A városi levegő

Eddigi írásaim során minden esetben azt tűztem ki célul, hogy valamilyen koherens világképet és életmódot határozzak meg annak érdekében, hogy a számomra legvalószínűbbnek tűnő jövő nehézségeivel meg tudjak, meg tudjunk birkózni. Mivel ezek a nehézségek mai környezetünk és világunk legmélyebb gyökereiig hatolnak, egész jelenlegi életünk alapjait kell felülvizsgálni. Olyan dolgokat, amit ma is természetesnek tekintünk, amelyekről tökéletes nyilvánvalóságuk miatt nem is veszünk tudomást. Példa lehet erre részemről az ész istenítésének kritikája, amely ma nem számít éppen mainstream gondolatnak. Fontos azonban leszögezni, hogy nem írtam semmit arra nézve, hogy az emberi ész jó vagy rossz lenne, egyszerűen arra hívtam fel a figyelmet, hogy máshogy is lehet rá tekinteni, mint feltétlen imádattal. Azzal a látásmóddal, hogy a racionalitás nem egy ideál, hanem egy korlátokkal bíró eszköz, amelynek nemcsak a használatát kell megtanulni, hanem azt is, mikor kell elővennünk, talán többre vihetjük egy változó, hanyatló, újra és újra összeomló világban.

Nem akarom azt a félreértést kelteni, hogy szerintem Descartes ostoba lett volna, nyilvánvalóan nem volt az, sőt, magamat sem képzelem őt helyettesítő korszakalkotó gondolkodónak. Úgy hiszem azonban, hogy a gondolatok amelyeket ő megfogalmazott, csakúgy mint az enyémek ezen a blogon, csupán saját korukban és szövegkörnyezetükben értelmezhetőek tökéletesen. Vagy ha másképp fogalmazok, ugyanazt a szöveget - még ha teljesen becsületesek is vagyunk - az idők és körülmények különbségei miatt másképp ítéljük meg most, mint amit az eredetileg jelentett. Ez végső soron abból eredeztethető, hogy az ember, mint minden élőlény, változó életkörülmények esetén alkalmazkodni próbál. (Ami azt illeti, ez elég erős oldalunk, viszonylag kevés faj van, amely az egyenlítői esőerdőtől a tundráig fel tud mutatni őshonos lakosságot.) Az alkalmazkodás változások sorozatából tevődik össze, és attól még hogy valamely módosulás később eltűnik vagy visszájára fordul, lehet hogy korábban épp az mentette meg az élőlényt vagy a fajt. Nem ítéletet mondok tehát az ipari civilizációról, hanem tisztán akarom látni, és azt akarom, hogy minél kevesebb fájdalommal éljük túl, amikor lejár az ideje. Ezt érdemes tisztázni. A siránkozásnak éppúgy nincs értelme, mint a fejét homokba dugó struccpolitikának. Az önostorozásban pedig - amely az ilyen témákkal kapcsolatos egyik  további gyakori reakció - mindaddig van egy álságosság, amíg tettekkel nem párosul; viszont ha valaki érdemben dolgozik egy közösség megújításáért, reformjáért, akkor már kevésbé lesz kapható az önsajnálat e fajtájára is.

E bevezető azért íródott a mai bejegyzéshez, mert a liberalizmus eszméjének tárgyalása során olyan akadályokba, esetenként tabukba futottam bele, amelyeknek az emlegetése az azonnali felháborodás hangjait váltaná ki a megfelelő körítés nélkül. Mintha egy kellemes munkahelyi ebéd közben valaki elkezdené ecsetelni, milyen ízű az emberhús. Egész máshogy veszi ki magát, ha ugyanezt a témát az adott személy egy komoly beszélgetés során úgy kezdi meg, hogy "egy hajótörés után az éhhalál küszöbén nem volt más választásom mint..." A párhuzam talán ostobának tűnik, de legalább két szempontból megállja a helyét. Először azért, mert a liberalizmus több olyan bázist adott a modern gondolkodásnak, amelyeknek az elhagyása után egy kannibál sem érezhetné magát szalonképtelenebbnek. Másodsorban pedig a halálos veszély és annak elhárítása sem véletlen a párhuzamban...

Miért vagyok ennyire óvatos ezzel az ideológiával? Azért mert szegről-végről gyakorlatilag mindannyiunk politikai gondolatvilága a liberalizmus köpenyéből bújt elő. Mi, modern emberek mindannyian liberálisok, szabadelvűek vagyunk. A kijelentés kicsit talán sarkos ugyan, de tényleg csak kicsit. A társadalomról és az állam és egyén viszonyáról való modern gondolkodás alapelemeit ugyanis a liberalizmus hozta létre. Olyan ez, mintha több száz évre kijelölték volna a játékszabályokat. Bárki megteheti, hogy vitatja a szabadelvűek elveit, ha vállalja a bizonyos területeken ezzel kéz a kézben járó megbélyegzést, de azokat megkerülni, figyelmen kívül hagyni ma nem lehet.

Ez az eszme volt ugyanis az első, amelyet valóban modern politikai ideológiának nevezhetünk. Az első kapaszkodó volt, amelyen keresztül a városi polgárság kitörhetett abból a zárványhoz hasonló helyzetből, amelybe a középkor rendszere, a földbirtokokon alapuló hatalomelosztás helyezte őket. Liberálisak voltak a forradalmak, melyek ezt a világot átformálták, mind a franciák 1789-e, mind az amerikaiak függetlenségi háborúja, mind a mi "negyvennyolcas" szabadságharcunk. A másik nyilvánvaló ok, ami elővigyázatosságra int, az a tény, hogy egész mai berendezkedésünk és intézményrendszerünk liberális. Voltak ugyan az ipari civilizációnak más irányú hajtásai is, de mára a liberális demokrácia kormányzati rendszere gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált. Az alternatívákkal összehasonlítva, amelyek közül hazánk többet is megtapasztalt (nemzeti szocializmus, kommunizmus), ezt a fejleményt nem kell sajnálnunk, de az is tény, hogy eddig az állapotig hosszú és kegyetlen háborúk vezettek... Mindenesetre aki ma a liberális ideológiát kritizálja, az hasonló helyzetben van, mint a felvilágosodás szabadelvű gondolkodói, akik megdöbbenve és némiképp értetlenül álltak napjaik fennálló rendszerének életképtelenségét vizsgálva. A megfelelő helyeken emberöltők alatt kialakult reflexekkel és zsigeri szintű megvetéssel kellett számolniuk.

Más irányból nézve viszont felesleges aggódásnak tűnhet, hogy eleve védekezéssel indítottam, hiszen a mai életünk alapjaihoz tartozó elveket nem vitatni fogom. Nem arra kell számítani, hogy amikor a liberális azt mondja forró a leves, én majd azzal válaszolok, hogy hideg. Inkább arról van szó, hogyha ő azt mondja forró vagy hideg az étel, akkor én megnézem, hogy sós vagy sótlan. Szándékosan elbeszélünk egymás füle mellett, mert világnézetünk gyökerei különböznek. Többször emlegettem már ezt a jelenséget, és többféleképp próbáltam megközelíteni, most - talán első ízben - valós példákat is mutathatok rá.

