoknak furcsa lesz ezt leírva látni, de valójában nagyon tartok attól, és nagyon szeretném elkerülni, hogy ezekben az esszékben túlságosan elrugaszkodjak a közvetlenül érzékelhető környezetünktől. Nem akarok maratoni távon elmélkedni a semmiről, mert nem vezet sehová. A regényírók azt mondják, hogy ha egy jellemet már megalkottak, akkor utána nincs beleszólásuk a döntéseibe, a szereplők maguk viszik a történet fonalát. Furcsa, de úgy érzem, ez a blog hasonló élményt nyújt számomra. Politikával eredetileg csupán valamikor a kényelmes, távoli jövőben szerettem volna foglalkozni, ehhez képest a bevezető általános körök után szinte az élre tört a téma. Egyelőre kezemben van a gyeplő, de mintha a lovak saját fejük után húznák a szekeret... Ezzel önmagában nincs is semmilyen probléma, hiszen az itt felvállalt általános megközelítés - magyarán szólva a világunk természetszerű hanyatlása - olyan széles körben fejti ki a hatását, hogy akárhová lépek, szinte beleütközöm. Számomra a kérdés sokkal inkább az, hogy mennyire képes visszaadni ez a száraz szöveg azokat a benyomásokat, hangulatokat és indulatokat, amelyeket mögötte én magam átélek. Azt hiszem, ha ezek valahogy átjutnának az idetévedő olvasó gondolatai közé is, akkor már nem is lenne hiábavaló az egész. A teljesen elvont okoskodás ilyen tekintetben sehová nem vezet. Röviden és markánsan kifejezve magam, nem áll szándékomban unalomba fojtani az oldalt. Már csak azért sem, mert számomra meglepően üdítő időtöltés is tud lenni, amikor rendesen elkülönítem erre a célra a szükséges időt.

Remélem, hogy a legutóbbi bejegyzés nem lépte át a túlzott elméletieskedésnek ezt a határát, de a kezem bizonyos mértékig meg volt kötve, hiszen egy eszméről volt szó, ráadásul általánosságban. Ami azt illeti, a sznobok és a nacionalisták párhuzamát kifejezetten provokatív húzásnak szántam, és kissé még mindig elbűvöl a szimmetriája. Mindkettő a nemességet imitálja, és mindkettő képes a legvisszataszítóbb szintre elvinni ezt a törekvést. A nemességre, mint társadalmi csoportra is gondolok itt - ahogy erről részletesen szó volt -, de talán még ékesebben igaz az állítás átvitt értelemben. Hiszen mit nevezünk nemesnek? Azt, ami tiszta, ami szilárd, ami hű és őszinte. Ami eredeti. A sznobban és a nacionalistában sincs meg egyik sem.

A nemzet ideológiája tudatosan fejlesztette ki saját bűvkörét, amivel nagyszerűen le lehet csillapítani a tömegek tudattalan szomjúságát az irracionalitásra. Félreértés ne essék, a nemzeti érzelem szóösszetételben nem az érzelmet kritizálom, sokkal inkább magát a nemzetet! Ez a fogalom teljesen határozatlan, homályos és könnyen manipulálható. Az érzelem gyönyörű, megindító pillanatait igazi, velünk közvetlenül érintkező közösségekkel kapcsolatban is át lehet élni, lehet ez baráti társaság, rokonság, lokálpatrióta kör, hobbikör, sportklub, vallási irányzat vagy akár egy egész nép vagy etnikum is. Ezek mindegyike látványosan gazdagítja életünket, és - különböző mértékben - mindegyikért lehet és kell is áldozatot hozni. Néhanapján olyan érzelmi árnyalatokat is megismerhetünk, amelyekről nem is álmodtunk korábban. Ezekre valóban lehet olyan világnézetet építeni, amely nem hordozza magában a biztos csalódást. Hol van a határvonal, ami elválasztja őket a nacionalizmustól? Szerintem ott, ahol eltévesztjük szemünk elől az embert, amikor a fogalmak léptéke eltűnik a látómezőnkből. Mi sem könnyebb, mint egy közösséget nemzetté tenni, emberfeletti erőnek beállítani, ezzel viszont eltűnik a lelkesedés magabiztos, szilárd alapja is.

