Átok vagy áldás?

A blog elindítása óta tervezgetem, hogy magyar vonatkozású témákkal is foglalkozni fogok, illetve elhelyezem majd magunkat a világban, ahogyan én látom azt. Szinte minden ország helyzete teljesen egyedi, saját megközelítést igényel, így hazánké is. Nem érdemes arra várni, hogy a mi problémáinkat majd mások fogják megoldani, saját magunknak kell szembenézni velük. A jövőnkhöz való hozzáállás általános elvei között most egy olyan témához jutottam, amely erre lehetőséget nyújt, bár mindössze egy - szerintem igencsak fontos - részletet fogok kiragadni a látványból, ami itthon elénk tárulhat. Amíg azonban eddig eljutok, elég hosszú gondolati ívet kell leírnom, ezért nem is pazarlom a karaktereket felesleges szócséplésre.

A természetben a fajok sikerességének fogalmát nehéz lenne meghatározni. A legmagasabb állat a zsiráf, a leggyorsabb mozgásra a vándorsólyom képes, a legsúlyosabb valaha élt állat a biológusok szerint a kék bálna. A legnépesebb többsejtű állatfaj valószínűleg valamelyik fonálféreg lehet, de a Földön élő hangyák együttes tömege például nagyobb, mint az emberiségé, az ő egyedszámukról is ez alapján lehet fogalmat alkotni. Egy faj sikerességéhez azonban mégis több köze van annak, milyen mértékben képes alkalmazkodni az új kihívásokhoz, mennyi ideig képes fennmaradni, vagy hogy hány további faj kifejlődéséhez szolgál kiinduló alapul. A legnagyobb valaha élt ragadozók egyike, a hírhedt Tyrannosaurus rex utódok nélkül kihalt évmilliókkal ezelőtt, sikeresnek nevezni így lenyűgöző tulajdonságai ellenére elég abszurd lenne.

Az élővilág folyamatos változását írja le az evolúció elmélete, amelynek konkrét, akár rövidtávú esetekben megfigyelhető része a körülményekhez való alkalmazkodás, az adaptáció. Az ilyen változások folyamata a természetes kiválasztódás, melynek gyakran emlegetett klasszikus példája egy molyfaj, latin nevén a Biston betularia alkalmazkodása az angol ipari forradalom hatásaihoz. Ez az éjjeli lepke nappal fákon pihen, és a kérgükhöz hasonló színével álcázza magát a ragadozók támadásai ellen. Több színváltozata létezik, ezek közül eredetileg az élőhely viszonyainak (a fehéres kérgű fatörzseknek) megfelelően a világosabb verzió volt gyakoribb. Amikor az emberi tevékenységnek köszönhetően nagy mennyiségű füst és korom került a légkörbe, az egyre sötétebbre festette a fák kérgét, ezzel a molyok alapvető körülményeit módosította. A világosabb egyedeket így a madarak könnyebben észrevették, mint a mintázat nélküli sötét színűeket, ezért a korábban kisebbségben levő variáns előnybe került az életért való küzdelemben. Néhány évtized alatt átvette a domináns szerepet, ami a változatok részarányát illeti. Ez a folyamat az utóbbi időben végül hasonló okokból megfordult, mivel ma több fa kérge maradhat meg természetes állapotában. Utóbbi jelenség alapja legfőképp a valódi termelő ipar tengerentúlra való kihelyezésében keresendő, de ez a gondolat most messzire vezetne, nevezzük inkább a környezetvédelem sikerének.

A természetes szelekció minden jellemzőjét végigkövethetjük a molyok esetét szemlélve, igaz, nem kell túl sok dolgot észben tartani. Valójában két összetevő jelenléte elegendő a lejátszódásához, a élőlények csoportját jellemző változatosság és maga a kiválasztás. Persze az egész olyan alapvető jelenségnek számít, hogy ennél szigorúbb meghatározásra nem is számíthattunk. Ha akarjuk, akkor ezt a sémát "ráhúzhatjuk" szinte bármire, a tinédzserek párválasztási szokásaitól az üdítőital-gyártó cégek piaci nyereségének megoszlásán át a mezőgazdaság termelési módszereiig. Tekinthetjük úgy, hogy az emberi közösségek, társaságok, szervezetek, államok ezeknek az általános elveknek ugyanúgy ki vannak téve, mint bármely más, élőlényekből álló csoport. A történések időbeli dimenziója persze jelentős különbségeket is mutathat.