Első helyre kívánkozik a az egyén és közösség viszonya, amelyhez a szabadelvű eszmék egyértelműen állnak hozzá: az egyén pártját fogják a közösség érdekeivel szemben. Mind a kéretlen gondoskodás, mind a társadalom befolyásoló ereje, mind a többség sodrása kényszerű elnyomásnak tűnik fel előttük. Tiszta tudatú emberként mindnyájan el tudjuk választani énünket a külvilágtól, az attól történő valódi elkülönülés olyan kaland, amelyet igen sokan csábítónak találnak. Lehet ezt önzésnek, személyes gőgnek vagy önfejűségnek mondani, mindenképp az egyik legfontosabb eleme a liberális gondolatvilágnak. Továbbfejlesztése egy egyszerű polarizáció: ez az egyén és a közösség érdekeinek említett szembeállítása. Az elv félreérthetetlenül azt sugallja, vagy ezt, vagy azt választhatjuk csupán, és a kettő kizárja egymást. A társadalom közvetlenül egyénekből áll össze, akiket észérvekkel lehet meggyőzni arról, mi a jó nekik. Minden, ami ezen túlmutat a közösség részéről, az felesleges és káros. Ez is egy olyan tétel, ami szinte minden jelenlegi politikai történés hátterét alkotja. Vagy ez, vagy az. Az alternatívák ilyen mesterségesen leszűkített halmazából való választás vagy a szabadelvűek mellé vagy ellenük állít minket.

Nehéz azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy a körülmények bizony ezt az egész megközelítést - ami mindennapjaink része - teljesen meg tudják semmisíteni. Hiszen ma tényleg így van, közvetlenül egyének halmazából áll össze egy család, egy község, de sok tekintetben egy ország is. Ha pedig így van, miért ne tehetnénk meg, hogy az alkotó részecskét helyezzük a középpontba, az összefogó erők visszahatását pedig korlátozzuk? Nem kell válaszolnia senkinek. A kulcsmozzanat nem az, hogy hogyan felelünk a kérdésre, hanem az, hogy a kiinduló feltétel igaz vagy sem. Az a lényeg, hogy egyáltalán milyen kérdést teszünk fel. A helyzetünk ugyanis nem öröktől fogva ez, és nem is tart majd így örökké.

Igenis létezik olyan társadalmi szerkezet, amelyben a feltett kérdésnek (egyén vagy közösség?) értelme is alig van. A mi civilizációnkban szinte már ismeretlen az az egymásra utaltság, amellyel az egyes falvak lakói tekinthettek szomszédaikra, de még akár a földbirtokosra is, akinek dolgoztak. Az egyén önmagában képtelen megvédeni magát, képtelen ellátni magát, illetve azok akik megteszik, azoknak nincs esélyük fenntartani egy egyensúlyban álló társadalmat. Igen, ezzel azt állítom, hogy ma senki nem a saját erejéből él meg, senki nem maga tartja el magát. Vonjuk csak ki az életünkből az olcsó, könnyen elosztható, és szinte bármire felhasználható energiát, és érthetővé válik, mire gondolok. Egy mai embernek nincsenek rabszolgái, akik dolgozzanak helyette, gondoljuk gőgösen. Ezzel szemben lehet, hogy adott pillanatban több tucat ember munkájának megfelelő energiát fogyasztunk. Így azért könnyű a közösségek ellen érvelni, kigúnyolni és szétszakítani azokat.

Válságos időkben az alapegység nem az egyén, hanem jellemzően a változatos nagyságú és szerepű emberi közösségek voltak, és mindig is ez lesz a menedék, ahová fordulhatunk. Ilyen körülmények között egy család tagjai között olyan összetartó erőnek kell fennállnia, amelynek ma sok esetben csak az árnyékát látjuk. Az emberek minden egyes napon egymás napi betevő falatjaiért és biztonságos nyugalmáért fáradoztak. Nem azért, hogy kinek sikerül újabb telefont vennie, ki hová megy nyaralni, vagy milyen ruhában pózoljanak idegenek előtt. A különbséget hatását a közösség erejére talán nem kell ecsetelnem... Az antik civilizáció hanyatlása után kialakult rendszerben a gazdaság építőköve még csak nem is a család volt, hanem a falu. Hosszú távon a gyermekeinknek könnyen lehet hogy fel kell készülniük arra, hogy több tucat emberből álló közösség lesz az életképes létforma. Ma, amikor az egyént olyan szempontból nézhetjük, hogy csupán az államnak kell alárendelnie magát, a kérdést valóban ki lehet élesíteni a szabadság és rabság ideáljai mentén. Abban a pillanatban viszont, amikor az egyén a mindennapjai során van egy összetartó közösségbe beágyazva, egyszerűen távoli elmélkedésnek tűnik a kérdés. Ilyenkor az állam nem közvetlenül egyénekre bomlik, a kettőt elválasztó szintet (vagy az ilyen szintek egész rendszerét) pedig a liberalizmus szem elől téveszti. Nem érti meg a megalázkodást, az önfeláldozást, amelyek elengedhetetlen részei egy közösségnek.

A társadalom felépítését a szabadelvű eszmék az egyének szintjétől kezdve egy merev szabály szerint írják elő, ez az egyenlőség elve. A matematikai képlet szigorú szépsége az igazságosság érzetét kelti bennünk, azt gondoljuk, így senki nem jut igazságtalan előnyhöz a másikkal szemben. Azt gondoljuk, hogy ez természetesen jár nekünk. Lehet érvelni az állítás mellett vagy ellene is, az egésznek csak az vet véget, amikor a szervező erő nem a birtokolt jogokon, hanem például az elvállalt kötelességeken alapszik. Pontosan ez volt a helyzet a középkorban. Olyan rendszerben működtek az országok, amelyet fenn tudtak tartani, a jogi és elméleti megindoklás utólagos magyarázás lehetett csupán. Könnyen elképzelhető - ahogy a múltban, úgy a jövőben is -, hogy ugyanazért a tettért különböző ítéletet kap egy kötelességét egyébként jól végző egyén és egy hanyag, hűtlen megbízhatatlan személy. A jogokkal való visszaélések nem mindig férnek bele a társadalom fennmaradásába, ezért a jog betű szerinti követése sem abszolút és időtlen jelenség...

Érdemes megfigyelni, hogy a francia forradalom hármas jelszavából a testvériség valahol elsikkad. A szabadságról és egyenlőségről az imént volt szó, ha azonban az érzelmi kötődést is bevesszük a kalapba, kényelmetlen ellentmondásokhoz jutunk. Hiszen egy érzelmeken alapuló közösségnek az egyének igencsak hajlamosak alárendelni magukat, ami könnyen a szabadság feladásának veszélyes gondolatához vihet valakit. Másrészt viszont azt is megjegyezném, hogy a jó testvérek nem mindig egyenlően osztoznak a javakon, hanem inkább aszerint kinek mire van szüksége, miben szenved hiányt...

A jogállammal kapcsolatban felvetődik egy másik kérdés is. A liberalizmus eredeti eszméinek magjából, ahogy az a leírtakból látszik, viszonylag nagy rész megvalósult a nyugati fejlődésű államokban. Ami fennmarad, az sok esetben az eszme javíthatatlan vakfoltjainak takargatása. Leglátványosabb ezek közül a háttérben meghúzódó feltételezés, hogy az emberiség erkölcsileg egységes, tehát alapvetően mindannyian ugyanúgy ítéljük meg, mi jó és mi rossz. Ha ez nem így lenne, az egyenlő bánásmód elve könnyen kikezdhetővé válna. Valójában a jelenlegi liberális pártok tevékenységének legnagyobb részét pontosan az ilyen visszásságok körüli hisztéria teszi ki. A helyzet ugyanis az, hogy nem vagyunk egyformák ilyen szinten sem. Az etnikai kisebbségek, a melegek helyzete, az abortusz, eutanázia, halálbüntetés problematikája mind erre a tényre mutat rá. Félreértés ne essék, szerintem ez nagyon jól van így, a sokszínűség, változatosság üdvös hatásaival csak ilyen módon számolhatunk. A téma e részlete hosszabb kifejtést igényelne, ezért most későbbre halasztom, de rövidesen visszatérek rá. A lényeg, hogy a liberális berendezkedés hátulütői annak virágzása idején sem tűntek el, egyszerűen félrenézünk, amikor előkerülnek, vagy a szőnyeg alá seperjük az ilyen élményeket. Általános ökölszabály, hogy ezek a jelenségek mutatják meg a civilizáció vesztét. Összeszorított fogakkal, de koncentrálnunk kell rájuk, amikor a jövőt fürkésszük.

