Amikor a kérdések változnak

A legutóbbi bejegyzésben arról írtam, mit is gondolok hazánk jelenlegi kormányzati berendezkedéséről, valamint az azt uraló réteg módszereiről és jellegéről. Igyekeztem a kritika mellett az erényeket sem szem elől téveszteni, de nincs mit szépíteni, a mondanivaló veleje az volt, hogy a képviseleti demokrácia mostani felépítése nem feltétlenül alkalmas arra, hogy a ránk váró konfliktusokat és nehézségeket kezelni tudja. Nem mondom, nem is mondhatom azt, hogy az egész rendszer elvetendő, de a hibáit is látnunk kell ahhoz, hogy az egyébként jól ismert előnyeit ki tudjuk aknázni. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a megközelítést nem mindenki tartja manapság "szalonképesnek", de ez a fogalom megint csak egy olyan dolog, amit mihamarabb el kell felejtenünk, a saját érdekünkben. A politikai közbeszéd folyamatosan önmagát ismétlő medréből előbb-utóbb mindenképp ki kell lépni, éppen ezért a jelen pillanatban megbélyegzett gondolatokra később szükség lehet.

A kritikám három egymásra épülő tény megfigyelésén alapult: 

    1) Az ember tömegben elveszti egyéniségének jelentős részét, könnyen befolyásolhatóvá és hiszékennyé válik.

    2) Ma a társadalmi körülmények (pl. városiasodás) és a technológiai adottságok (pl. televízió) miatt a hatalom megszerzése a választásokon a tömegek manipulációjával lehetséges.

    3) Ennek megfelelően akik a hatalmat megkapják, nem azok a személyek lesznek, akik a megfelelő vezetési feladatokra legalkalmasabbak, hanem azok, akik a tömegek szeszélyeiben és a féligazságok labirintusában kiismerik magukat, és ehhez betű szerint ismerik a vonatkozó szabályokat.

Az utolsó pont vonatkozik természetesen a politikusainkra, akik a rájuk írt szerepet, ha nem is tökéletesen, de tisztességgel betöltik. Az általuk szakmaszerűen űzött különböző praktikák mind a hatalom megszerzésére és megtartására irányulnak, s bármely kormány csupán csak akkor tesz bármi valóban érdemlegeset a mögötte állók jutalmazásán kívül, ha ehhez a két nem túl magasztos célhoz csak úgy vezet út. Mindaddig nem nyúlnak a nyugdíjrendszerhez, amíg a tömegek felháborodása nem elég hangos, mindaddig nem zavarja őket a választási törvény, amíg az ő pártjukat segíti. A politikusok ezen a skálán gondolkodnak, a szélesebb közösség valódi érdekei mellékesek számukra. Amiben ők élnek, az egy elvont játék, erősen kétlem hogy túl gyakran beszűrődnének hozzájuk a társadalom mindennapos problémái. Ez alapján aligha várható, hogy majd épp olyasvalaki kerül hatalomra, aki valóban komoly nehézségekre hívná fel a figyelmet, és az azokra való felkészülést hirdeti.

Az egyes pártok mégsem egészen egyformák ma sem. Megvan a saját karakterük, amely a körülöttük kirajzolódó holdudvar tulajdonságaiból származik. Legutóbb három minket érdeklő szempontot emeltem ki innen: az adott párt ideológiáját, a közgazdaságtani körítést, valamint a nemzetközi viszonyokhoz való hozzáállást. Mindhárom vonulat megtestesül különböző alapítványok, cégek és médiumok párthoz való kötődésében, ezért igen stabilnak tűnnek, de azért bőven akad példa arra, hogy egy párt lecserélje őket. Ilyen esetben túlnyomó részben a már meglevő halmazból választanak másik ideológiát, vagy gazdaságpolitikát, általában elmondható, hogy ha valamit forradalmi újításnak kiáltanak ki, az régebben már valahol többször csúfosan megbukott. Ebből a körből a kormányzás csak akkor tudna kilépni, ha azt gondolnánk újra, mit kell tenni, és nem azt, hogy hogyan. Kőkemény egyszerűségében ez megint csak nem más, mint az ember saját korlátainak felismerése és az azokhoz való alkalmazkodás.

Amikor az említett "politikai" ideológiákról van szó, egy dologról nem feledkezhetünk meg a beszélgetés során, ez pedig a vallás: azon történetek, tételek és gondolatok összessége, amelyből értelmet merítünk az életünk lényegét alkotó kérdésekben. Miért tartozik ez ide? Mert a két dolog, az ideológia és a vallás alig különbözik. Egy szocialista és egy konzervatív elveket valló ember egyszerűen nem képes valódi vitára, de még párbeszédre is alig, ha az világnézetük alapjait érintené. A végső döntés ez irányban nem érveken, hanem színtiszta hiten múlik, ez pedig nem vita tárgya.

Azt mondom tehát, hogy minden ideológia egy-egy vallás? Nem, az túlzás lenne, annál sokkal jobban hasonlítanak egymásra. Az ipari civilizációnak van egy saját, külön bejáratú és végtelenül karakteres jelensége, ami annyira hasonlít a vallásokhoz, hogy semmi értelme másképp kezelni. Ebből táplálkozik az összes elvrendszer, amelyről később szó lesz. Ez a haladás mítosza. Nem hiszem, hogy bárki számára idegen lenne ma a gondolat, hogy az emberi történelem, az emberi faj valamilyen kijelölt úton halad, melynek célpontja egy utópisztikus állapot, a kezdete pedig a sötét korokba vész, mikor  az ember még állat volt. Az ellenállhatatlan haladás, amelyről ódákat, regényeket lehet írni, amelynek szolgálatában egy életet el lehet tölteni, és amelyért sokan életüket is feláldoznák. Ennek a vallásnak nincs istene, nincs egyháza és nincsenek szertartásai abban a formában, ahogyan azt az ókorból vagy középkorból eredő egykori nagy vallásoknál látjuk, mégis ugyanazt a szerepet tölti be sokak életében. Bíznak a haladásban, hogy végül, ha nem is az ő életükben, de minden a legjobban alakul, és végül eljön a földi mennyország.Nem véletlen, hogy az ősi vallások tiszteletét szinte kizárja, hiszen világnézetben egyértelmű riválisai. Hányszor támadták a katolikus egyházat maradisággal a haladás nevében? Az egyház számára ez nem számított soha, mert az egész elgondolás korábban nem létezett. Korrekt tehát számon kérni rajtuk? Aligha, de a vallásháborúk már csak ilyenek.

A haladás mítoszának hajnala a felvilágosodás volt. Már maga a tény, hogy ezt a korszakot így nevezzük, mutat valami a torzításból, amelyet a történelmünk képe szenved a mítosz tükrében. A történet igen egyszerű. A középkori Európa Amerika és a világ más tájainak felfedezésével hatalmas lehetőségekhez és erőforrásokhoz jutott, amelyek a haszonélvező országok egy részében idővel változást idéztek elő a mindennapi gondolkodásban. Korábban a szűken kiosztott értékek, az általában jellemző szegénység és a fennálló egyensúly miatt a halál utáni életbe helyezhette mindenki legfőbb hitét, ekkor viszont egyre szélesebb körben lehetőség nyílt a halál időpontja előtt megvalósítani az ember terveit és álmait. Ennek fényében sötét képzelgésnek tűnt minden teológia és szentségimádás. A haladás mítoszához innen már csak egy kis szikra kell, egy kis szemtelenség: az hogy valaki visszamenőleg és a jövőre is értelmezze mindezt. Hiszen, ugyebár, ez az erő mindig is törtetett, és soha nem áll meg, a vallások és babonák csak kósza akadályok, vagy feledhető állomások lehetnek számára. A fosszilis energia és az ipari forradalom csöppet sem lassított a mítosz terjedésén, ezt talán mondanom sem kell.