A folyamat neve, a szelekció közvetlenül utal a második, aktív fázisra melynek során az egyedek közül valamilyen módon kiszűrjük a legmegfelelőbbeket. Ebben a fázisban az egyének sorsa külön-külön dől el, a teljes hatás viszont átlagolva mutatkozik meg. A madaraknak teljesen mindegy, hogy milyen színű lepkét fogyasztanak, más vadászokkal szemben nem vonzza őket a ritkább változat elejtésének sportértéke. Amelyik moly a mimikrije segítségével észrevétlen tud maradni, az élni fog, és részt tud majd venni a következő generációban megszülető egyedek létrehozásában. Továbbörökítheti nekik a génjeit, így a színére vonatkozóakat is. Ha tehát az egyik változatból folyamatosan gyakrabban falatoznak a ragadozók, akkor lecsökkenhet a részaránya, vagy adott esetben akár ki is halhat. A "szűrő" ez esetben a ragadozó madarak tevékenysége, ennek megváltozása váltotta ki a biológusok által megfigyelt adaptációt. Igaz, hogy a madarak céljai és módszerei nem változtak, a körülmények azonban igen, a koromtól sötétebbé váló háttér új kihívást jelentett a molyoknak, amely a változatok szerepének átrendeződéséhez vezetett. Az emberi párválasztás során a "szűrőt" az ellenkező neműek által támasztott követelmények jelentik. Ez sem egy abszolút, állandó tényező, teljesen más igényei vannak egy 15 éves kamasznak és egy 19 éves fiatal felnőttnek. Könnyen előfordulhat, hogy egyes tulajdonságokkal felvértezve - alkalmazkodás hiányában - valaki az idő előrehaladtával népszerűbb vagy kevésbé népszerű lesz az ellenkező neműek körében. Hasonlóan, a Pepsi és a Coca-Cola termékei közül való választás a gyakorlatilag teljes egyezés miatt szinte csak kulturális kérdés, így régiótól, kortól és sok mástól függően alakul a két cég teljesítménye.

Az adaptáció másik lényeges eleme, a változatosság, jóval kevesebb figyelmet kap, mint amit megérdemelne. Ez egy rövid távon passzívnak tekinthető tulajdonság, ezért nehezebben ragadja meg a képzeletünket, mint a kiválasztás. Fontosságát a molyok esete nagyszerűen szemlélteti. Szép és jó, hogy a különbözőnek tekntett variánsok részaránya megváltozott a körülményeknek köszönhetően, de tulajdonképpen mi történt volna, ha előzetesen nincsenek különböző változatok? A válasz rendkívül egyszerű, az adott területen az adott molyfaj a kihalás szélére sodródott volna, ha ugyan ki nem pusztul. Az eredeti körülményeknek nagyszerűen megfelelni képes világos változatot a gyáraknak köszönhetően levadászták volna a ragadozók, de ebben az elméleti esetben nem lett volna senki, aki átvegye az élőrendszerben betöltött helyét, legfeljebb más fajok képviselői. Ide vezet a növénytermesztésben manapság erőltetett monokultúra is, a kártevők a több hektárnyi búza- és kukoricatáblák közt jóval nagyobb veszélyt jelentenek, mint a strukturált tájgazdálkodás keretei közt. Nem beszélve arról, hogy a monokultúrás termelés kimeríti a talajt, amely problémát csak nagy energiaráfordítással, műtrágyákkal lehet rövid távon elhárítani. Megfelelő vetésforgós gazdálkodás esetén lehetséges a talaj termőképességének megőrzése. Ahogy korábban írtam, a változatosság valóban gyönyörködtet.

Ha jelenlegi helyzetünket vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a körülmények, követelmények megváltozásában nincs és jó ideig nem is lesz hiány. A jövő a kiválasztódás olyan nemeit és fajtáit tartogatja, amit egyelőre csak sejteni lehet, a szelekció tehát előttünk áll. Ami a változatosságot illeti, az az, amit nekünk kell biztosítani saját magunk és főképp közösségeink megmaradásához és sikeréhez. Ha valóban belegondolunk, akkor rájövünk, nem is annyira passzív dolog ez, sőt, igen sok munka fekszik benne. Eltérő, széttartó véleményeket, nézőpontokat kell létrehoznunk, párhuzamos megoldásokat és technológiákat, amelyek közül majd válogathatunk. Mások munkájának és eszméinek tisztelete nem elsősorban a politikai ideológiák miatt fontos, hanem saját jól felfogott érdekünkben. Ezzel együtt az ellentétes vélemények között lehetségesek ütközetek, amelyek veszteségekkel, dühvel, könnyekkel járhatnak, legtöbb esetben ez már maga a szelekció folyamatának része. A köztes megoldásokat, jobb belátásunk ellenére kötött kompromisszumokat érdemes kerülni, mert csökkentenék a siker esélyét. Az a módja, hogyan lehet két szék között a pad alá esni.