Általában elmondható, hogy a szabadelvűség a nagyvárosok szellemi életében gyökerezik, és ennek megfelelően az ottani viszonyokat próbálja általános érvényre emelni. A régi időkben a városok voltak az anomália, amelyet szőnyeg alá söpörtek. "A városi levegő szabaddá tesz" - így tartja a szólás, amely a régi szokást örökíti meg, mely szerint a városban eltöltött bizonyos idő elteltével a jobbágyok automatikusan felszabadultak korábbi kötelező szolgálataik alól. Évszázadokig ez a jelenség mégsem hozott semmilyen átfogó változást, mivel az egész társadalmi rendszerhez képest jelentéktelen méretű volt. Az urak, a nemesség szemet hunyt, félrenézett. A körülmények megváltozása, a hirtelen uralkodóvá váló bőség következtében aztán ez lett az új világ alapköve. Ami akkor megtörtént, éppoly egyszerűen bekövetkezhet újra. Már csak azért is, mert a városi levegőnek más tulajdonsága is van, például az is, hogy nem valami kellemes az illata.

Az ember választ

A múlt héten közzétett bejegyzés a szokásosnál nagyobb vívódások között készült el, és erősen izzadságos folyamat végeredménye volt. A cél az lett volna, hogy megvizsgáljam a politikai pártok rendszerének viszonyát a őket számolatlanul körüllengő ideológiák sokaságához. Ez azért volt érdekes, mert a politikai színtér az első közvetítő közeg, amelyen keresztül ezek az absztrakt elméletek a mindennapi életünkkel kapcsolatba kerülnek. A saját idealizált világukból kiemelve, amelyhez leginkább a filozófusok tudnak hozzáférni, az eszmék valósággal való első összeütközése a politikában zajlik, akár gazdasági, hadi, vagy oktatáspolitikáról legyen szó. A poszt arra próbált rávilágítani, hogy rögtön ezen a ponton elég durva káosz tud kialakulni, mivel a konkrét személyek és csoportok céljait nem lehet mereven egy elvhez rendelni. Ritkán fordul elő, hogy valaki egész életén keresztül végig ugyanúgy gondolkozzon az élet fontos dolgairól, de még ennél is kevesebb az olyan eset, mikor valakinek minden tette konzekvens logikát, tudatosságot és kiszámíthatóságot mutat. Ha tetszik, fogalmazhatunk úgy is, mindannyian gyarló emberek vagyunk, de úgy is, hogy ennél azért sokkal érdekesebb az élet...

Legfőképp az zavart ezzel a témával kapcsolatban - a szándékosan hangoztatott kuszasága mellett -, hogy nem sikerült a gondolatsor fő mondanivalóját röviden megfogalmazni. Különböző fejtegetésekkel körülírtam, hogy a legkorábbiak közül való, de máig fennálló angolszász pártrendszerek mennyire inkonzisztensek az ideológiákra nézve, és hogy a két fő irányvonal, a konzervativizmus és progresszivizmus, sokkal inkább támogatóik emberi, szellemi, vagyoni , és egyéb tulajdonságaiból ered, mint az egyes eszmerendszerek levezetéseiből. Ezen a vonalon továbbhaladva az elmúlt napokban meg is találtam azt a mottót, amit legutóbb hiába kerestem: az ember választja az eszmét, és nem az eszme az embert.

Nem tudom, hogy erre a mondatra személyes társalgásban milyen reakciókat kapnék. Biztosan lennének, akik szerint ez triviális, mások azt mondanák, hogy az elvekhez való hűség a legfontosabb. Talán lenne olyan, aki szerint egyszer választhatunk, és aztán ahhoz a mércéhez kell mérni magunkat életünk végéig. A mondat azonban ennél többről szól. Arról, hogy ezek az ideológiák, amelyeket korábban vallási szektákhoz hasonlítottam, ezek az elvek semmivel nem hatalmasabbak nálunk. Ezt hangsúlyozni kell, hiszen legfőbb csáberejük abban rejlik, hogy óriási távlatokat nyitnak meg, a világtörténelem megértésétől kezdve a társadalom megszervezésén keresztül a tökéletes emberi élet előállításáig. Mégis az az igazság, hogy egy fikarcnyival sem érnek többet, mint az az ember (vagy éppen az az embertömeg...), aki hisz bennük. Nélküle ugyanis semmivé válna az egész. Ez komoly különbséget jelent egy vezető személyhez képest, mert ő követők nélkül is valódi ember marad. Egy személyt számon lehet kérni, győzelemben és vereségben meg lehet ismerni. De csalódni is lehet benne, tehát kockázatot jelent. Ezt a kapcsolatot sokkal természetesebbnek és tulajdonképpen sokkal gyakoribbnak is tartom, mint az eszmék követését.

Az előző bejegyzés másik fontos mondanivalójára kisebb súly került, ezt is szeretném bővebben kifejteni. Azt hiszem,  aki olvasta a blogot az elmúlt hetekben, annak teljesen egyértelmű, hogy a politikai ideológiákat nem tartom alkalmasnak arra, hogy megoldást kínáljanak a részben körülöttünk zajló, részben pedig még ránk váró válságjelenségekre. Azt írtam, hogy ezek a "szekták" egy nagy vallás arcai: a haladás kultuszáé, és épp ez az a közös pont, ahol mindegyiket el kell vetnünk. Ugyanakkor még korábban arról is volt szó, hogy a maradiság, amelyet ma szellemi alultápláltsággal, vagy egyéb lenéző jelzővel írunk le, komoly és fontos szerepet kaphat ugyanebben a harcban. Ha az említett angolszász jellegű pártrendszert vizsgáljuk, könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy a baloldalt a haladás, a jobboldalt pedig a maradiság eszméjének tulajdonítjuk. Hiszen van "izmus-nevük", a progresszivizmus és a konzervativizmus, melyek éppen ezt jelenik magyarul. Megtaláltuk tehát a "jó" ideológiát, a konzervativizmust? Aligha.

Főként azért nem, mert ahogy arról szó volt, önmagában a konzervativizmus nem egy ideológia, hanem egy keret, egy forma, amelyet egyes pártok felvesznek a politikai csatározások során.  Legfőbb jellemzője a cinikus arrogancia és könyörtelen céltudatosság. Ehhez a formához e pártok manapság az eszmék pillanatnyi kínálatából választanak "anyagot", van, hogy többfélét is. Az USÁ-ban a republikánus párt a klasszikus liberalizmus köré rendeződik, nálunk a Fidesz főként egyfajta nép-nemzeti irányvonalat közvetít, mégis mindkettő konzervatív párt. E megnevezés nem eszméket, hanem a fennálló állapothoz való viszonyt és az ezzel járó említett viselkedési kódot jelöli. Ehhez hasonlóan egy progresszív párt helyzete is, válogathat az ideológiák között, csupán egy másik keretben fogja előadni.

Ha azonban mindkét megközelítés csak a meglevő - és erősen kétséges jövőjű - eszmék között "turkál", akkor egyértelmű, hogy egyik sem különb a másiknál ilyen tekintetben. Egyik sem visz előrébb, mint a másik, egyik sem igazabb objektív mércével. Minél erősebb a két pólus közti ellentét, annál gyanúsabbnak kell lennie számunkra, hogy lényegileg nem különböznek. A pártok nem eszmék, hanem emberi érdekek mentén szerveződnek, ezért érvényes rájuk a mondás: mindig kettőn áll a vásár. Az választás tétele tehát a kiforrott rendszerben működő pártokra ugyanúgy vonatkozik, mint az egyes emberekre. Hiába van akár a párt nevében az ideológia, mégsem az fogja az identitását meghatározni, hanem az emberi közösség, amely működteti.