Kellemes az elképzelés, hogy minden, mi a világtörténelemben valaha megesett, csupán azért zajlott le, hogy eljussunk a pontra, ahol ma állunk. Mintha az emberiség egy vonatban ülne, és az egyenes sínpáron vezetne a mi küszöbünkhöz. Soha semmi nem volt még, ami hozzánk fogható, és ez még mindig semmi az eljövendő korokhoz képest, amelyért mi dolgozunk. Amellett, hogy mindez kellemesen bizsergető, egyben szinte felfoghatatlanul gőgös is, és természetesen semmilyen alapja nincsen. Kevesen követik végig ezt a gondolatmenetet - ez nagy előnye annak a vallásnak, ami nem hívja úgy magát -, ha nem így lenne, akkor talán feltennék a kérdést: vajon többet érünk-e mi, mint a nagyszüleink, vagy az ő nagyszüleik? Nehezen tudok olyan értelmes érvet elképzelni, amely szerint "igen".

A haladás mítoszának másik pikáns tulajdonsága, hogy visszamenőleges hatállyal zseniálisan működik. Hiszen amit a haladás számlájára írunk az úgy, és csak úgy jó, ahogyan, ahol és amikor megtörtént. Bizonyítás? Ha valami nem lenne helyes, akkor az a haladás ellen dolgozik. Ennyi. Hittételeknél ez ilyen egyszerű. A tizenkilencedik század rendkívül büszke volt a művészeire, teljes joggal. Csak egy kis felsorolás, a teljesség igénye nélkül: Jókai, Hugo, Liszt, Chopin, Bizet, Verne, Byron, Heine, Paganini, Verdi, Arany, Petőfi, Wagner, Goethe, Beethoven, Csajkovszkij, Shelley, Tolsztoj, Poe, valószínűleg percekig lehetne sorolni tovább. A huszadik századot ehhez mérve a kultúra leggyönyörűbb időszakaként várták, hiszen a haladás csak jóval kecsegtethet. Ami érkezett, azt talán nem kell leírnom, totális háborúk és totális zsarnokságok sora, melybe  a kultúra gyakran tetszhalotti állapotban vegetált. Cáfolja ez a haladást bárki szemében? Nem. Hiszen zseniális tudósaink voltak, mint Einstein, Teller, Curie, Heisenberg, Bohr és... Igen, ez csalás, de azért visszafelé nézve tényleg könnyű. Egy időben, a hidegháború éveiben az űr meghódítása kötötte le a haladás fanatikusainak képzeletét, most hogy az amerikai űrprogram anyagi okok miatt szinte megszűnt létezni, egyszerűen nem beszél róla senki. Most talán a nanotechnológia a "csoda", ha valaki elhiszi, igaz, nem biztos, hogy rendesen tartom a lépést.

Mivel az eddigi eseményeket végtelenül sokféleképpen lehet értelmezni és csoportosítani, a kultusznak nem kevés szektája lehet. Van, aki nemzetek harcát véli látni, van olyan, aki osztályok harcát. Mások jogi folyamatokat tartanak szem előtt. Egy dolog közös, egy ideális világ képe, amely célként lebeghet az illetők fejében. Innentől kezdve csupán azért kell harcolni és dolgozni, hogy az ideál beteljesedjen, azaz a valóságot az elvekhez igazítsuk. Fontos mozzanat: az álmok nemcsak leírják, hanem meg is határozzák a valóságot. Ez az ideológiák sava és borsa. Van benne valami heroikus, ahogyan az álmai valóra váltását hajszolja az ember az élet és idegenek által emelt akadályok ellenében. Szeretünk erről történetet olvasni, dalokat hallgatni, szeretnénk magunk is részesei lenni. Ha az álom a társadalmunk működésének előírásáról szól, akkor viszont a haladás kultuszán kívül aligha reménykedhetünk bármilyen hatékony eszközben.

Hatékonyságot írtam, ugyanis a legutóbbi néhány évszázadban a földgolyó szignifikáns részén (messze nem mindenhol) valamilyen haladás tényét nem lehetett kétségbe vonni. Vagy a művészet, vagy a tudomány, vagy a technológia adott olyan újat, amiért lelkesedni lehetett, ráadásul pedig az életszínvonal korábban elképzelhetetlen mértékű emelkedése következett be. Ma milliók élhetnek olyan körülmények között, amelyről korábbi idők uralkodói is csak álmodhattak. Mindez a haladásnak köszönhető? Mi emberek lettünk okosabbak, ügyesebbek, találékonyabbak? Nem valószínű, főleg nem ilyen mértékben. Ami a változást okozta, az elsősorban a társadalomban szétáradó hihetetlen mennyiségű, fosszilis forrásból származó energia. Másodsorban a bolygó egyéb területeinek kifosztását említeném, igaz, a kettő gyakran együtt jár. Ha  az energia folyama apadozni kezd, azt a haladás nem fogja felülírni. Azt egy izmus, tan, elv, tétel, ábránd vagy álom sem fogja felülírni. Márpedig a fosszilis erőforrások végesek, és a hozamuk apad, ez bizonyított tény. Nem légies feltevés vagy elegáns mítosz, hanem egy megfogható, életszagú, és olykor gyomorforgató kényszer. Ahogyan azt már többször említettem, most egészen a kérdések feltevéséig kell visszalépnünk. Már nem az a legsürgetőbb problémánk, hogy hogyan képzeljük és érjük el az elméletileg tökéletes állapotot, hanem az, hogy egyáltalán kergetnünk kell-e azt, és mit tehetünk helyette a gyakorlatban. Az első kérdésre adott válaszok, tehát a különböző ideológiák nem lesznek hasznunkra, amikor a feltett kérdések cserélődnek ki.

Egyik korábbi bejegyzésemben említettem, hogy a pénzügyi buborékok mottója: "ez most valami új". Ez a hit okozza a legnagyobb krachokat, az emberi tényező miatt pedig kikerülhetetlen. Ugyanitt írtam arról, hogy ugyanez a hit az ipari civilizáció jelmondata is. Ez a mottó a hétköznapi életünkben a haladás kultuszát jelenti, nem nehéz belátni, hogy a kettő egy és ugyanaz. Ami most létezik, definíciószerűen jobb,mint ami korábban volt. Lehetetlen a jelenségnek tökéletesen mértéket adni. Mindig mikor azt mondjuk, hogy valaki a "kora előtt jár", vagy azt, hogy "a határon átkelve visszaléptünk 10 évet", ezt a mítoszt elevenítjük fel. Nap mint nap átfut az agyunkon, és észre sem vesszük.

Remélem, hogy a leírtakból egyértelművé vált, nem áll szándékomban saját ideológiát felállítani. Nem akarom előírni, milyen legyen a világ. Leírni, megismerni szeretném, és egyszerre boldogan élni benne. Én nem hiszek a haladásban, szerintem nincs új a nap alatt, legalábbis nem olyan léptékben, és nem olyan szereppel, ahogy a mítosz állítja. Amit a következő hetekre kitaláltam, az egy igazán provokatív feladat, a kultusz egyes szektáin végighaladva megmutatni azt, amiről most általánosságban írtam. Tudom, hogy sokaknál érzékeny helyre tapintana egy-egy hasonló kritika, meglátjuk, sikerül-e elérnem néhány olvasó ingerküszöbét. Ha minden jól megy, akkor az első páciens minden izmusok ősanyja lesz.