Most, a bejegyzés fő állításainak megfogalmazása után engedtessék meg egy kis kitérő egy talán meglepő irányba. A Gyűrűk Ura univerzuma, amelyet J. R. R. Tolkien ötlött ki, az ainuk muzsikájából született. E nagy hatalmú ősi lények közül - akik leginkább az angyalokhoz hasonlatosak - Melkor volt a legerősebb, ő a kezdetek előtt teremtője, azaz Ilúvatar ellen fordult, nagyjából Lucifer és Isten viszonyának megfelelően. Ilúvatar ekkor teremtette meg saját dalával az ő Gyermekeit, a tündéket és az embereket, akik benépesítették Középföldét. A tündék mindenestül hozzá vannak kötve Eához, a létező világhoz, ők nem öregednek meg. Csupán erőszak és saját bánatuk végezhet velük, de lelkük akkor is a világban marad, a tengeren túli messzi csarnokokban, a megfáradt utolsó tündék ezért végül hajóra szálltak, hogy eljussanak oda. Az emberek ezzel szemben idővel megöregszenek és meghalnak. A lelkük elhagyja Eát, és hogy mi lesz vele, azt még az ainuk sem tudják, egyedül Ilúvatar, mert közvetlenül ő teremtette őket. A halált Ilúvatar ajándékba adta az embereknek, mint valami olyasmit, amivel senki más nem rendelkezik Középföldén. Melkor fondorlatának köszönhetően azonban az emberek gonosz irányba fordultak, kevesebbek lettek, mint lehettek volna. Irigyelni kezdték a tündéket a halhatatlanságukért, és egyre inkább átoknak érezték a halál ajándékát. Ez az irigység lett okozója számos árulásnak és vésznek Középfölde történetében.

Miért hoztam fel ezt a mesét? Azért mert a széttartás, a párhuzamosság hasonlóan kapcsolódik hozzánk magyarokhoz, mint a halál Tolkien embereihez.

A magyar nép eredetére nézve nem szeretnék vitába bonyolódni senkivel, sokkal kevésbé tartom ezt kardinális kérdésnek, mint a vele kapcsolatos csatában részt vevő bármelyik fél. Abban szerencsére tudomásom szerint szinte mindenki egyetért, hogy népünk jelképes tarsolyában megtalálható egy igen hosszú, a nyílt sztyeppén töltött időszak. A Mongóliától a Kárpátokig nyúló széles síkságot joggal nevezhetnénk a népek valódi olvasztótégelyének, bár nem annyira összeolvadásról, mint éppen keveredésről volt szó e tájakon. Az a részben nomád életmód, amit 900 előtt a magyarok folytattak, magában foglalta azt, hogy számos egyenrangú törzs, nép, fejedelem mellérendelő viszonyát kezelni tudják. A szövetségek idővel barátsággá, összetartozássá erősödhettek, mint a magyarok és kabarok között, de akár rokonok is messzire szakadhattak egymástól, mint a volgai és dunai bolgárok esetében. Nem vagyok történész, de számomra egyértelműnek tűnik, hogy ennek az időnek az nyoma máig kimutatható a magyarságban.

Nem véletlen, hogy a felmérések szerint a magyar az egyik legindividualistább nép a világon, szláv és román szomszédainktól pedig különösen elütünk e tekintetben. A vérszerződés ugyan szorosabbra fűzte a törzsek közti viszonyt, és egy vezérnek rendelte őket alá, a magyar gondolkodás jellege azonban megmaradt. Az országban nincs két régió, amelyben ugyanúgy gondolkodnak a lakosok, egy régióban sincs egység az érdekeket illetően. Egy városban sincs két család, akinek ne lenne meg a véleménye a másikról, és egy család nincs amelyben ne lennének komoly feszültségek. Az ország soha nem képes olyan kompromisszumra jutni, ami mögé mindenki felsorakozna. Biztos vagyok benne, hogy szinte mindenki hallotta az ezer éves mantrát a megosztottságról és/vagy az egység hiányáról. Ez a hírhedt turáni átok.