Számunkra most az a kérdés érdekes, hogy ha a döntésünk tényleg szabad és nem köt semmilyen kényszer, akkor hogyan tudunk kilépni az említett szűk kínálatból. Egyénileg ez egyszerű, csupán az akaraton és belátáson múlik, igaz, attól hogy egyszerű, még nem lesz könnyű. Mindig sokkal-sokkal nehezebb, mint a kijárt utakat végigtaposni. Társadalmi szinten viszont - amelyre mostanában inkább szeretnék koncentrálni - még ennél is hosszadalmasabb és göröngyösebb ösvény várhat ránk...

Az az út, amelyen a középkor fenntarthatóbb világából a mai modern környezetünkhöz és életmódunkhoz eljutottunk, a forradalmak útja volt, nemcsak a politikában, hanem az élet minden területén. Tudományos forradalom, polgári forradalom, ipari forradalom, zöld forradalom, technikai forradalom, szexuális forradalom. A korszak, amelyről szó van, a civilizációnk felvirágzásának korszaka, nem képzelhető el nélkülük. De mit is jelent ez a szó tulajdonképpen? Körülbelül persze mindenki tudja, de ennél több kell, ha tényleg érteni akarjuk. Egy forradalomhoz mindenképp kell egy hosszú ideje fennálló valamilyen rendszer, saját célokkal, intézményekkel, módszerekkel, eszközökkel, világképpel és gondolatvilággal, és kell hozzá egy viszonylag gyorsan lejátszódó eseménysorozat, amely alapjaiban forgatja fel és alakítja át az említett rendszert. A "rendszer" szó igen sok mindenre vonatkozhat, a vallásoktól kezdve, a gazdaságon és a tudomány ágazatain keresztül egész a hétköznapokban zajló életünkig. Forradalom bármelyik területen bekövetkezhet, sőt, már nem az első alkalom lenne.

A történet úgy kezdődik, mint a tyúk és a tojás esete, de vegyünk alapállásnak azt, hogy létezik egy rendszerünk, amely az életünkhöz adott körülmények között a igyekszik a legjobban alkalmazkodni. Például adott egy család, amelyben a szülők dolgoznak, a gyerekek iskolába járnak és a szülőkkel megbeszélt célokra zsebpénzt kapnak. Elég gyakori minta. A következő lépés, hogy minden rendszernek vannak hibái, eddig legalábbis még nem találtak ellenpéldát. Anélkül, hogy a filozófiai mélységekbe kalandoznánk, hozzáteszem, hogy ez az ember saját tökéletlenségével is összefüggésben lehet... Szóval mindig lesznek anomáliák, kezdetben jelentéktelenek. Idővel aztán növekedhet a jelentőségük, a példaként vett esetben az egyik gyermek kamaszkorba lép. Egyre több zsebpénzre lenne szüksége, és ezzel párhuzamosan kifejlődik az igény, hogy ne kelljen minden kiadott forintot szülői ellenőrzéssel kezelni. Az adott rendszerben köttethetnek kompromisszumok, lehet szó nagyobb átadott összegről, esetleg egyéb feltételekről, néha a szülők kizárnak egy-egy pénzköltési lehetőséget, amelyeken kívül szabad a döntés. A rendszer számos különböző ösvényt kínál, de ami történik, az alapjaiban ugyanaz. A változás, a gyermek növekedése viszont szinte észrevétlenül kikezdi ezeket az alapokat, és egyszer csak jelentkezni fog például diákmunkára, hogy ne kelljen zsebpénzt kérnie. Ez a forradalom. Nem alkudozás, és nem lehetőségek kipróbálása, hanem egy addig észrevétlen, másik szervező rend felcsillanása. Új ösvény törése a vadonon keresztül, mikor észrevesszük, hogy a kijárt utak körbe-körbe járnak.

(Egy kis kitérő : a történelemszemléletünknek köszönhetően a "forradalom" szónak szinte tudattalanul pozitív értelmet tulajdonítunk, amelyet van aki szeretne kihasználni. Ahhoz hogy meg tudjuk ítélni, 2010 tavaszán valóban forradalom - "fülkeforradalom" - zajlott-e le Magyarországon, az előző bekezdésen kellene elgondolkodnunk. Én csupán annyit látok, hogy egy másik alternatívát választott az ország azok közül, amelyeket felkínáltak neki. Egy forradalom soha nem erről szól.)

Nem nehéz belátni, hogy a nyugati civilizáció kormányzati rendszereinek forradalmai is a leírtak szerint játszódtak le. A mélyben zajló változás nem volt más, mint előbb a gyarmatosítás, majd pedig a fosszilis energiahordozók felhasználása. Ezeknek a jelenségeknek köszönhetően a nyugati társadalmakban egyre több vagyon és érték halmozódott fel, amelyet azonban a régi, változás előtti idők struktúrái alapján osztottak el. A problémát az okozta, hogy időközben új rétegek is létrejöttek, melyek ehhez a rendhez már nem éreztek kötődést, így hűséget sem mutattak iránta. A földgolyót egyre inkább behálózó kereskedelmi és katonai missziók, és az ipar fellendülése egymást erősítették, és mindkettő a városiasodás irányába hatott. A városoknak pedig nincs helyük egy feudális, vagy akár rendi rendszerben. Nem azt akarom mondani, hogy korábban nem voltak városok, a rendszer "hibája" mindig is jelen volt. Kevesek és jelentéktelenek voltak viszont annak felborításához. A rendszer egy bizonyos pontig elviselte ezt a feszültséget, akkor viszont egyszerre pattant ki. Angliában, ahol a városiasodás előrehaladottabb volt, már 1640-ben, Franciaországban majd' 150 évvel később, Magyarországon pedig további hat évtizedet kellett várni egy módosult, de lényegileg hasonló eseménysorra. Mivel ezek a forradalmak alapvetően növekvő, gazdagodó közegben robbantak ki, jellemző volt rájuk a kisemmizett társadalmi rétegek, változást követelő eszmék és dicsőséget kereső emberek szövetkezése. Nyitva volt ugyanis az út, hogy mindannyian nagyobb szelethez juthatnak az egyre növekvő tortából.

Mi lehet a helyzet az ellenkező irányban, a hanyatlás idején? Várhatunk újabb forradalmakat?

Különös kérdés, egyszerre igen és nem a válasz. Az említett kritériumok rendelkezésre állnak már most is. Megvan a megdönteni kívánt monumentális alkotmány, a haladás mítosza és az ipari civilizáció, számtalan egyre nyilvánvalóbb hiányosságukkal, hibájukkal együtt. Megvannak a változások, amelyek ezeket folyamatosan az előtérbe tolják. Vannak ötletek még arra nézve is, milyen is lehet a jövő. (Bár ez nem feltétlenül nélkülözhetetlen, ahogy azt számos történelmi példa - akár mindjárt az említett francia forradalom is - bizonyítja.) Ami eltérést jelent, az a folyamat kinézete. Mivel most nem növekvő, hanem stagnáló vagy éppen szűkülő erőforrások közt élünk, az imént említett fennkölt szövetségre egyszerűen nincs esély. Minden szereplő a saját kis szeletét próbálja megvédeni a tortából, és inkább egymás kigolyózásában jeleskednek, mint a közös cselekvésben. Ezt magyarul inkább válságnak, esetleg idegen, de kifejező szóval krízisnek hívjuk. A végeredmény, a lényeg ettől még lehet ugyanaz, csupán nem születnek róla dalok és regények.

A válságok ilyen értelmezése nem légből kapott, vannak rá konkrét példák is. Igaz, egyelőre térben, időben, és közösségileg szűken behatárolt viszonyok között lehetett ilyesmiről szó. A 70-es években az olajválság által kiváltott fogyasztáscsökkenés és szemléletváltás nyugodtan ide sorolható, bár sajnos ideiglenes volt. A Szovjetunióban a szocialista mintagazdaságok mellett megjelenő háztájiak "hatalomátvétele" szintén ugyanezt a válság-forradalom mintát követi. A haladás kultusza nem dőlt meg teljes egészében, de már akkor sebeket kapott. Semmilyen túlzott önbizalom nincs abban, ha azt mondom, éppúgy le tudjuk váltani, ahogy trónra emeltük.