Annak idején a politikai ideológiákat a racionalizmus, az ész kultuszának vadhajtásaiként írtam le, tehát érvek rendszereként, amelyek a társadalom viselkedését próbálják előírni. Más részről viszont - mint minden magában álló érvelés esetében - ott van mögöttük néhány alapállítás, amelyekhez a logikának semmi köze. Az ideológiák lelkét ezek az állítások adják, és csak itt lehet őket hatásosan megcáfolni. A szabadelvűség esetében az emberi kultúrák és közösségek gyökeres eltéréseire vonatkozó vakság volt a konkrét támadási pont. Azt a tételt, hogy senkit nem szabad megkülönböztetni a másiktól a családja, etnikuma, származása alapján, filozófiai, jogi háttérrel szokás tálalni, ezt próbáltam meg kikezdeni jó néhány héten keresztül. A nacionalizmus ezzel szemben bevallottan nem az észre alapoz az axiómák kimondásánál, hanem az érzelmek felkorbácsolására. Így ezt a "beépített" kételyt az említett módon emberfeletti misztikummá tudja fokozni. Hiszen ha egy állítás annyira szívbemarkoló, és annyira lelkesítő, hogy nem tudunk kapcsolatba hozni a hétköznapokkal, akkor nincsen semmi okunk tagadni sem. Az erős érzelem azonban önmagában nem garantálja, hogy ez tényleg helyes út.

Többféle példát fel lehet hozni a végsőkig fokozott misztikumra, de az egyik leglátványosabb épp a nacionalizmus lényegéhez, az államok mibenlétéhez kapcsolódik. Az államok és a nemzetek ma szinte azonos dolognak tűnnek fel előttünk, már csak ezért is különösen kínos, ha egy-egy terület hovatartozása nem egyértelmű. Amellett, hogy ezeken a helyeken gyakran teljesen valós, kézzelfogható, véres harcok zajlanak, szinte mindig megjelenik az ideológiai küzdelem is. Utóbbi színpadon - akárcsak például az óvodai veszekedések nagy részében - a legnagyobb hatású érv az, hogy "mi voltunk itt előbb" vagy az, hogy "ő támadott először". Bizonyos mértékig ez talán természetes, különösen ha konkrétumokkal lehet alátámasztani. Amikor azonban ezen elemek valamelyike egy több száz, netán több ezer évvel korábbi tragikus csatára, vagy rég elfelejtett korok hatalmas fejedelmeire vonatkozik, ott már gyanakodhatunk, hogy egy bizonyos kábító ideológiával van dolgunk...

Hasonló a helyzet a nemzetek eredetével. Gyakorlatilag erről mindenki azt állít, amit csak akar, mert egzakt módon lehetetlen pontos kimutatást készíteni. Nincs ugyanis pontosan meghatározva semmi. Amikor a 18-19-20. századok során a nemzetek "felébresztésére" sor került, senki nem hívta föl rá a figyelmet, hogy ezt az - egyébként megint csak kissé nagyzoló - "ébredést" nem előzte meg semmilyen "szunyókálás", maga a fogalom ilyen formában korábban egyáltalán nem létezett. Nem, inkább ködös, semmibe vesző, múltba révedő hipotézisekből próbáltak táplálkozni. Ezeknek a levezetéseknek vajmi kevés közük van a történelemhez, hiszen Nagy Károly még lázálmai között sem láthatott franciákat és németeket, és valószínűleg Traianus sem tépte haját a majdani román államért aggódva... Sorolhatnánk tovább a különféle érdekességeket akár itthonról is, de egy közös: a legtöbbnek az igazságértéke gyakorlatilag teljesen lényegtelen. Nem arra valók, hogy a való életben bármilyen - nem csak anyagi, hanem akár mentális vagy spirituális - hasznot hozzanak, hanem kizárólag arra, hogy tápláljanak egy eszmét, ami ma államokat fog össze.