Az alkalmatlanság nyomában

Ha a civilizációs válság emberi szellemre gyakorolt hatását nézzük, azt látjuk, hogy bár az egyes érvek megértése nem igazán nehéz, egyáltalán nem követel meg átlagember számára elérhetetlen tudást, maga az elfogadásuk legtöbbször mégis hatalmas akadályt jelent.  A leggyakoribb "válasz" a kérdés szőnyeg alá söprése, mintha az illető nem is olvasta volna az adott cikket, nem látta volna az adott filmet. Ez a jelenség több okra vezethető vissza. Az egyik legfontosabb ok az elkerülhetetlen veszteségek és áldozatok folyamatos jelenléte. Erről a témáról ugyanis becsületesen nem lehet anélkül beszélni, hogy fájdalmas felismerésekhez, csalódásokhoz jussunk. Viszonylag széles körben emlegetik manapság a gyász öt stádiumát, amelyet eredetileg Elisabeth Kübler-Ross pszichiáter figyelt meg halálosan beteg páciensein, ezek a tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás fázisai. Így reagálunk a veszteségekre mi emberek, még ha az egyes szakaszok időtartama vagy sorrendje egyénileg különbözik is. A tagadás ennek megfelelően ideiglenes állapot, főleg akkor, ha egyre újabb és újabb bizonyítékok érkeznek a tagadott tétel igazságáról.

Más oka is van azonban a témára való gyakori rálegyintésnek. Azok az összefüggések, amelyek itt igen gyakran előfordulnak (mint például a lehetséges iráni háború és az euró válságának kapcsolata a fukusimai katasztrófával), jó ideje nem játszanak szerepet a hétköznapi életünkben. Az a mai társadalom hozzáállásának kulcsa, hogy mindez "nem az én dolgom". Nem az én dolgom a líbiai polgárháború, nem az én dolgom a görög államcsőd, az afrikai éhínség, a sarki jégsapkák olvadása. De nem az én dolgom a magyar mezőgazdaság széthullása, a vidéki mélyszegénység, a cigány-magyar etnikai feszültség sem. Ezeket a kellemetlen, kínos kérdéseket mindenhol igyekeznek "politika" címszó alatt elsüllyeszteni, hogy ne kelljen velük nap mint nap foglalkozni. Ennek megfelelően ha mégis beszélni szeretnénk róluk, fontos, hogy beszéljünk a politikáról is, illetve arról, miért nem várható, hogy majd a politikusok kisegítenek a bajból.

Előzetesen leszögezem, nem az a célom, hogy a jelenlegi politikaellenes hangulatot meglovagoljam, és együtt vonyítsak a "falkával", amiért a híradóban esténként látott beszélő fejek nem képesek elérni azokat a célokat, amiket az emberek saját fejükben kitűztek. Amiről szó van, az inkább valamiféle védőbeszéd az érdekükben, mert úgy gondolom, nem (csak) az ő személyes alkalmatlanságuk az oka a kudarcoknak. Elsősorban azért nem, mert a politikusi életpálya nem a külső, valódi világ valódi problémáinak megoldásáról szól. Nem, ez egy ettől független, jól körülhatárolt és tanulható szakma, mint a fodrász, vagy a hentes. Jó politikus az, aki győzni tud azokban a vitákban, amelyekbe belefog, bármiről is szóljanak ezek, aki fontos és felelősségteljes pozícióban hosszú időt tud eltölteni. Jó politikus az, aki tudja kezelni a hatalomtól elválaszthatatlan döntési kényszereket, el tudja viselni a nyomást, ki tud igazodni mások törekvéseinek szövevényében. Jó politikus az, aki tudja, mikor kell erőt alkalmazni, mikor kell hazudni, és mikor kell kitérni egy vitában.

Ennyi. Van valakinek hiányérzete? Nagyon remélem. Mikor ugyanis politikusokról beszélünk, akkor az országunk, városunk, községünk, esetleg munkahelyünk vezetőit értjük a név alatt. Tőlük mindenképp elvárnánk, hogy a tágabb közösségük, adott esetben az őket megválasztó ország érdekében cselekedjenek, és ne csak a saját politikai sikerüket kergessék. A gond az, hogy újra és újra csalódnunk kell bennük, azt vesszük észre, hogy saját érdekeik fontosabbak számukra. A politikusok ugyanis nem mindig vezetők a szó igazi értelmében. A jó vezető nem az, aki minden vitát megnyer, amibe belefog, hanem az, aki a fontos vitákat nyeri meg. A jó vezető az, aki a hatalommal élni tud, és valami önmagánál nagyobb tettet tud végrehajtani. A jó vezetők leggyakrabban jó politikusok is, de ez nem változtat a tényen, hogy a kettő nem ugyanaz. A vezetés nem szakma, a vezetés hivatás. Nincs iskola, ahol megmondják, mit kell tenni a hatalommal, ennek megfelelően az eredmény erősen függ az illető jellemétől, élettapasztalataitól, és elhivatottságától is. Általában elmondható, hogy a politikai és vezetői képességek nincsenek összekötve, zseniális politikus lehet valaki anélkül, hogy akár csak egy cseppet is érdekelnék a szóban forgó közösség érdekei. Megfordítva nem merném ugyanezt állítani, de az is igaz, hogy egy jó vezetőnek nem kötelező kiemelkedően jó politikusnak is lennie, épp elég, ha van például egy vagy több tanácsadója, aki kisegíti a politikai útvesztőkből.

Ez még mindig nem jelentene semmit, ha a kormányzati rendszerünk a jó vezetők kiválasztására lenne beélesítve. Két hatalomra jelentkező ismeretlen alak közül ugyanis lehet a jobb politikust választani, és lehet a jobb vezetőt, a kettő - ahogy azt az imént megemlítettem - nem mindig esik egybe. Érdemes végiggondolni, hogy a jelenlegi rendszerben melyikük van előnyben.

Ma Magyarországon képviseleti demokrácia működik, ez a berendezkedés Európában általánosnak mondható, sőt, az ipari fejlődésben élen járó országok jellemzően ilyen mintát követnek. "Demokrácia", mivel valamilyen módon a nép, azaz inkább a többség akaratán alapszik, és "képviseleti", ez nyilván annak köszönhető, hogy több százezer, vagy éppen millió ember közvetlenül nem képes törvényeket hozni, rendeleteket kiadni. A demokratikus rendszer erényei más jelenlegi megoldásokkal szemben egyértelműek. A szabad gondolkodás és beszéd egyike ezeknek, egy másik a felesleges állami erőszak minimális szintre szorítása. Nem mellékes az sem, hogy a diktatúrák általában érzékenyebbek a kívülről érkező hatásokra, könnyen káoszba süllyednek, ha az uralkodó rezsim hatalma meginog. A demokrácia ezzel szemben rugalmas, elviseli a belső ellenzék kritikáját, és adott esetben ők is kibontakoztathatják a tehetségüket. A folyamatos , rengeteg irányból megvalósuló kontroll miatt az állam jóval ritkábban terrorizálja saját polgárait. Ezen kívül krízishelyzetekben egy megfelelő alkotmány olyan kereteket jelenthet, amely megóvja az embereket a teljes anarchiától. Ezeket az előnyöket jelen történelmi helyzetben nem vitathatom, már csak azért sem, mert én is élvezem őket. Kínos tud lenni, amikor valaki a szabad megszólalás hiányát hirdeti a nyilatkozataival, épp ezzel bizonyítva állításának ellenkezőjét...