Különösen lényeges mozzanata ennek az egész "választás" témának, hogy még egy hasonlóság kényszerűen létezik a válságok és a forradalmak között. Ez pedig az alulról történő szerveződés. Forradalmak esetén ez nyilvánvaló, válsághelyzetben viszont nem. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezeket a gondokat nem a mi dolgunk megoldani, észre kell vennünk azonban, hogy rajtunk kívül senki nem fogja megtenni. Aki pozícióban van, az hivatalból vak és süket, mert be van zárkózva egy végnapjait járó rendszer lehetőségei közé. Biztatok tehát mindenkit, hogy személyesen tegye meg, amit tud. Ültessen egy palántát, kössön egy pulóvert, eddze az izmait. Saját magának, és mindenki másnak is ezzel használ a legtöbbet. Ez lehet a mi választásunk, vagy ha tetszik, a forradalmunk.

Az emberi tényező

Mindig is nehezemre esett meglátni az értelmet a politikai ideológiák és pártok bal-jobb skálán való elhelyezésében. Valószínűleg ez műszaki irányultságommal is kapcsolatban lehet, túl precízen vettem a matematikai hasonlatot. Álmatlan éjszakákat mindenesetre soha nem okozott ez a zűrzavar, de kielégítően feloldani sem tudtam. Itt van például a szocializmus, amely definíció szerint balra tartozik. (Ugyebár ki lenne ott, ha nem ők?) A szocializmus egyik megkerülhetetlen törekvése az ipar fellendítése, a munkahelyek megteremtése, és a munka elismerése. Mindeközben viszont a természeti környezetre gyakorolt hatást figyelmen kívül hagyja, ami gátlástalan szennyezésbe, esetenként katasztrófákba is torkollhat. A hajdani keleti blokk ilyen irányú lemaradása nem véletlen, hanem összhangban volt az uralkodó ideológia hiányosságaival. Ha utánanézünk a környezetvédelem politikai megfogalmazásának, azt látjuk, hogy a zöld pártok mégis szintén balra sorakoznak. Zavarba ejtő. A kapitalizmus ugyanolyan lelkesen propagálja az iparosítást, mint a szocializmus, mégis jobbra kerül. A nacionalisták a nemzetközi munkásosztály dicső forradalmát, amelyet az Internacionálé hirdet, elvileg soha nem tarthatják magukénak, mégis léteznek olyan csoportok, amelyeknél a nacionalizmus kifejezetten ezzel párosul. Az ETA baszk szervezet a szélsőjobbos Franco rezsim idején kifejezetten marxista nézeteket is vallott. Ugyanez igaz az IRA egy részére is, akik így a hagyományos ír katolicizmust is feladták. Ha még ez sem elég, akkor hozzáteszem, hogy ha valaki politikai centrumba akar helyezkedni, márpedig elvileg van ilyen, az messze nem jelenti azt, hogy a vitákban majd semlegességet fog mutatni. Egy ilyen pártnak semmi létjogosultsága sem lenne.

A "spektrum" tudományos értelmezését ennyi ellentmondást látva úgy kell eldobnunk, mintha sosem láttuk volna. Az ideológiák nem egy képzeletbeli vonalon helyezkednek el, ahol legtöbben kompromisszumot jelent másokhoz képest, a széleken lévőktől pedig mindenki retteg. Ha már matematikai metaforát veszünk, ezek a gondolati rendszerek sokkal inkább hasonlítanak olyan síkokra, amelyek kölcsönösen merőlegesek egymásra. Közös pontokat szinte mindegyikben lehet találni, de más területeken kölcsönösen kizáróak és ellenségesek egymással. A totális katyvasz legmélyén persze ott van a közös talaj, amely nem más mint a haladásba, és az emberi észbe vetett hit. Ezek azonban annyira magától értetődőek voltak az elmúlt évtizedekben, évszázadokban, hogy jelentőségük és korlátaik ritkán tűntek fel.

Az említett felosztás egyébként közvetlenül a francia forradalom idejéből származik. XVI. Lajos a királyok 175 éves abszolút hatalomgyakorlása után kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést, amely szándéka ellenére rövidesen Nemzetgyűléssé alakult. A képviselők többsége alkotmányt akart adni az országának, és mindannyian az állami ügyekbe való beleszólás lehetőségét követelték az eddig mellőzött társadalmi rétegek számára. Az indulatok persze sokszor magasba hágtak. Az alkotmányos monarchia, tehát a királyság megtartásának támogatói hamarosan az elnök székétől jobbra kezdtek csoportosulni, míg a radikálisabb véleménnyel bírók balra kerültek. Az elkülönülést nem elsősorban a közösség érzete, hanem az atrocitások elkerülésének igénye hozta létre. Eredetileg senki nem akart pártokat szervezni, a bal- és jobboldal kifejezés az emberi társas viselkedés és az indulatok kezelésének következtében tudott elterjedni. Ebből a hangulatból, azt hiszem, sokat máig megőrzött a politikai élet.

Akárhogy is forgatom a szavakat, az e heti bejegyzésben felettébb ingoványos területre tévedtem. Ez egyrészt kellemetlen, mivel lehet, hogy olyan kijelentésekre kényszerülök, amelyeket utóbb felül kell vizsgálnom, emellett pedig esetleg egyes állásfoglalásaimat nem is biztos, hogy szabatosan el tudom mondani. Nem szeretnék olyan külső vagy belső konfliktusba keveredni, amelynek tárgya teljesen mellékes a blog mondanivalója szempontjából, mégis kockázatot kell vállalnom. Másrészt viszont nem kizárt, hogy ez a távolabbról induló megközelítés újszerű színt hoz az itt leírt "történetbe", és esetleg megtöri az önmagam ismételgetéséből következő monotonitást. Nem vagyok orákulum, az oldal a kétségtelen tények mellett sok esetben a véleményemet is tükrözi. Ezen a héten egy olyan téma került sorra, amelyben kevesebb szilárd fogódzót találtam, ezúttal a szokásosnál is jobban örülök az értő kritikáknak. Remélem azért követhető lesz, mit is szeretnék mondani.

A probléma mindenképp megkerülhetetlen. Az egész ideológiákkal foglalkozó sorozatnak azzal az elképzelésessel vágtam neki, hogy majd sorba veszem, összehasonlítom őket, és jelen helyzetünk elemzésével egyenként rámutatok omladozó alapjaikra. Hiszen amíg ezeken a kijárt utakon gondolkodik az ember, addig észre sem veszi, hogy valami attól független, párhuzamos folyamat zajlik, és a kudarcok okait rosszul fogja megítélni. Mintha egy úszó csak a táv megtételére edzene, és nem törődne fele, hogy a Duna sodrával ellenkező irányban folyik majd a verseny. Kevés ennél lehangolóbb eshetőséget tudok saját magunk számára elképzelni, így magabiztos tudatlanságunkban igen komoly károkat okozhatnánk. Mielőtt azonban ez a felsorolás következhetne, valamiképpen folytatnom kell a bevezető bejegyzést, amely az egyes tételek filozófiai alapját, a racionalizmus elméletét támadta. El akartam oszlatni a mítoszt, hogy a politikában az észérvek számítanak, és hogy a döntéshozatalt viták előzik meg. Ehelyett "harcként" jellemeztem a politikai életet. Hogy a különböző izmusok helyükre kerüljenek, ahhoz a harc jellegét kellene megragadnom, erre teszek most kísérletet. Az első bekezdés ellentmondásait azért szükséges feloldani, mert ha szisztematikus módszerrel, a tartalmazó halmaztól az elemek felé akarok haladni, akkor az elvek egyenkénti vizsgálata előtt még az egymással való kapcsolatukat, csoportosításukat és összefonódásaikat is körül kell írnom.