Az átok azonban lehet akár ajándék is, bár ez valóban nem csak tőlünk függ. Az utóbbi évszázadokban az ipari civilizáció kifejlődése miatt egyre kevésbé az volt a kérdés, ki képes jobban átvészelni a nehézségeket, ki képes alkalmazkodni a változó követelményekhez. Ehelyett az lett sikeres, aki a saját elhatározása mellett a legnagyobb, legátfogóbb, és legkegyetlenebb eszközöket tudta felvonultatni. Az ugyanis szinte biztossá vált, hogy az egyes döntések az új, energiában gazdag világban kivitelezhetők, csupán meg kellett azokat hozni. Az lett a győztes minden harcban, aki a maga szája íze szerint változtatott a körülményeken, a játékszabályokon. Az ehhez szükséges közös elhatározás a magyar népben ritkán született meg, épp ugyanazért, amiért korábban a három részre osztott, megszállt ország folytonosan, komolyabb maradandó károk nélkül meg tudott maradni: a magyar néplélek jellegzetességei miatt.

Az individualizmust sokan egyszerűen önzésnek fordítják, és így minden hétköznapi kellemetlen tapasztalatukat egy huszárvágással saját szerencsétlen népükre zúdítják. Becsületükre legyen mondva, amennyire fel tudom mérni, sok esetben saját maguknak okozzák a legnagyobb szomorúságot, mert egyben  közösséget is vállalnak a magyarsággal. (Hasonlóan kedves mondanivalója van egy másik nemrég hallott mondatnak: "Ebben az országban nem lehet élni, mindenki olyan pesszimista." Ezen az irónián nem tudok nem nevetni.) Az individualizmus azonban nem önzést jelent, hanem egyénközpontúságot, önfejűséget. Azt hogy mi, magyarok, nem tiszteljük a felülről érkező parancsokat, mindenki mindent jobban akar tudni a másiknál, azt, hogy ahány ember, annyi elv és annyi filozófia. Ha valaki úgy találja, hogy ez valamilyen formában rímel a poszt első felében leírtakra, akkor ő kapisgálja, mit is szeretnék most mondani.

A magyarság e jellemzői állandónak tűnnek, nem tudtunk rajtuk változtatni egész végig, mikor szükség lett volna rá. Az ipari civilizáció nem kedvezett nekünk, mert az egység, a kompromisszumképesség vált az alapvető értékké. Hanyatlás idején azonban újra előnyeit láthatjuk annak, kik vagyunk, ne akarjuk tehát megtagadni. Valójában, még ha tévedek is saját magunk megítélésében, a sokszínűség tágabb környezetünk, Európa szempontjából akkor is fontos. Éppen ezért ne akarjunk szolgai módon hasonulni semmilyen mintához, mert így biztosan csökkentjük a nagyobb közösség esélyeit a sikerre. Zárszóként szerepeljen egy részlet első királyunk örököséhez írt Intelmeiből, amely a leírtak egyik legszebb megfogalmazása. A magyar királyok számtalanszor fogadták meg István tanácsát (Kuruc Ágnes fordítása):

"...amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod."

A felszínen túl

Aki az internet nem kevés lehetősége közül épp ezen az oldalon olvasgat, és átvergődött például a blog alcímén, azt valószínűleg eleve foglalkoztatták a kérdések, amelyeket boncolgatok. Mégis mindannyian más és más ponton állunk ugyanennek a helyzetnek a vizsgálatában, megértésében, és vele kapcsolatos munkában, ezért mindannyiunknak más irányba kell továbbindulnunk. Legutóbb a főbb pénzügyi és geopolitikai játszmák Európára kifejtett hatásával egy kis sokkot szerettem volna okozni azoknak, akik szeretnék azt hinni, még bőven "időben vagyunk", és minden cselekvést lehet még halogatni. A törekvés célja maga az ösztönzés volt, hogy a mindennapi tevékenységünk fátylán át kissé néha figyeljünk oda a hullámok fodrozódására, amelyek akár össze is csaphatnak fejünk fölött. Bizonyos értelemben ez a nézőpont lényeges, hiszen saját észlelésünk hiányosságát szemlélteti, másrészt viszont jómagam többször éreztem úgy, hogy az egész bejegyzéssel csupán a felszínt kapirgálom. Ugyanis a tengerrel ellentétben, melynek hullámzását jellemzően a külső, légköri erők okozzák, a mi esetünkben a jelenségek eredetét a mélyben kell keresnünk. Most ezekbe a egyre homályosabb, de idegenül tiszta mélységekbe teszek egy kirándulást, részben hogy magamat megnyugtassam, részben pedig azon olvasók kedvéért, akiknek épp erre van szükségük.