Nézzük tehát inkább az ideológia megfogható részét, ami természetesen adja magát: a nemzetállamokat! Tiszta sor, hogy elvileg minden nemzet önrendelkezési jogot és saját országot érdemelne. Tegyük fel, hogy elfogadom ezt az állítást! A valóság sajnos kegyetlen, és évezredekig nem volt erre tekintettel. Amint ez a hanyagság feltűnővé vált (150-200 éve), lassacskán megindult a törekvés, hogy változtassanak rajta. Néha az államhatárokhoz próbálták igazítani az adott nemzetet, néha pedig fordítva, mikor mit diktált az adott régió hatalmi felállása. Az eredmény még ma sem kielégítő. Egy erős hadsereg persze igen könnyen eldönti bárkiről, hogy ruszin vagy ukrán, spanyol vagy katalán, olasz vagy francia, de még azt is, hogy magyar vagy szerb. Hogy ő maga mit gondol erről, az ilyenkor senkit nem érdekel. E két vélemény viszont gyakran továbbra is makacsul igyekszik ellentmondani egymásnak. Amíg magán a fő elven nem módosítunk, addig teljesen reménytelen a megoldás. Mi magyarok tökéletesen ismerjük a "mindenki a saját országában éljen" gondolat hátulütőit. Egyszerűen - még teljesen pártatlan döntőbírákat feltételezve is, amilyeneket még nem látott senki - nem léteznek ennek megfelelő országhatárok. Ha a szomszédomnak német az anyanyelve, akkor útlevéllel kellene bekopogni a gyerek átrúgott labdájáért? Ez nyilván lehetetlen. Akkor viszont valamelyikünk egyértelmű hátrányt szenved. Vagy elnyomják, vagy elkergetik, vagy kiirtják, mindháromra bőven van precedens. Ha nem tartozik az államalkotó nemzethez, akkor az esetleges pillanatnyi nyugalom ellenére sincs számára garancia semmire. Bármikor bűnbakká válhat, mert kívülállónak tartják, még akkor is, ha tucatnyi generáció fűzi a talpa alatti földhöz.

Ez a baj a merev eszmerendszerekkel, képtelenség őket egy valódi, élő közösségre alkalmazni. Nincs olyan nemzeteket meghatározó elv, ami értelmes államhatárokra vezetne. Szerintem épp ellenkező irányból és az ellenkező irányba kell elindulni.

Egy fenntartható világban senkinek nem lehet célja, hogy homogén, egynemű közegben létezzen, illetve akinek mégis ez, az biztos kudarcra van ítélve. Hogy a környezetünkben kiegyenlítsük a különbségeket - legyen ez a lakásunk éjjeli és nappali hőmérséklete, az évszaktól függő étrend, vagy a körülöttünk élők eltérő kultúrája - rengeteg energiát kell elhasználnunk. Egyre kevésbé lesz rá lehetőség, hogy ezt folytathassuk, még kevésbé pedig, hogy fokozhassuk. Ez azt is jelenti, hogy ha most nem stimmelnek az országhatárok a levezetett érveinkhez, akkor később sem fognak azokhoz igazodni. Ugyanúgy nem lesznek nemzetállamok, ahogy korábban sem voltak. Kétségtelen, hogy ezzel elveszítünk néhány imádott jelképet, de azt is látni kell, hogy végül mi is lesz a mérleg másik serpenyőjében.