A legjobb támpontot ehhez nem a kontinentális európai, hanem inkább az angolszász politikai pártrendszerek adják. Ahogy legutóbb említettem, az angol felvilágosodásra nem a racionalizmus, sokkal inkább az empirizmus irányzata volt jellemző. A legnagyobb hatású gondolkodók, mint John Locke vagy Thomas Hobbes, úgy vélték, hogy minden ismeret elsődleges forrása a tapasztalat. Ez a nézet szoros összefüggésben állt a természettudományok korszakban meginduló fejlődésével, és a tudományos módszerekkel. Az elméletek kísérletekkel való ellenőrzését hangsúlyozták, az egyes jelenségek megfigyelésére alapították világképüket. Ez a megközelítés ellentétben állt a szigorúan racionalista megközelítéstől, mivel szerepet kapott benne az egyes tények önmagukban való elfogadása. Ezzel egyszerre a tökéletes biztonság descartes-i ideálját is tagadták. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, nem véletlen, hogy a vaskos kötetekké duzzadt gondolati rendszerek kisebb szerepet játszottak az angolszász politikában.

A klasszikus angolszász politikai rendszer két pártot feltételez, ha van is ezektől független egyéb szereplő, az jelentőségében nem egyenrangú. Az egyik (klasszikusan jobboldali) párt egy konzervatív, tekintély alapú képződmény, míg a másik egy (baloldali) progresszív protesztpárt. Be lehet helyettesíteni a brit torykat és a munkáspártot, és az amerikai republikánusokat és demokratákat is. A jobb és baloldal ilyen környezetben klasszikus formájában fedezhető fel. Az elkülönülés a hozzájuk csatlakozó ideológiákban is kifejeződik, de az alapját nem ez adja, sokkal inkább a pillanatnyi állapotokhoz való hozzáállás. A konzervatívok jellemzően a fennálló berendezkedés haszonélvezőit képviselik, azokat akik lényegében inkább elégedettek az állam ügyeinek alakulásával, történelmi példák szerint ez főként az arisztokrácia vagy a gazdag tőkések rétege volt. Helyzetüknek megfelelően a stabilitásra fektetnek nagy hangsúlyt, nem riadnak vissza inkorrektnek tűnő lépésektől és szkeptikusok az újdonságként hirdetett eszmékkel szemben. A progresszív párt ezzel szemben felkarol minden változást sürgető mozgalmat, amely a rendszert ostorozza, és így a bármilyen okból elégedetlenkedőket képviseli. A városi kispolgárság és a kisebb üzemek tulajdonosai tartoztak egykor legfőbb támogatói közé, no meg azok, akik saját szellemi függetlenségüket ki akarták nyilvánítani.

Érdemes megjegyezni, hogy mindez nem jelenti azt, hogy a jobboldal passzív lenne a baloldal pedig aktív. Legtöbb esetben a konzervatívok által képviselt réteg maga is a korábbi változásoknak (például az ipari forradalomnak) köszönhet mindent, így a számukra megfelelő és jól megindokolt reformoknak egyáltalán nem ellenségei. Ráadásul a baloldal elégedetlenkedői - amennyiben kormányra kerülnek - hajlamosak ezer irányba húzni, mivel csupán a közös ellenség jelenti köztük a kohéziót. Ilyen körülmények között épp rájuk jellemző inkább a tehetetlenség, valamint az eredetiség hiánya.

Hogy miért alakult mindez másképp Angliában, mint a kontinensen? Könnyen lehet, hogy a híres individualizmusuk miatt, ami esetenként különcségekbe is fordul. Az említett filozófiai irányzatoknak ugyanis van egy-egy ilyen irányú tulajdonsága. A racionalizmus gyakorlatilag külső kényszerítő erőt jelent az egyén számára (hiszen az ésszerűség egyetemes), míg az empirizmus teljesen az ő kezébe teszi saját világképét, önnön érzékelése alapján ítélhet meg mindent. Egy korábbi írásban már ejtettem szót a magyar nép egyik legjellemzőbb tulajdonságáról, az önfejűségről, e téren tehát hasonlítunk az angolszászokra. Már csak ezért is  jogosnak érzem, hogy a kétpárti rendszert megpróbáljam a mi viszonyainkra alkalmazni.

Amikor először olvastam erről, még bőven a 2000-es években jártunk, és a magam részéről egyértelműnek láttam, hogy a Fideszben és az MSZP-ben itthon is megtalálható ez a két szereplő. A rendszerváltás után 8-10 évvel kezdtek a tranziens jelenségek lecsengeni, és ekkor már a politikai élet kétségtelenül kétpólusúvá vált. A Fidesz támaszkodása Orbán Viktorra mint karakteres vezetőre, a játékszabályok megkerülésére való hajlamuk, és az egyes körökben őket körülvevő kultusz miatt szinte a kezdetektől fogva ellenszenvesek számomra. A párt egészére jellemző egyfajta arrogáns önhittség, mintha számukra egyik ellenfelük sem lenne összemérhető partner. Ezzel szemben az MSZP abban az időben nagy hangsúlyt fektetett a formális követelmények betartására, inkább higgadt érvelésekkel és kevesebb személyeskedéssel reagált. (Igaz, ez utóbbi tétel nem vonatkozott Orbánra, akit a közös ellenség megtisztelő szerepébe helyeztek.) Még ha tartalmában nem is értettem egyet, ez a megközelítés gyakran rokonszenvesebbnek tűnt, más különbséget nem láttam a két vonulat között. Mindkettő igazi gyűjtőpárttá duzzadt, az MSZP mellett pedig állandó társként tűnt fel az SZDSZ. Az ideológiák náluk is zavarosak, hiszen a Fidesz bizony liberális oldalról indult, később pedig gyakran lehetett rajtakapni szociális demagógián, míg két akkori ellenfelénél már "összeragadásuk" is épp elegendő volt az ideológiai alapok megkérdőjelezéséhez.

Ahogy azonban haladt az idő, az MSZP-SZDSZ tandem lassacskán csupán a progresszivizmus hátulütőinek előállítására lett képes. A 100 napos program becsülendő lenne, mint a választási ígéretek szó szerinti betartása, gazdaságilag viszont pusztító hatással bírt, onnantól kezdve pedig nyolc kerek évig nem tudtak keresztülvinni semmilyen eredeti elgondolást. Amihez hozzányúltak, abban általában a nemzetközi közvéleményt vakon követték, márpedig az nem feltétlenül egyezik meg az ország érdekeivel. A gazdasági válság betetőzte a folyamatot, az MSZP haladása elbukott. A Fidesz azóta eltelt két évére sok mindent lehet mondani, csak azt nem hogy nem eredeti... Mindazonáltal a különböző kétes értékű húzásaik dacára (némileg meglepő módon) manapság mégsem mi vagyunk Európa fekete báránya. A lassan széthulló baloldal helyét egy másik progresszív párt, a Jobbik veheti át. Az ő irányvonaluk sok esetben az MSZP-vel épp ellentétes, de radikális nacionalizmusuk őket sem tartja vissza kifejezetten baloldali kijelentésektől. A Fidesz saját táborának megosztásától félve egyelőre figyelmen kívül szeretné hagyni őket. Könnyen lehet, hogy a jobb-bal viszonylatot a közeljövőben Magyarországon kissé át kell értelmeznünk. De miért ne kerülhetne egy nacionalista párt balos szerepbe, ha az USÁ-ban például gyakorlatilag mindkét oldal liberális?