Elkezdeném mindjárt azzal, hogy a kép, melynek felvázolására készülök, még egyszerűsített formájában sem teljes, sőt. Ezzel együtt azért bátorkodom belekontárkodni, mert a tartalom, amelyet ábrázol, mindenki számára egyéni, magyarán szólva itt - saját magam alapján - csak kiindulópontokat adok a személyes életfilozófiánk kifejlesztéséhez. Az "életfilozófia" szó kissé fellengzősen hangzik, pedig nem egy luxuscikkről vagy előjogról van szó. Minden gondolkodó lénynek van életfilozófiája, amelyhez rendre visszanyúl valódi tudatos döntéseinél, legyenek azok akár a bevásárlókosárba dobott WC-papír márkájával, akár az élet értelmével kapcsolatosak. Ez az egyetlen dolog, amellyel lehetetlen takarékoskodni, az életmódunk megváltoztatása elképzelhetetlen a szemléletmódunk megváltoztatása nélkül. Aki a mezőgazdaság célját nem az élelem előállításában, hanem a piacon való profitszerzésben látja, az soha nem fog zöldségeket termeszteni a ház mögött, ez ilyen egyszerű.

Mi lehet a hasznos szemléletmód alapja? Három fő gondolatot fogok leírni, ezek mondják számomra a legtöbbet, aligha lehetséges köztük fontossági rangsort meghatározni. Az első a kitűzött eszményképet testesíti meg, a második minden törekvés és változás helyes módját, a harmadik pedig a tökéletlen világunkhoz való hozzáállást. A sorrendet szemlátomást megfordítottam a szokásos probléma-cselekvés-eredmény folyamathoz képest, de ennek megvan a maga magyarázata, minél közelebb kerülünk ugyanis az cselekvést kiváltó okokhoz, annál érezhetőbb lesz számunkra az egyes tételek súlya. Teljesen természetesnek gondoljuk a legkülönbözőbb jellegű, néha akár egymásnak ellentmondó ideálok megfogalmazását, és az ezekkel való játékot, a saját fáradtságunkkal és fájdalmunkkal szemben persze már nem vagyunk ennyire elnézőek.

A fenntarthatóság az az eszménykép, amit érdemes kitűzni magunk elé, már csak azért is, mert egyrészt többé-kevésbé rá leszünk kényszerítve, másrészt így van esélyünk olyan környezetet átadni a következő generációnak, amelyben nekik is boldog, teljes életük lehet. A fenntarthatóság egy ősi fogalommal van elválaszthatatlan kapcsolatban, ez pedig nem más, mint az egyensúly.  Az egyensúlyt korántsem véletlenül leginkább a keleti vallások és filozófiák tartják igazán fontosnak, elég a taoizmusban kulcsszerepet játszó jin és jang egyensúlyára gondolni, amely magát a létezést jeleníti meg. A kínaiak számára az állandóság megőrzése, megtartása volt igazán fontos, és ebben igazán sikeresek is voltak. Talán ennél is szebb példa egy másik ősi civilizáció, Egyiptom mitológiája. A Holtak Könyvében szereplő híres illusztráció mutatja, hogyan döntötték el az istenek, ki juthat át a túlvilágra, és ki nem. Az elhunyt szívét Ozirisz színe előtt Maat istennő mérlegének egyik serpenyőjébe tették, a másik serpenyőbe pedig az igazság tolla került. Annubisz figyelte a mérleg nyelvét, Thoth, az istenek írnoka pedig feljegyezte az eredményt. Ha a szív   és a toll egyensúlyba került, a halandó beléphetett a túlvilágra, ha nem, akkor felfalta egy külön a célból létező krokodilfejű, oroszlántestű, vízilólábú szörnyeteg. Minden egyiptomi egyik legfontosabb célja volt élete során ezt a szimbolikus egyensúlyt elérni. Képzeljük el, hogy ma ugyanolyan ételeket eszünk, ugyanolyan munkákat végzünk, ugyanolyan kihívásokkal nézünk szembe, mint őseink Szent István idején. Szédítő távlatok, igaz? Ezekben az országokban ez valaha valóság volt, és ez többek közt a leírt hozzáállásnak volt köszönhető, amely a mindennapokban is megnyilvánult. Az európai kultúrának is voltak közel egyensúlyi időszakai, de ezek a gondolatok már az ókori görögöktől is inkább idegenek voltak, elég arra gondolni, mennyivel nagyobb szerepet kapott náluk a versengés, például az ókori olimpiák keretében.