Az ördög ismét csak a részletekben lakozik. A demokrácia gyakorlati megvalósítása közvetlen módon legfeljebb néhány száz résztvevő esetén valósítható meg, nem véletlen hogy a nemzeti parlamentek létszáma is ebben a nagyságrendben mozog. Helyi szinten ez még elképzelhető, országosan csak miniállamok esetén. Ehelyett a polgárok inkább közvetett módon, képviselőiken keresztül érvényesítik akaratukat, így egy ember személyében a parlamentben több ezer vélemény testesül meg. A valódi ügyek így értelemszerűen eltávolodnak az átlagemberektől, a konkrét esetekben ugyanolyan passzív szemlélői lesznek a döntéseknek, mint a legdurvább elnyomás idején. Gyakori kritika a rendszerrel szemben, hogy a szavazás jellege miatt a tehetséges, felelősségteljes emberek (a jelzőket lehetne még sorolni) ugyanakkora súllyal bírnak, mint semmirekellő, ostoba, léha társaik. Ezt az árat mindenképp meg kell fizetni, de a választók absztrakt egyenlőségéből ennél messzebb mutató dolgok is következnek.

Ismerőseim közül többen igen furcsán néztek rám, amikor megemlítettem nekik, hogy a legutóbbi parlamenti választásokon nem mentem el szavazni. Az ok egyszerű volt, úgy gondoltam, semmilyen különbséget nem jelent, ki mellé teszem a voksomat. Az első reakció általában az volt, hogy ha az egyik alternatívát sem kedvelem, akkor válasszam a közülük a legkevésbé rosszat, a második pedig az, hogy "egy szavazat tényleg kevés, de sok kicsi sokra megy". Végső esetre pedig megemlítették, hogy ha nem veszek részt a folyamatban, akkor később erkölcsileg nem lesz jogom kritikát mondani az eredmény felett, ebben mondjuk személy szerint nem sok logikát látok... Akkor csupán annyit tudtam válaszolni, hogy nem lustaságból vagy nemtörődömségből döntöttem így, hanem magában a rendszerben nem hiszek. Biztos voltam benne, hogy nem csupán a véletlen műve, hogy nincs olyan alternatíva amire szívesen szavaznék. Maguk a pártok egész más elvek alapján választódnak ki, mint amit én fontosnak tartanék, a számomra érdekes kérdésekben pedig alig van köztük bármilyen különbség. A sejtés konkrét indoklásának részletei csak később tisztázódtak a fejemben.

A képviseleti demokrácia kulcskérdése, hogy a döntéshozókat az emberek választják ki. Ez szó szerint nyilvánvalóan igaz is, de így figyelmen kívül hagyunk egy torzító hatást, ami a választás jellegét döntően befolyásolja. Az ember viselkedése ugyanis jelentősen függ attól, hogy egyedül van, vagy tömegben. Tömegben a saját egyéniségünk feloldódik, és a felszín alatti, néha nem is sejtett ösztöneink kerülnek napvilágra. A jelenség oka nem vezethető le egzakt módon, egyesek szerint a tömeg olyan hatalomérzetet kölcsönöz az egyénnek, hogy saját személyes korlátait vagy szokásait önkéntelenül figyelmen kívül hagyja. A tömegek sosem kételkednek, mindig végleges véleményük van, ezzel ellentétben viszont nincs bennük semmi állhatatosság. Hálátlanok, könnyen befolyásolhatóak, és átverhetők. Van erre egy szép magyar szó: a birkaszellem. A tömegeket lehet terelni jobbra, és utána rögtön lehet terelni balra, mindig megpróbálnak majd együtt maradni, és nem vesznek észre semmilyen manipulációt. Saját pszichológiájuk van, ami jelentősen különbözik az emberi lélektantól. A tömegek manipulációja manapság folyamatos, és egyáltalán nem titok. Egész iparág alakult erre a reklám és marketing területén. Ennél azonban sajnálatosabb, hogy maga a választási rendszerünk lényege is ez. A kampányok során ez a vaknak is nyilvánvaló, a valósággal köszönőviszonyban sincsenek azok a szlogenek, melyeket ekkor minden második villanyoszlopon viszontlátunk. Mindannyian láttuk már valamelyik ismerősünket úgy viselkedni politika miatt, hogy alig ismertünk rá. Szerintem alig van abban némi túlzás, hogy manapság a körültekintő és felelősségteljes szavazatokra senkinek sincs szüksége. Egyszerűen nem számítanak.

Félreértés ne essék, nem ellenkampányt szervezek az állampolgári jogok érvényesítésének, de a rendszer korlátaival jobb ha tisztában vagyunk. Nem hiszem azt, hogy sok radikális újdonságot mondtam volna mindezzel. Ma az kerül hatalomra, aki a tömegeket legjobban manipulálja, ezáltal  pedig - emlékezet és számonkérés hiányban - a cél, amiért az egész folyik, gyakran háttérbe szorul. A hangsúly a politikai szakmához hasonlóan a  hatalom megszerzésén és megtartásán van, a megfelelő vezetők pedig gyakorlatilag csak véletlenül kerülhetnek a megfelelő helyre. Az, hogy egy kormány mit kezd a megszerzett hatalommal, elsősorban attól függ, miben érdekeltek az adott párthoz kötődő személyek és szervezetek. Amíg a gazdaság növekszik, addig nagyszerűen működik a modell, mely szerint mindenki a sajátjainak "osztogat", a politikai vetésforgó szerint ez előbb-utóbb ki fog egyenlítődni. Ha viszont nincs extra állami vagyon, amelyet szét lehetne szórni, akkor kezdődnek a gondok. Akkor a megfelelő jutalmakat másoktól kell elvenni, amibe több garnitúrára való párt bukott már bele szerte a világon.

Az egyes pártok holdudvara igen sokrétű lehet, véleményem szerint ez az, ami valójában megkülönbözteti őket egymástól. A mai magyar politikai életben messze nem vagyok annyira jártas, hogy végigjárjam az összes céget, alapítványt és magánszemélyt, felvázolnék azonban három olyan kategóriát, amelyet a blog témájának szempontjából fontosnak tartok. Az első meghatározó tényező az adott párt ideológiája, legtöbben a nevüket is ennek megfelelően határozzák meg. A tömegek befolyásolásának döntő momentuma a megfelelő ideológia kiválasztása, és bár ezek legtöbbje máshonnan indult, ma ez tekinthető legfőbb funkciójuknak is. A második kategória a gazdaságot övező elméleteknek és legyártóiknak összessége, amelyet szokás ma közgazdaságtannak hívni. Minden párthoz tartozik egy gazdaságtani  vonulat, amelyre fontos szerep hárul a holdudvar megjutalmazásának indoklásakor. A harmadik pont ezen a képzeletbeli listán a nemzetközi kapcsolatok, érdekellentétek, szövetségek figyelembe vétele. Ezt az utolsóként említett kategóriát gyakran átfonják a korábban említett ideológiák, de ettől még kivehető marad az a kép, ami történelmi léptékbe illesztve is reális.

Azt tervezem, hogy a következőkben mindhárom témakörrel foglalkozni fogok.

Elemzés helyett

Az öt bejegyzést felölelő sztori azt tűzte ki célul, hogy a jelenleg születő generációk által megtapasztalható világról adjon némi képet. A változás itt nem áll majd meg, de a történet legutóbb véget ért, a kitalált-jósolt világból ezen a héten szeretnék visszatérni a nem kevésbé izgalmas, és nem kevésbé kemény valóságba. A következő - az eddigieknél valamivel konkrétabb - téma már az előkészítés fázisában van, legalábbis lényegileg kezd testet ölteni, de egyelőre nem vágok bele, mert a történettel kapcsolatban megfogalmazódott bennem néhány azon talán túlmutató gondolat. A költők és írók (még ha amatőrök is) nem szokták elemezni saját műveiket, semmi értelme nem lenne, hiszen épp azért vetették azt papírra, hogy átadják a megfelelő mondanivalót, amelyet másoknak szánnak befogadásra. Ezt a szabályt szem előtt tartva a következő esszé tehát nem  a történetről szól, csupán azzal valamilyen szinten párhuzamosan halad.