A pártok egymáshoz való viszonyát  ma, Magyarországon sem az általuk hangsúlyozott ideológiákban kell keresnünk, sőt, még az őket összetartó erőhöz sem feltétlenül van közük. A valóságos konfliktusok esetén ezek csak figyelemelterelésre alkalmasak, miközben a kézzelfogható világban hús-vér emberek kapcsolatai és szimpátiái döntenek. Félreértés ne essék, ez utóbbi tény, az emberi tényező miatt én nem kritizálok senkit. Inkább azt szeretném megélni, hogy a helyén kezeljük mindezt, és a szemfényvesztés helyett minél konkrétabb és őszintébb kormányzati gondolkodáshoz jutunk. Hogy ez pártrendszerrel valósul-e meg, ha egyáltalán megvalósul, azt csak a jövő mutathatja meg.

Csodálatos emberi ész

A labdarúgó Európa-bajnokság végjátékának alakulását valószínűleg az sem tudta egészen figyelmen kívül hagyni, akit teljesen hidegen hagyott ez a versengés. A tévét ide-oda kapcsolgatva, vagy netes szörfözés közben igen könnyű belefutni az erről szóló hírekbe, véleményekbe, vagy éppen poénosnak szánt képekbe. A spanyolok fölényes győzelmét nem szeretném ragozni, de más oldalról nézve most is előfordult néhány egybeesés, amikor a politika megtalálta az útját a sportba. Emlékezhetünk a lengyel-orosz csoportmérkőzés előtt Varsóban kialakult káoszra, amikor a rendőrség száznál is több előállítással sem tudta fenntartani a rendet két ország szurkolói között. Komoly aktuálpolitikai pikantériája volt a német-görög negyeddöntőnek is, bár ez aztán senkiben nem hagyott mély nyomot. Ami miatt viszont most kitérek a tornára, az az elődöntők egyik párosítása.

A múlt csütörtöki Németország-Olaszország meccs különlegessége abban rejlett, hogy több fronton zajlott, egész pontosan Varsóban és Brüsszelben. Mindkét színtéren az olaszok győztek, két Mario volt a nyerőemberük, Balotelli és Monti. Amit sokáig elképzelhetetlennek tartottunk, az Európai Egyesült Államok, az a csütörtöki uniós csúcs döntéseivel elvileg ma már eldöntött tény. A politikusok a teljes gazdasági unió mellett foglaltak állást, az euróövezet válságára adott válaszként. Ha elhisszük, hogy ez megvalósul, akkor az lényegében egy föderatív államot jelentene. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchiát az uralkodó személyén kívül a közös hadügy, külügy és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek tartották össze. A mai helyzet ennél bonyolultabb, de nehéz nem észrevenni, hogy hadügyi és külügyi téren a kontinentális Európa álláspontjától eltérni egy-egy ország alig-alig mer. Például a franciák líbiai "kalandja" az olaszok számára sok előnyös üzlet megsemmisülésével és menekültek áradatával járt, mégis tartották magukat a közös véleményhez, hogy Kadhafit meg kell buktatni. Vannak ugyan külön hadseregek, de a NATO keretein kívül az európai államok gyakorlatilag meg sem mozdítják őket. Ha mindezt nyakon öntjük a tagok saját költségvetésének felülről való szigorú ellenőrzésével, akkor egy de facto föderatív államhoz jutunk. Szeretnénk mi azt, hogy Brüsszelből határozzák meg az életünket? Szerintem nekünk magyaroknak épp elég élményünk volt már ebből a fajtából. Ez a döntés csupán az euróövezetre vonatkozik, tehát ránk közvetlenül nem, mégis azt gondolom, valahogy a mindennapok kavargásában ellaposodott, elsikkadt a jelentősége. Mi nem ehhez az Európához szerettünk volna csatlakozni. Banális dolognak tűnik ezt a pár nyilatkozatot történelmi fordulópontnak beállítani, ennek ellenére szeretném megragadni, mielőtt kicsúszik a kezünkből. A nagy változások ezekből a lépésekből állnak össze.

Az Eb-n a spanyolok és az olaszok játszották a döntőt, és ők voltak a brüsszeli EU-csúcs politikai győztesei is. A föderáció ugyanis pillanatnyilag a bajban levő országok számára előnyös, míg a jelenleg jó formában levő német, holland, finn gazdaságra további terheket ró. Egyszerűen fogalmazva ha ez megvalósul, akkor minden európai adósságot, így az olaszok és spanyolok számláit is, közösen fogják fedezni az eurót használó államok. Az észak-európai termelés hasznát így tovább éreznék délen is, viszont a déli fogyasztás következményei, az államcsődközeli (vagy épp azutáni) körülmények is elosztódnának.

Miért megy bele ebbe Németország? A választ egy pénzügyi körökben ismert szólásból lehet levezetni: ha egymillió forinttal tartozol a banknak, és nem tudsz fizetni, akkor bajban vagy; ha tízmilliárd forinttal tartozol egy banknak, és nem tudsz fizetni, akkor a bank van bajban. Rajoy, a spanyol, és Monti, az olasz miniszterelnök megzsarolták Angela Merkel német kancellárt, hogy ha nem járul hozzá az előbb ismertetett állásponthoz, akkor gyakorlatilag megtagadják az együttműködést a jelenlegi válság kezelésében. Ők ismerik saját hazájuk helyzetét, és látva a görög fejleményeket, nem hajlandóak végigmenni ugyanazon az úton. Nem beszélve arról, hogy a megszorításokkal összekötött "segélycsomagok", amelyek Görögországban több hónapos időhúzásra voltak elegendőek, ezekben a nagyobb országokban alig érnének valamit. Olaszország akkora szereplő, hogy ha komoly gondba kerül, akkor a probléma "kenegetése" már semmit nem számít. A németek oldaláról nézve továbbra is időhúzásról van szó. Ha ebbe a kierőszakolt döntésbe nem mennek bele, és Montiék beváltják a blöffjüket, akkor talán heteken belül vége az eurónak. Ha belemennek, akkor a részletek kidolgozásának ideje alatt még reménykedhetnek a csodában. Mindeközben a görögök esetleges eurótól való megfosztása mellett lassan beszédtéma lesz az erősebb országok önkéntes kilépése is, számukra a fejlemények nem sok jót tartogatnak az övezeten belül. Ezen a minden ízében remegő szerkezeten segít majd egy mesterségesen létrehozott gazdasági föderáció, egy újabb brüsszeli bürokratikus labirintus, és az egyes államok rugalmasságának teljes elkobzása? Számomra nem tűnik túl valószínűnek.

Ezekben a csatározásokban egész népek, közösségek és rengeteg család megélhetése és életkörülményei forognak kockán, eléggé nem ideillőnek tűnhet tehát a futballal kapcsolatos párhuzam, amit felvetettem. Teljesen igaz, hogy a kettő közvetlen kapcsolatban nincs egymással, azonban van legalább egy közös pont ami mégis hasonlóságot jelent. Van egy félreértés a fociban, ami a politikai életben ugyanúgy jelen van. A fociban így lehet összefoglalni: nem lényeges, hogy ki játszik szebben, csak az számít, hogy ki lő több gólt. Ha betévedünk egy sporttal foglalkozó műsorba, weboldalra, vagy csak szurkolókkal beszélgetünk, akkor újra és újra feltűnik ez a félreértés. Jelenleg azon folyik az évődés, vajon az Európa-bajnok spanyolok taktikája unalmas-e vagy sem, pedig ez a téma teljesen irreleváns a sport szempontjából. Ők a bajnokok, ők a legjobbak, bármi ami ennél több, az minden erőlködéssel és bölcselkedéssel együtt csupán körítés lehet. Jómagam, aki elkötelezett szurkoló vagyok, épp azt tartom a sportág egyik legvonzóbb vonásának, hogy rengeteg módon lehet játszani, és mindegyikben meg lehet találni a szépséget, ha keresi az ember.