Egyáltalán nem állítom, hogy Egyiptomhoz hasonló jellegű civilizáció születik majd nálunk, különösen nem bármennyire is belátható időn belül. Amit állítok, csupán annyi, hogy olyan korszak következik, mikor meg kell becsülnünk az egyensúlyt, még ha törékeny is. Az egyensúly neve béke, ha politikai játszmákról van szó, és nyugalom, ha mindennapi életünket jellemzi. Ennek az állapotnak semmi köze a tétlenséghez, folyamatos erőfeszítést igényel az elérése és a fenntartása egyaránt. Mindnyájan tudjuk, hogy ha elhanyagoljuk valamelyik munkánkat, akkor az idő múlásával egyre nagyobb kárt szenvedünk, de nem mindig tesszük hozzá, hogy ezáltal szükségszerűen felborul majd a külső és belső nyugalmunk is. Az állandó kihívás egyben válasz egy másik lehetséges ellenérvre is, mely szerint az egyensúly unalmas. A legújabb pszichológiai kutatások szerint akkor a legboldogabb az ember,a amikor kihasználja képességei végső határát, akár a munkában, akár a sportban vagy a művészetben. Lehet hogy nem is kellene semmilyen kutatásokra hivatkoznom, mert szerencsére a mindennapi életben is tapasztalható ez az élmény. Sokan épp ezért választunk tevékeny hobbikat is, amelybe igen nagy energiát is képesek vagyunk belefektetni.

Már csak azért sem beszélhetünk unalomról, mert a fenntarthatóság állapota - ha sikerül elérni - nagyon is sokszínűnek és változatosnak ígérkezik. Az ipari növekedés korszakában, amelynek épp a végét járjuk, az egyensúlyt a az emberiség egyik csoportja ki tudta billenteni, hozzáfértünk egy gigantikus energialerakathoz, amely jelentős többletet alkotott a szükségleteinkhez képest. Ebből fakadóan jó ideig nem az volt a lényeg, hogyan oldjuk meg ezt vagy azt a kérdést, hanem az, hogy ki találja meg a következő problémát. A mai piacokon sem az a verseny tárgya, hogy ki milyen minőségű terméket készít, hanem az, ki képes kitalálni és eladni valamit, ami még nem is létezik. Az ipari civilizáció által adott válasz ugyanis minden valós kihívásra ugyanaz: egy jókora adag nagy koncentrációjú energia, vastagon nyakon öntve valamilyen varázslatosnak tűnő technológiával. Ezzel szemben többletenergia nélkül csak olyan lehetőségek állnak rendelkezésre, amelyek személyes figyelmet, hozzáértést és teljes odaadást igényelnek. Ráadásul könnyen előfordulhat, hogy az eddigi univerzális eszközeink helyét csupán több különböző módszer együttes használatával tudjuk betölteni. Például a mezőgazdaság ma egy egyszerű séma szerint működik. Megvesszük a megfelelő műtrágyát vagy tápot, megszerezzük a megfelelő gépeket, és tankönyvben lefektetett szabályok alapján gazdálkodhatunk. A termelés célja a profitszerzés, azon túl, hogy mit tudunk eladni, teljesen mindegy, mit és hova vetünk el, vagy hogy milyen állatot tenyésztünk. Ezzel szemben egy fenntartható modellben sem a műtrágya, sem a táp, sem a gépek nem szerepelnek. Ilyenkor nincs más hátra, mint megkeresni azokat a kiskapukat, amelyek így is megmaradnak, mint a komposztálás, a különböző üvegházak, a növénytársítások, természetes növényvédelem, megfelelő háziállatok tartása, végső soron pedig az összetett, átfogó tájgazdálkodás. Egy egyensúlyi gazdálkodás keretein belül a ház körüli veteményeskert és baromfiudvar együtt dolgozik a mocsári vadvilággal, a legelők életközösségével és az erdei vadászattal és fakitermeléssel is. Az embernek elégséges a saját részét biztosítania, de az sokkal eredetibb kihívás, mint megnyomni egy gombot egy gép vezérlőpultján. Maguk a learatott javak is sokfélék lesznek, és ezek hasznosításával is az adott közösségnek kell foglalkoznia. Az ételek tartósítása, a rendkívül sokrétű szezonális tevékenységek csupán részét képezik mindennek. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy például ki látott már két egyforma kertet? Senki. Az ilyen munkák során az ember teljes egyéniségét adja a folyamathoz, és ezáltal gazdagabb lesz mindenki, aki a végeredményt megtekinti. Nem arról van szó, hogy valakinél a paradicsomnövény uborkákat terem, vagy a kecske tojást tojik, a különbségek finomabbak, a szó minden értelmében. Általában egy süteményről is meg tudjuk mondani, hogy zserbó vagy mákos lepény, mégis van különbség a szomszédasszony és a nagymamánk mákos lepénye között, amelyet sokszor érdemes végigzongorázni...