Aki elolvasott néhányat az e blogon megjelent korábbi írások közül, valószínűleg szembesült már azzal, hogy a legtöbb gondolatmenet alapjául a hőtani törvényeket neveztem meg. Végső soron a blog címe is innen eredeztethető. Ezerféle úton megközelíthető a civilizációnk jelenlegi helyzete, amiről tulajdonképpen szó van, de számunkra a tudományos módszerekkel, számokkal leírt érvek az igazán meggyőzőek. A világhoz való ilyen hozzáállást éppen a hőtan egyik emblematikus úttörője, Lord Kelvin fogalmazta meg talán a legtisztábban:

"Ha képes vagy megmérni valamit, amiről beszélsz, és képes vagy kifejezni számokban, akkor valamit tudsz róla; viszont ha nem tudod megmérni, és nem tudod kifejezni számokban, akkor a tudásod mindenképp csekély és elégtelen."

Kelvin báróról még mértékegységet is neveztek el, így semmiképp nem mondható, hogy kis embert választottam "ellenfélnek" erre a hétre. Ő volt az első tudós, akit a brit Lordok Házának tagja lehetett, lovaggá ütötték és számos egyéb kitüntetés birtokosa volt. Elég a francia Becsületrendet említeni, de svéd, japán, belga és brazil címei is voltak. Egy igazán sikeres, nagy ember, akit végül Isaac Newton mellé temettek a Westminster apátságban.

Akit vele szembeállíthatok, korántsem élvezett ekkora megbecsülést, igaz, nem is szolgált rá, mivel gyakorlatilag nem volt más, mint egy visszaeső bűnöző. Kis híján felakasztották, amitől ugyan megmenekült, de nem sokkal később, 32 éves korában nyomtalanul eltűnt. Ez az ember az a francia költő, akit ma Francois Villon néven ismerünk. Egyik leghíresebb költeményéből idézve a számok tisztaságának és biztonságának tökéletes ellentétéhez jutunk:

"Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszuság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ."

Tömören fogalmazva: a hétköznapokban ismert fogalmaink is könnyen fejtetőre állhatnak egy pillanat alatt, tehát a számokra és mérésekre alapozott magabiztos tudás csupán délibáb. Vajon kinek van igaza? Jómagam azt gondolom, hogy egyértelműen Villonnak. Ennek "bizonyítására" következik most néhány példa, olyan fogalmakkal kapcsolatban, amelyek remélhetőleg mindenkiben felmerültek az előző néhány poszt elolvasása során.

Az első fogalom: az elszigeteltség. A fosszilis erőforrások fogyásától elválaszthatatlan a közlekedési lehetőségek beszűkülése, az üzemanyagok drasztikus drágulása. A járművek gyártása, javítása is nehézkessé válhat, de a gazdasági válságnak köszönhetően a kereslet is visszaesik. Maga az autó technológiája az egyik legérzékenyebb és az egyik legkevésbé fenntartható jelensége az ipari civilizációnak. Az említetteken kívül az energiahiány ugyanis a támogató infrastruktúrát is ki tudja kezdeni. Folyamatos befektetés hiányában az utak tönkremennek, a benzinkutak, szervizek bezárnak, onnantól kezdve pedig autót birtokolni értelmetlen szeszéllyé, úri luxussá válik. A jövőben nagy valószínűséggel mindannyian stabilabban kötődni fogunk a helységhez, a tájhoz, ahol élünk, abban az értelemben, hogy tényleg ott fogunk élni, a hét minden napján, a nap minden órájában. Nem lesz lehetőség húsz-harminc kilométerre ingázni naponta, de nem lesz kifizetődő egy külföldi üdülés sem.

Ezzel párhuzamosan a tömegkommunikációs média visszaszorulása is várható, maga az internet is gigantikus energiamennyiséget használ fel, bár erről szeretünk elfeledkezni. Ha nincs hálózati áram, vagy akadozik az ellátás, akkor nincs televízió, ha viszont nincs tévé, akkor nincsen képünk sem a világ többi részéről. Nemcsak az emberek, hanem a hírek és információk is nehezebben közlekednek majd. Ma egy pillanat alatt beszédbe elegyedhetünk egy Ausztráliában élő ismerősünkkel, de jöhet olyan idő, mikor a szomszéd városban élő rokonainkkal is csak néhány hetente léphetünk személyes kapcsolatba. Az első gondolatunk: mi más lenne ez, mint maga az elszigeteltség? Pedig a helyzet korántsem ilyen egyszerű.

A helyi lehetőségekhez való alkalmazkodás, és a külvilág híreinek elzárása talán azt az érzetet is keltheti, hogy a világ bezáródik, egy másik ajtó viszont ezzel egy időben biztosan kitárul. A nagyvilági élet árát ugyanis mindeddig a közvetlen közelünkben élőkkel való kapcsolatunk sínylette meg. Vannak falvak és városok, főként agglomerációs területeken, ahol gyakorlatilag semmilyen gazdasági vagy kulturális tevékenység sem zajlik, mert az ott élők minden ilyen igényüket máshol elégítik ki. Az ilyen helyeken közösségekről alig lehet beszélni, csupán futó ismeretségekről lehet szó. A nagyvárosokban a tömegesedés váltja ki ugyanezt a hatást, hónapokat eltölthetünk egy lakásban anélkül, hogy a ház többi lakójának megtudnánk a nevét. Gondoljuk végig, hány emberrel állunk szoros kapcsolatban a lakóhelyünk környékén, és talán érthetővé válik, miről beszélek. Pedig közvetlen vészhelyzetben,vagy ha a mindennapi nehézségek megsokszorozódnak, pontosan a helyi közösségek segíthetik a legtöbbet. A szomszédasszonyt könnyebb megkérni, hogy vigyázzon a gyermekünkre, mint a korábbi osztálytársainkat a világ másik felén. De véletlen háztartási baleset esetén is az tud segíteni, aki közelebb van. Mindez valószínűleg fokozottan érvényes lesz a jövőben, legtöbbünknek számtalan kiaknázatlan lehetősége van ezen a téren.

Hasonló jelenség, hogy amikor elutazunk egy idegen országba, különös módon figyelünk a természeti szépségekre, és azokkal feltöltődve térünk haza. Ha ezek az utazások ritkábbá válnak, szegényebbek leszünk megannyi élménnyel? Kétlem. Ha egyszer bejárjuk saját településünk környékét, rengeteget vissza fogunk kapni belőlük, a természet szépsége ugyanis mindenhol meglátható, csak keresni kell. Turizmus nélkül pedig határozottan élesebbé és egyedibbé válik a képe. Ráadásul a távoli értékek ettől még megmaradnak azok számára, akik eljutnak oda, csupán a világ lesz nagyobb a szemünkben. Ha számskálát vezetünk be az elszigeteltségre, adhatunk nagyobb értéket az általam valószínűnek tartott jövőre, de az a szám nem fogja visszaadni, amiről szó van, nem lesz értelme. A kapcsolatokat és élményeket, amelyek így eltávolodnak tőlünk, a mindennapjaink részévé válva kapjuk vissza. "Befogad és kitaszít a világ."