A mai demokratikus rendszerünkben elharapódzott az a feltételezés, hogy a politikában valamilyen módon az számít, kinek van igaza. Ezt a naivitást talán részben a tömegesedés korábbi posztokban említett hatásának számlájára kellene írnom, de ennél azért többről van szó. A politika a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szól, ezért értelemszerűen a célja az ezekért zajló konfliktusokban való győzelem. Ahhoz hogy valaki győzzön egy politikai vitában, nem kell hogy igaza legyen, elég ha jól kerüli ki a kínos problémákat, és csak az erős oldalát mutatja. Valójában igen gyakran előfordul, hogy egyik résztvevő félnek sincs igaza, sőt, továbbmegyek, sok esetben maguk a kérdések olyanok, hogy senkinek ne is lehessen. A halálbüntetés, az abortusz kérdése nyilvánvalóan ilyenek, de akár az egykulcsos adózást is idevehetjük sok más talán mindennap felmerülő probléma mellett.

A politikában a sporthoz hasonlóan az számít, ki szerzi meg a győzelmet, az eredmény pedig - ez már persze nem a párhuzam része - általában a birtokolt erőforrásokon (pl. kampánypénz), személyes szimpátián, és esetleg külső tényezőkön múlik. A demokratikus rendszer csak annyiban különbözik a többitől, hogy a szimpátiát a széles tömegek szemében is figyelembe kell venni.

Ezen a ponton eljutottunk ahhoz a fogalomhoz, amelyet legutóbb "minden izmusok ősanyjának" neveztem. Nem kifejezetten politikai ideológiáról, inkább filozófiai irányzatról van szó, amely azt hirdeti, hogy az ismeretek megszerzése elsősorban a józan eszünk használatával lehetséges. Ez a racionalizmus, amely a felvilágosodás korszakának egyik jellemző alapelve volt. Ismerjük Descartes alapvető érvét: cogito ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok. Ő azt vallotta, hogy ebből a tételből kiindulva meg lehet ismerni a világot, és az érzékeink jól kimutatott pontatlanságait és bizonytalanságait ki lehet kerülni. Létezett egy ellenkező irányzat is, az empirizmus, amely az ész helyett az érzékeink által tapasztalt tudást hangsúlyozta, mondván hogy csak azon dolgok valóságáról győződhetünk meg, amelyeket valamilyen módon érzékelünk. Utóbbi nézet főként Angliában volt elterjedt, míg az előző a kontinentális Európában. A földrajzi elhelyezkedés azért érdekes, mert a különféle ideológiák a francia forradalom következtében kezdtek el kivirágozni. Legtöbbjük ezért a racionalista nézeteket tette magáévá, tehát szerették volna megindokolni, miért is működik úgy a világ, ahogy működik, és ehelyett milyennek kellene lennie.

Az empirizmust és racionalizmust többféleképpen is kibékítették, összefonták azóta, ezek alapján az én álláspontomat egy korábbi bejegyzésben nagyjából már körülírtam. Nyilvánvalóan mind az érzékeinkre, mind a józan eszünkre szükségünk van az életben, hogy mikor melyikre, az elsősorban a körülményektől függ. A hideg ész nem univerzális megoldás minden problémára, és főleg nem hajtóereje valamilyen megállíthatatlan haladásnak, ami az emberiség történetét meghatározza. Az ész, a logika csupán egy eszköz, amellyel igaz állítások halmazából további igaz állításokat lehet kikövetkeztetni. Pontosan ennyi, és semmi több. Mikor logikusan megvizsgáljuk, hogy igaz-e egy tétel, akkor meg kell néznünk, hogy az előzetes állítások igazak-e, és így tovább. Végül - mivel végtelen hosszú láncoknak semmi értelme nincs ez esetben - eljutunk egy olyan tételhez, amit lehetetlen bebizonyítani (még az említett descartes-i cogitot sem lehet). Hogy ez három, vagy száz lépés után történik meg, az csak annyiban lényeges, hogy minél messzebb kerülünk a konkrét témától, az ember annál inkább hajlamos elfelejteni ezeket a háttérben rejtőző alapokat. Pedig nem lenne szabad megfeledkezni róluk, mert enélkül nem úgy látjuk a világot, és azon belül a politikát, ahogy az valójában létezik.

Ugyanis ha két racionális érvelés különböző alapokról indul, akkor a kettő összehasonlítása logikailag lehetetlen. Egyik sem téved nagyobbat, mint a másik, egyik sem képes meggyőzni a másikat. Ha ilyet tapasztalunk, az szorosabb értelemben véve nem vita, sokkal inkább harc. Mint ahogy a muszlimokat sem lehet meggyőzni a szentháromságról, ha Jézus Krisztust nem tartják istennek, úgy a többkulcsos adórendszernek is csak a társadalmi osztályok konfliktusát hirdető baloldali mitológiában van értelme. A politikai élet nem az a társasjáték, amelyet a kitenyésztett értelmiség egy része naivan elképzel, sokkal inkább verítékkel és izzadságszaggal átitatott birkózójelenet. Az észérvek hatása és jelentősége ilyen körülmények között minimális.

Mindez csak azért érdekes, mert az ideológiák hívei saját elveiket a racionalitás talaján képzelik el. Elfogadnak néhány alapvető állítást, amelyre egy egészen magas, saját irodalommal, mítoszokkal és hősökkel kicifrázott templomot emelnek. Ezeknek a szektáknak a hívei meg vannak győződve róla, hogy ez nem vallás, hanem tisztán racionális érvelés, és hogy egyedül ők tudják, a világnak hogyan kellene kinéznie. Nem látják a saját nézőpontjuk korlátait, mert azt a tiszta emberi észnek gondolják, míg ellenfeleik vagy tévednek, vagy csalók. Az ideológiák éppen ezért borzasztó veszélyesek, még a hagyományos értelemben vett vallásoknál is alkalmasabbak arra hogy fundamentalistává, önmaga torzképévé változtassanak valakit. A klasszikus vallások ugyanis ősi erkölcsi alapokon is nyugszanak, míg a modern ideológiákról ezt nehezen lehetne elmondani...

Két dolgot fűznék még hozzá mindehhez, elsőként azt, hogy az említett focimeccs és az EU-csúcs időpontja talán nem is egészen véletlen. Hiszen az illetőknek több tucat (!) hasonló találkozójuk volt már az elmúlt hónapokban, hogy ezeket a bejelentéseket megtegyék, mégis épp most jutottak el idáig. Talán paranoia, de lehet hogy érdemes ilyen időszakokban fokozottan figyelni a háttérben szivárgó hírekre. Az ókori játékok szellemétől igencsak eltérően a pekingi olimpia idején lezajlott egy egész orosz-grúz háború, vajon idén a londoni játékok alatt mire számítsunk?

A másik dolog csupán egy érdekesség, remélem más is szórakoztatónak találja majd. Paul Feyerabend tudományfilozófus egyik érvéről szól, amellyel a modern tudományok művelőit szerette feldühíteni. Korábban írtam, hogy a véges hosszúságú következtetési láncoknak egyszer vége szakad. Ez ebben a formában nem igaz, hiszen körben is következtethetünk, amely nem fog végződni sehol. Csakhogy a körkörös érvelés szabálytalan, a logikában súlyos hibának számít. Feyerabend alapvetően kritizálta a tudományt, egyik legfrappánsabb húzása eközben az volt, mikor saját eszközeivel "akasztotta a hóhért", és kimutatta a hátterében rejlő logikai hibát. Számtalanszor próbálták neki megmagyarázni, miért kell racionális módon dolgozni a tudományban, vagy akár azt, miért kell racionális módon élni. A válasza az volt, hogy ha észérvekkel kimutatják neki, hogy az emberi ész ereje valóban hatalmas, az nem lesz más, mint egy szánalmas körkörös érvelés. Zseniális.

Ezen a világon, ahol élünk, mindennek megvannak a korlátai. Amikor valaki az ellenkezőjét állítja, kezdjünk el rögtön kételkedni és gyanakodni. Az emberi ész hatalmára pedig mindez manapság fokozottan vonatkozik.