Az ideálunk tehát a helyén van, eszerint addig nyújtózkodunk, amíg a takarónk ér, adósságok és fösvénység nélkül. Szintén szót kell ejteni arról, milyen módon lehet addig eljutni, bár igazság szerint az előző bekezdés már elég sokat elmond erről is. A vezérelv, amely mentén gondolkodom, igen egyszerű, és éppen ezért elég fáradságos és kényelmetlen tud lenni, viszont szóról szóra vonatkoznak rá az előző részben leírt előnyök. Erről a megközelítésről érdekes írások találhatóak Molnár Géza blogbejegyzései közt, jómagam is nagyszerű forrásra leltem ott.

Minden tevékenység, ami fenntartható módon sikeres tud lenni, szerves módon, alulról kell, hogy építkezzen. Az ember természeténél fogva alkalmazkodik, és így megtalálja majd a megfelelő megoldást a problémáira, a felülről való beavatkozáshoz - induljon ki akár politikai, ideológiai, vagy tudományos okokból - mindenképp óvatosan kell nyúlni. A közvetlen irányítás és a központosítás a mindennapi életre nézve az erőforrások elképesztő mértékű pazarlásával jár együtt. A teljes szervezet és a rövidesen szükségessé váló büntető mechanizmusok olyan terhet jelentenek, amelyet egy egyensúlyi életmód a legritkább esetben bír el. Talán ennél is fontosabb viszont, hogy a felülről lefelé történő problémamegoldás a dolgok jellegéből fakadóan azt jelenti, hogy a valódi döntéseket egy kis csoport hozza meg, míg a széles alapot adó rétegek szellemileg passzív résztvevői az egész folyamatnak. Ez a fajta pazarlás még fájóbb, mint az előző, mert az egész kísérlet szükségszerű kudarcát is magában foglalja. Nem elég, hogy a többség tehetsége és ötletei elsikkadnak vagy meg sem születnek, ezáltal pedig rengeteg erőforrás parlagon hever, hanem az is egyértelmű, hogy az irányítók által hozott döntések sem lesznek megfelelőek. A problémákkal ugyanis nem ők találkoznak, a körülményeket nem ők ismerik, emellett az sem elhanyagolható, hogy kevesebb elme kevesebb lehetőséget tud áttekinteni, és kipróbálni, kreativitásuk mindenképp szűkösebb. Épp ezért a hétköznapok tervszerű, "kézi" irányítása felettébb törékeny "építményeket" hoz létre, melyek gyakran rövid idő után összeomlanak.

A leírtak fokozottan érvényesek energiaszegény környezetben, ekkor semmiféle pazarlásra nem nyílik lehetőség. Nem az számít majd, mi divatos, politikailag korrekt, vagy elméletileg hatékony, az fog dönteni, mi működik, és mi nem. Ennek a kikísérletezéséhez és alkalmazásához pedig mindenkinek hozzá kell majd járulnia. Előfordulhat például, hogy valamilyen úton-módon létrejön egy tömegmozgalom a villamos autókra való áttérés érdekében. Már csak azért is lehetséges egy ilyen forgatókönyv, mert több mostani nagy autómárka is kóstolgatja ezt a piacot. Felszínesen nézve a dolog üzemanyag-megtakarítással jár, ennél kevesebb indoklással is fogott már bele dolgokba az emberiség. Mélyebb átgondolás szerint semmiféle megtakarítás nem történik, hiszen az akkukat feltöltő áramot is olaj és gáz elégetésével generáljuk, de az ilyen mozgalmak alapja, hogy senki nem gondol utána igazán semminek. Az autók megtartásának álma ugyanis felülírja a racionális kétségeket. Ha ezeket az álmokat a valóságra akarjuk kényszeríteni, csúfos bukás lesz az osztályrészünk. Ehelyett valóban energiatakarékos közlekedési eszközök kihasználására érdemes felkészülni, mint a kerékpár, vasút, hajózás vagy akár a lovaglás. A lényegi különbség nem csak az, hogy a villamos autók reménytelenek, azt is észre kell vennünk, hogy maga a megoldás módja sem előnyös. A felsorolt, véleményem szerint rövidesen nagyobb szerephez jutó eszközökben közös, hogy egyénileg vagy kis csoportban is igénybe vehetők, és ezzel biztosan nem ártunk senki másnak. Egy tömegmozgalom esetleges kudarca olyan károkat okozhat, melyekből a gyógyulás is drága mulatság. Hasonló példa az alulról való építkezésre a telekocsi rendszer (a neten több is fellelhető, mint például ez vagy ez), ennek lényege, hogy alkalmi útitársak beszervezésével az autók, és ezáltal az üzemanyag jobb kihasználását biztosítja. Persze idegenekben megbízni és velük együtt utazni sokszor kényelmetlen, de a megszerzett ismeretség a takarékosságtól függetlenül is komoly haszonnal járhat, amikor olyan helyzetbe kerülünk. Nyilvánvalóan átmeneti megoldás, de könnyen lehet, hogy az életünk részévé fog válni a következő években, még ha nem is az interneten szervezzük majd meg.