Nagyon emlékeztet erre a kiszolgáltatottság kérdése is. A válságok következtében olyan politikai változások történhetnek, amelyek alapvetően befolyásolják mindennapi életünket: lehet hogy harcolnunk kell egy háborúban, vagy bujkálni kell egy megszálló hadsereg elől. Lehet hogy olyan állami rendszer köszönt be ismét, amely a hétköznapokba is szeretne beleavatkozni. Emellett a korábban említett helyi közösségek a helyi hatásoknak is ezerszer inkább ki lesznek téve, mint a mai globális világban. Ha az árvíz elönt egy települést, vagy a nyári jégeső elveri a ház körüli kertek termését, az sokkal érzékenyebben fogja érinteni a helyieket, mint manapság, nem nagyon lesz, aki kívülről segítsen. Ez mind-mind erősíti a kiszolgáltatottság érzését, ami a mai ember gőgjét különösen irritálja, hiszen úgy véljük, ezektől a korlátoktól és hatásoktól már megszabadultunk, és örökre legyőztük őket.

A valóságban ezek a dolgok mindvégig jelen voltak, csupán a lottónyereményként megkaparintott hatalmas energiatöbblettel gyakran ki tudtuk cselezni őket. Ahogy az imént írtam, a távolságok rövidebbek lettek, a helyi egyenetlenségeket központilag kisimították. A politikusoknak egyszerűbb volt lefizetni az embereket, mint elnyomni. Más részről viszont aligha állítható, hogy ma ne lennénk kiszolgáltatottak, csupán más jellegű rendszerektől függünk, erre a témára korábban egy egész bejegyzést szenteltem. Fontos különbség, hogy míg a politikai rendszertől, vagy az időjárástól való függést kénytelenek lennénk elismerni, a mostani függőségeink az első "elvonásig" titokban maradnak, így lehetetlen kezelni őket. Például a történetemben leírt faluban a tűzvész esetére megvolt mindenkinek szokásos teendője, fel voltak készülve rá. Ma egy hosszabb áramszünetre sem vagyunk felkészülve, és igen, ez is lehet ugyanolyan veszélyes.

Ami a politikát illeti, azon a területen is megfontolandó néhány gondolat. A mai viszonyok között az országunk mozgástere gyakorlatilag nulla. Lehet beszélni szabadságról, demokráciáról, de az EU, IMF és NATO-tagságunk gyakorlatilag kőbe van vésve, legalábbis aki valóban hatalmat szeretne, annak ezeket a feltételeket el kell fogadnia. Ha netán változtatni szeretnénk, arra az esetre a poklok poklát ígérik nyugatról, de azt elfelejtik hozzátenni, hogy ez nem jóindulatú figyelmeztetés, hanem zsarolás. Aki nem áll be a sorba, azt kalodába teszik, ez minden. Az egész rávetül a mindennapi életünkre is. A távoli központból - legyen az Brüsszel vagy Washington, teljesen mindegy - nem tudják, és nem is akarják elsősorban Magyarország érdekeit figyelembe venni, inkább a hasznunkat akarják látni. Feltűnően hasonlít az egész a szervezett bűnözésben elterjedt védelmi pénz intézményéhez. Ezt a rendszert akarjuk, vagy a valódi függetlenséget, annak buktatóival (háborúk) és csapdáival (zsarnokság) együtt? Mindenki eldöntheti szája íze szerint, de számskálán aligha leírható a kérdés. Én úgy gondolom, hogy a jövőben előbb-utóbb váltás történik az utóbbi válasz irányába. Szerencsénk, hogy a totális zsarnokságot energiahiány esetén lehetetlen megvalósítani, nem véletlen, hogy erre csak a huszadik században volt példa. "Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek."

Utoljára, de nem utolsósorban említem meg a ránk váró élmények közül a legnyomasztóbbat, amelytől talán az előzőeknél is jobban rettegünk, a szegénységet. Miért elkerülhetetlen? Sétáljunk ki egy forgalmas kereszteződésbe, vizsgáljuk meg mi is történik! Ha jó helyet és jó időpontot választottunk, akkor percenként akár több tucat jármű is elzúghat előttünk. A legtöbben munkába tartanak, vagy onnan jönnek, esetleg épp utazás közben dolgoznak, árut szállítanak. Vannak akik nem termelni igyekeznek, hanem például nyaralni mennek, de útjuk végén ők is szolgáltatásokat vesznek igénybe. Most képzeljük el, hogy a járműveknek csak a kétharmada közlekedhet így, ez még mindig elég sok. A többi tevékenységet fenntartható erőforrásokkal (szélkerekek, állati és emberi izomerő, stb) kell helyben megoldani vagy egyszerűen megszüntetni. Mi lenne az eredmény? Kevesebb elvégzett munka, kevesebb megtermelt áru, kevesebb érték, kevesebb igénybe vett szolgáltatás. Szegénység. Képzeljük el, hogy az autóknak nem csak az egyharmada áll le, képzeljük el, hogy nem csak az autók állnak le, hanem sok más gép is... Még nyomasztóbb szegénységet tapasztalnánk ekkor. Nem csupán pénzhiányról beszélek, hanem igazi, anyagi, dologi szegénységről. A mai otthonokban rengeteg értéktárgy, ruha, bútor, függöny, munkaeszköz, mütyür, kacat található meg, a jövő otthonaiban ennek lehet, hogy csak töredékét találjuk majd. Sőt, maguk a lakhelyek is kisebbek lesznek, ha az egy főre jutó négyzetmétert nézzük. Rokonok, távoli barátok közös otthonba költözésével utóbbi feltétel pillanatok alatt megvalósulhat. Nap mint nap csupán a betevő falatért, meleg otthonért és biztonságért dolgozni, ez a valódi emberi lét minimuma, és efelé tartunk.

A szegénység szenvedés? Lehetséges. A mai magyar átlagember történelmi léptékben még mindig hihetetlenül gazdagnak számít a leírtak fényében, tehát tapasztalatból csak a peremen élők egyre népesebb tábora tudna beszámolni. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a gazdagság nem boldogság, talán ebből meríthetünk erőt. Jómagam nem tudom elképzelni, hogy azok az őseim, akik évszázadokat éltek mai szemmel nézve a legmélyebb szegénységben, mind boldogtalan páriák lettek volna, sőt, kikérem magamnak a feltételezést. Csupán a mai kor normája a vagyon hajszolása, nem egy univerzális törvény. Ne áltassa magát senki azzal, hogy szegénységben nem érdemes élni, mert ez távolról sem igaz. Lehetséges, hogy egyes megsajnált és egyszerre megvetett nincsteleneknek több céljuk és örömük van az életben, mint a legnépszerűbb, bálványozott sztárjainknak. " Csupasz féreg, díszes talárt kapok ." Nem csak a külsőségek számítanak, még akkor sem, ha most ezt akarjuk hinni.

Az Ellentétek balladája könnyen zavarba hoz bárkit, de ebben lelhetjük meg azt a vigaszt, amire szükségünk van. Az élet nem fekete és fehér, és még csak nem is a szürke árnyalataiból áll. Az élet fekete és sárga, fehér és piros, kék és szürke, zöld és lila. Az élet így gyönyörű.

A feloldozás napja

A pék felesége a csalik kiadása után kellemetlenül érezte magát, korántsem tudta már úgy utálni a suhancot, mint mikor először meglátta. Többen is mondták már neki, hogy előbb-utóbb megkedveli, de ha arra gondolt, mit tettek a gyerek szülei miatt az ő ártatlan családjával, a mai napig elöntötte a keserűség. Élete legszörnyűbb napjai voltak azok. Épp ezért a kellemetlen érzést nem bűntudatnak, hanem fáradtságnak értékelte, és lepihent. A férje úgyis dolgozik, vasárnap van, ennyi kényelmet megérdemel. Merne csak egy szót szólni bárki... A gondolatra édesebb lett az ágy illata. Biztos volt benne, hogy még mindig idegennek tartják a faluban, sőt, abban is, hogy kiröhögik. Mit tudhatták azok, hogy mi kényszerítette ehhez a széltolóhoz. Mit tudhatták azok, milyen veszélyek várnak egy lányra, ha senkire nem támaszkodhat. Gábor legalább kedves, és rendesen dolgozik. A kalandjai rég nem érdekelték, inkább tapintatosan ő is szeretőt tartott, ha nagy ritkán alkalma nyílt rá. Egyetlen hibája, amit felrótt a férjének, hogy nem akart elköltözni innen. Ja, és a suhanccal való barátkozás, már megint megfeledkezett róla... - "Azért még jó sorom van itt." - nyugtatgatta magát, és a szokásos mantrára lassan elszenderedett.