A változás első áldozata a misztikum lesz, amely megfelelő utánpótlás nélkül könnyedén szertefoszlik. Van, vagyis volt (vagyis ki tudja...) egy olimpiai bajnokunk, akit úgy hívnak: Janics Natasa. Büszkeséget és dicsőséget szerzett ennek az országnak, ugyanakkor a személye mostanában megmutatta a nacionalizmus fénytelenebb oldalát. Az ő esetének értékelése a nemzeti érzelem fényében szinte kibogozhatatlan. Ki mondja meg, hogy ő magyar volt vagy sem? Ki mondja meg, hogy kié az a dicsőség? Magunkénak érezhetjük most is? Vagy akkor sem kellett volna? Az országot váltó sportolók mind árulók lennének? A bizonytalanságot jórészt el lehet oszlatni, ha az eredeti nemesi szemléletet nem csak utánozni akarjuk, hanem tényleg meg is érteni és megélni. Akkor ugyanis rögtön fény derül arra, hogy mit jelent egy államhoz, vagy inkább egy országhoz tartozni.

Ha állapotként tartjuk számon, hogy hol, kikkel, hogyan élünk, az végső soron arra vezetne, hogy mindez csak valamilyen véletlennek köszönhető. "Miért strapáljam magam, ha húsz kilométerrel arrébb születek, az lenne a hazám." Így tekintve nem is érdemes rá az egész, hogy feljegyezzék. Épp ezért bármikor meg is változtatható. Elköltözöm, megtanulok egy másik nyelvet, és meg is szűnt a kapcsolat. Ha valaki nem érez kötődést, szeretetet a szülőföldje, a helyi társadalom felé, akkor ez teljesen vállalható álláspont. Nem hiszem azonban, hogy keményebb körülmények között ilyen cinizmusra lehetőség lesz. Arra számítok, hogy idővel mindannyiunknak gyökeret kell eresztenie, mert a száraz faleveleket könnyen felkapja a vihar, akkor pedig nem marad a fában élet...

A másik lehetőség, ha a haza kérdését választásként fogjuk fel, ahogyan a középkorban szokás volt. Nem biztos, hogy személyes választás, ezt elismerem, hiszen például a szülőföld szeretete gyermekneveléssel továbbadható. Ez viszont éppen egy korábbi döntés folyománya, egyik család sem véletlenül él az adott helyen. Ha tisztán kényszer juttatta volna őket oda, akkor nem is tartják magukénak, és elhagyják, amint lehet. Kérdezzünk meg erről egy palesztint, aki a menekülttáborokban születettek harmadik generációjának tagja, és mégsem vált egyiptomivá, libanonivá, vagy szíriaivá... A hazafiság, a hűség, a közösséghez, társadalomhoz tartozás mindig vállalás kérdése, csak így lehet számon kérni.

Ez az érme másik oldala. A nacionalizmus az érzelmi kitörések szuggerálása közben erről az egy dologról tereli el a figyelmet. A hűség nem fakadhat abból, hogy valakinek milyen színű a bőre, hol született, vagy milyen nyelven beszél. Még abból sem, hogy kik az ősei. Mindegyik fontos dolog, hogy megismerjünk valakit, de ebből a szempontból lényegtelenek. A hűség egyszerűen a felvállalt kötelesség teljesítését jelenti, amelynél kevés földhözragadtabb és izzadságosabb tevékenység létezik. Egyben kevés szebb is. A határok így pengeélesek, az elveszített misztikumért viszont kapunk cserébe valamit: elsősorban megnyugvást, biztonságot. A zaklatottság, a nagyság szünet nélküli bizonygatása helyett pontosan tudjuk majd, kik vagyunk, és hová tartozunk. Egy másik, könnyebben felmérhető következmény, hogy az államokon belüli kulturális sokszínűség új értelmet nyer. Mint korábban írtam, az eltérő erkölcsi értékekből fakadó konfliktusok megállás nélkül folynak a különböző közösségek között, akár beszélünk róla, akár nem. E harc közben viszont felismerhetjük a másikban saját hűségünk tükörképét, hiszen azt immáron egyáltalán nem köti valamelyik csoporthoz feltétel vagy kizárólagosság. Ekkor érzékelhetjük majd igazán, milyen erős az országunk.