Arra ébredt, hogy hasára süt a nap, sőt, valójában már a szemébe sütött, ami azt jelentette, hogy legalább tíz óra van. Mikor ezt végiggondolta, ijedtében azt is elfelejtette, mit álmodott, pedig biztosan álmodott, ha ennyire magához láncolta az ágy. Csak remélni tudta, hogy valami szép volt, ha már elaludt miatta, ritkán történt vele hasonló baleset. Így viszont rohannia kellett megöntözni a zöldségeket, alig szedte rendbe magát előtte. Volt még ezer dolog, amit mára tervezett, de a paprika fontosabb volt mindegyiknél, mert később már túl meleg volt az öntözéshez, az aszály pedig régóta tartott, nem lett volna jó kihagyni ezt a napot. Mikor odaért, látta, hogy Gábor éppen vizet merít a kannába a szélkerék melletti vályúból, a találkozásnál mindketten elmosolyodtak. Nem tudott erre az emberre megsértődni, bármit is csinált. Ketten hamar végeztek ezzel a munkával, aztán elindult, hogy megetesse a csirkéket. Ezt szerette csinálni, az ostoba kis állatok perlekedése gyakran megnevettette. Közben azonban hirtelen zajt hallott, amitől rémületében földbe gyökerezett a lába.

Egy helikopter motorzaja volt.

A pillanat felidézte benne a tizenhat évvel korábbi napokat, mikor a padláson bujkált az oroszok elől, azóta nem hallotta ezt. Ösztönösen rejtekhelyet keresett, de most nem volt hová bújnia, hiszen kint állt az udvar közepén, kezében a tyúkoknak szánt ételmaradékkal. Tehetetlen gyereknek érezte magát megint. A zaj immár elnyomta a megszokott és megszeretett otthon minden zörejét, a nő csak ekkor látta meg magát a gépet, amint forgószárnyaival darálja a forró levegőt a falu felett. Megdöbbent, hogy milyen távol is van tőle tulajdonképpen, ráadásul gyorsan repült, így hamarosan eltűnt a szeme elől, és a hangja is észrevehetetlenné vált. Mikor még kislány volt, mindig meg tudott könnyebbülni a zúgás elhalása után, most viszont nem volt képes másra gondolni, mint arra, hogy az a motor most is jár, csak éppen most nem tudhatja, honnan jön elő ismét. A lidércnyomást az törte meg, hogy a férje megfogta a kezét, és kivezette az utcára, mint egy gyereket. Lassan kezdett éledezni a büszkesége, az első tette az volt, hogy hálásan megszorította a férfi kezét. Úgy tűnik, ma különösen kedves napja van.

Az utcán rövidesen összeverődött a szomszédságuk, hogy szót váltsanak az eseményről, rengeteg aggódó pillantást vetettek az ég felé. Egy sem volt közülük, aki tudta volna, mit kereshet itt egy helikopter. Akik megfordultak a seregben, azok váltig állították, hogy a gép festése alapján nem a légierőhöz tartozik, hanem valamilyen rendőri szervhez, de ennél tovább nem jutottak. A laktanya irányába tartott, bár ez sem sok mindent jelent, lehet hogy csak a folyót követi. Persze mindenki pontosan tudta, hogy nincs semmi, amit ebben a percben tehetnének, mégsem szaladhatnak világgá emiatt, mégis jólesett kicsit beszélgetni, és megnyugtatni egymást. A szomszéd gyerekek különösen örültek, mert az ő páni félelmük pillanatok alatt elillant, és most csupán azt látták, hogy mindenki az utcán trécsel fényes nappal, ehhez fogható csak a legnagyobb ünnepnapokon fordulhatott elő. Nevetve szaladgáltak a felnőttek körül, akiknek nehezére esett megszakítani a társalgást. Felesleges lett volna tagadni, kissé rájuk is átragadt a gyermekek izgalma.

Melléjük lépett egy jóval idősebb, de egyenes tartású, magas asszony, akiben felismerték a suhanc nagyanyját. Ő a falu másik végén lakott, ami ugyan egyáltalán nem volt távol, mégis elég messze volt ahhoz, hogy ne tévedjen ide véletlenül. Valóban, valamit mondani akart, ezért félreszólította a péket és a feleségét.

"Szervusztok! Aggódom a kisunokám miatt. Az asztalos Lacika, most ért haza a tóról, és azt mondta, nem találkozott vele. Reggel Voli is horgászni indult, tegnap azt mondta, hogy betér még hozzátok."

"Igen, kapott a legjobb csalimból." - válaszolta a pék. - "Talán ma másik helyet választott." - tette hozzá bizonytalanul, mert maga is látni vélte, hogy a gyerek észak felé indult. Nem sok értelme lett volna kikerülni a többi horgászt, akik esetleg segítettek volna neki, megértette a nagymama aggodalmát. - "Vagy csak valamilyen meglepetésre készül."

"Remélem, annál több esze van." - sóhajtott az öregasszony, és egy pillanatig minden egyes viszontagságos évének nyoma látszódott az arcán. Egy névnap sem ér meg egy ilyen meglepetést. Már elköszönni készült, amikor kiáltozást hallottak:

"Tűz! Tűz!" - hangzott fel minden torokból.

Ez már sok volt, többek szemében megcsillant a rettegés. Észak felé a magasban tényleg megjelent egy jókora füstgomolyag, azt pedig mindnyájan tudták, hogy percek alatt lángokban állhat az egész nádas. A tűztől önmagában nem tartottak volna, visszatérő esemény volt néhány évenként, a falut pedig minden oldalról jókora irtás és legelő vette körül, amelyen még egyszer sem terjedt át. Igaz, gyakran odaveszett egy-két elkóborolt jószág, de ez anélkül is könnyen megtörténhetett. A rémületet másvalami okozta: nehéz volt nem meglátni a helikopter és a tűzvész közötti összefüggést, ez már nem lehetett véletlen. Most mégsem volt idejük egymás lelkének ápolására, legtöbben a saját kecskéik és libáik után szaladtak, nehogy bajuk essen. Gábor is elszaladt a megkeresni a jószágokat, reggel kiengedték őket a rétre. Az öregasszony nem ment haza, inkább az út mellett várta, hogy az ő Volija megérkezzen. Néhány perc múlva már kezdtek is előbukkanni a hosszú horgászbotokkal felszerelt falubeliek, a gyerekről azonban egyik sem tudott semmit. Nem látták aznap.

A pék behívta magukhoz a nénit, mindketten nagyon megsajnálták. Úgy látszott rajta, hogy ha a suhanc nem talál valamilyen menedéket, akkor neki is vége lesz, szemlátomást az élete értelmét féltette, sápadt volt, és nem fogadott el semmit. A lángok megközelítették a falut, de a szokott vonalnál tovább most sem terjedtek. Az a néhány istálló és kamra, amelyet elértek, már gondosan ki lett ürítve. A nádas talán egy óráig lángolhatott, ezalatt a faluban gyakorlatilag megállt az élet, az emberek lélegzetvisszafojtva figyelték a természet tombolását. A tűz nem tudta egészen körbevenni a falut, mert a széles kidöngölt utat átlépő szikrák gyorsan kialudtak, de így is pokoli látványt nyújtott. Mikor egy-egy kósza szélroham lenyomta a füstöt a talajra, mindannyian együtt köhögtek. Közben az öregasszony bérlője elhozta nekik a névnapi süteményt. Ma már nem lesz ott lakoma. Ha valamit ünnepelnek abban a házban, az a fiú hazatérése lesz, arra pedig elég lenne a bor is.

A még bőszen füstölgő parazsat - ahogy mindig - a tűzvész által kiizzadt párából kerekedő zápor oltotta el. A rokonok és barátok már ekkor elindultak az eltűnt fiú megkeresésére. Mindnyájan bőrig áztak, de ezt nem lehetett halogatni. Gábor is felajánlotta a segítségüket, így hát a felesége is velük tartott. A nő először meglepődött az egészen, de végül belement. Borzasztóan sajnálta a nagymamát, emiatt a fiú iránti gyűlöletét is félretette. Mit tehet róla ez a néni, hogy kihez ment a lánya?

A kormos sárban és hamuban elindultak észak felé, majd egy idő után úgy döntöttek, hogy szétválnak. Nem tudták, merre indult a suhanc, azt pedig még kevésbé, hogy utána merre menekült. Könnyen lehet, hogy csak a holttestét találják meg. Mikor elállt a zápor, hirtelen megnyíltak a távolságok, kilométerekre el lehetett látni. Itt-ott csomókban megmaradtak a növényzet egy része, mellettük kivehetőek voltak a régi falu romjai is. Ezek soha nem látszottak olyan közelinek, mint tüzek után. Mindent átnéztek, amit csak lehetett, minden vízmosást, minden fa koronáját. Folyamatosan haladtak, de nem találtak semmit, pedig már bőven benne jártak a délutánban. A régi temető sírkövei között ősrégi ligetek álltak, ezeket is egyenként kutatták át. Elfeledkeztek minden egyéb aggodalmukról, csak a mentéssel foglalkoztak, senki nem gondolt már közülük helikopterekre és katonákra.

A templom körüli parkba érve az öregasszony elébük vágott, az épülethez érve pedig felsikoltott: két holttestet pillantott meg a rom előtt. Itt a bokrok is a földdel váltak egyenlővé, beomlott a régi tető is, könnyen lehet, hogy valahogy innen kezdődött a tűzvész. A testek mellett közvetlenül késpenge feküdt, melynek nyele már félig elégett. Mit csinálhattak ezek a szerencsétlenek?

Az néhány asszony, aki ott volt, valamivel távolabb maradt a holttestektől, a férfiak találgatták, mi történhetett. Rövidesen tovább kell menniük. A pék felesége az épület főbejáratához húzódott. Odabent a bedőlt tető totális káoszt idézett elő, amerre csak nézett, szöges deszkák, elszenesedett gerendák és betondarabok összevisszaságát látta. Ha ide húzódott be a gyerek, akkor talán majd a bűz alapján találják meg... Nem is érdemes elkezdeni. Ahogy ott állt, az ajtó melletti falon hirtelen karcolásokat vett észre. Az egykori téglaburkolat szabálytalan alakban lepotyogott, az egyik ilyen helyen a falba egyszerűen annyit véstek: "PINCE". Épphogy kivehető egyenes vonásokból álltak a betűk. Ahogy körülnézett, több  helyen is ugyanezt a szót látta. Halványan ugyan, de legalább hat-hét helyen szerepelt, az egyik egész közel a holttestekhez.

Nem akarta hangosan kimondani, amire gondolt, inkább csendben félrevonta a férjét. A többiek megrökönyödve néztek rá, azt hitték, vissza akar fordulni. Gábor emlékezett egy kriptára a templom alatt, valamikor a szentélyből lehetett lemenni. Továbbra sem szóltak semmit a társaiknak, inkább ketten megkeresték a sekrestye hátsó bejáratát, ami közelebb volt a szentélyhez. Arrafelé áthatolhatatlan lehetett korábban a bozót. Bár az átégett ágak könnyen törtek, még most is igen sok megmaradt belőlük. Mindketten szereztek néhány véres karmolást a rengeteg tüskétől. Az ajtót persze innen is régen elvitték, már több lépésről látták, hogy szerencséjük van: a törmelékek között megközelíthető a szentély. Nem haladtak túl gyorsan, óvatosan másztak, és félredobálták az útban lévő szemét egy részét. Aztán egyszerre azt vették észre, hogy megroggyan alattuk a törmelék, nem stabil a padló. Látni nem lehetett semmit, de halványan emberi hangokat hallottak. Valakik kiabáltak a talpuk alól.

A többiekért elrohanni egy pillanat műve volt. Nem tudhatták, ki szorult itt be, de akárkit is mentenek meg, nem volt választásuk. Segítségért és elemózsiáért küldtek valakit, aztán nekiálltak az út és a lejárat kitisztításának. Később lámpákat is hozattak, és sötétben is dolgoztak, pedig egyáltalán nem volt veszélytelen, amibe belefogtak. Még mindig volt épp elég dolog ebben a romhalmazban, ami egy rossz lépés esetén a fejükre omolhatott volna. De talán pont az az egy perc számít a lentieknek... Az első alkalommal, mikor tisztán tudtak velük beszélni, kiderült, hogy tényleg a suhanc volt, egy idegen férfival együtt húzódott be ide. A nagymamájának más sem kellett, egy üdvözlés és egy óriási sóhajtás után kétszeres erővel rohant vissza pakolni. - "Jól vannak!" - ment a hír szájról szájra. Éjjeli két órára ott állt mellettük két elcsigázott, a végletekig rongyos, de valóban egészséges ember. Együtt kurjongattak velük az éjszakába. A férfi mindenkit megölelt, és amelyik asszony hagyta, azt meg is csókolta, beleértve a fiú nagyanyját is.

A gyerek csak a mamájához futott oda, és azt mondogatta: - "Alig találtam meg. Elejtettem, és alig találtam meg..." - Majd átnyújtotta neki a legszebb névnapi meglepetést, amit jó ideje kapott, néhai kislánya nyakláncát. Ezt már nem bírta az idős asszony sem, és eleredt a könnye. Nem beszéltek hangosan a történtekről, nem számított most. A két holttestet elföldelték a régi temetőben, a túlsó partról érkezettek csak sejtették, kit is temetnek el. Különös érzés volt, de nem zavarta őket, halottal már egyiküknek sem lehetett ügye vagy vitája.

Csalódást keltett, mikor hazafelé menet az idegen lemaradt tőlük, de a fiú elmondta, hogy szökött katona volt, ezért nem mentek utána. Soha többé nem látták a környéken. Másnap reggel, mikor felébredtek, Vologyáék a kulcslyukban összehajtva egy levelet találtak.

"A bizonyíték megvan, de semmit nem ér, Rőceit tegnap elintézték a sárga sávosok. Neszét fogták, hogy történik valami, talán mégis van némi eszük. Remélem. A rádióban persze nem ezt fogják bemondani. Apád hiába tért vissza, de azt a falba karcolós mutatványt azért mégis köszönöm neki utólag. Ha véletlenül mégis látni akarsz, tudod hol keress. A"

A fiú és nagymamája sem mondta volna, hogy mindez hiába történt. Nyertek vele egy tárgyat, ami egy, sőt, két szeretett személyt idézett fel, és nyertek vele jó néhány barátot. A pék felesége innentől kezdve tüntetően kedves volt velük, mintha a gyermek megmentése feloldozta volna haragja alól. Furcsa népek ezek a másik oldalról, a példáját egyre többen követték.