Utoljára hagytam a legkényesebb pontot, amely azokra az élethelyzetekre vonatkozik, melyekben az említett módokon képtelenek vagyunk eredményt elérni. Van ilyen? Bizony, van bőven. Tulajdonképpen maga az autó is ide sorolható, de van ennél fájdalmasabb terület is. Az egészségügy, a gyógyszeripar közvetlenül, és nagyon nagy arányban függ a fosszilis energiaforrásoktól. A gyógynövények, népi gyógymódok, hagyományos természetgyógyász eljárások és egészségesebb életmód lehetősége előttünk áll, és ezt épp ezért nem szabad lebecsülni, de mindez valószínűleg nem lesz elég, hogy megbirkózzon azokkal a vírusokkal és baktériumokkal, amelyek fejlődésük során már ma is gyakran lehagyják a teljes ipart, amely versenybe száll velük. Amikor nincs mit tenni, akkor mit tehetünk? Csupán annyit, hogy elfogadjuk az elkerülhetetlent.

Az élet mindannyiunkat szembesít lehetetlen feladatokkal, ilyenek igenis léteznek. Az emberiség legnagyobb elméi közt számos matematikust találunk, mégis van, hogy számukra is lehetetlen válaszolni egy kérdésre. A számtan egyik legbizarrabb kijelentése - és ez nagy szó - a kontinuumhipotézis, mely szerint az ismert kétféle (megszámlálható és megszámlálhatatlan) végtelen között nincsen semmiféle egyéb számosság. Az állítás értelme most talán nem is annyira lényeges, a kérdés az, hogy igaz-e vagy sem. A bizonyítás első helyen szerepelt a híres Hilbert-problémák között, melyeket a huszadik század számára tűztek ki 1900-ban. 1940-ben Kurt Gödel bebizonyította, hogy a kijelentés megcáfolása lehetetlen. Ha ezután esetleg valaki bizakodni kezdett volna a megoldásban, Paul Cohen 1963-ban levezette, hogy bizonyítani sem lehet. Itt van tehát előttünk egy állítás, amelynek az igazságtartalmáról nem csak hogy nem tudunk semmit, hanem egyszerűen nem is lehet megállapítani, hogy igaz-e. Mit mondanak erre a matematikusok? Azt, hogy "ez van". Nincs mit tenni, ilyen a világ. Épp ennyire elkerülhetetlen, de sokkal közelebbi téma az ember egyéni pusztulása. Az idő előrehaladtával mindenki öregszik, és végül mindenki meghal. Pont. Az időtartam növelése és az életminőség javítása elképzelhető, de a végeredményt egyszerűen el kell fogadni, nem lehet lázadni ellene.

Az antik kultúra hanyatlása idején nagy hatású irányzat volt a sztoikus filozófia, melynek alapja a csapásokba való belenyugvás, és az erényességen keresztül elért boldogság. Azt vallották, hogy ami megtörtént, az nem véletlen, hanem eleve elrendeltetett, és a bölcs ember akár az okok ismerete nélkül is el kell, hogy fogadja. Ha az igényeinket és akaratunkat a lehetőségeinkhez, a természethez igazítjuk, akkor lehetünk igazán szabadok. A filozófiát az írások mellett nagy hangsúllyal hirdette a bölcselők életvitele és személyes példamutatása is. Igazi sztoikus nyugalommal - ha létezik ilyen -, bizonyára elviselhetőbb leírni a minket érő veszteségeket. Mindenesetre érdemes lehet utánanézni, mivel is foglalkoztak ezek az emberek, amikor többé-kevésbé hozzánk hasonló helyzetben kellett helytállniuk. Ez a filozófiai irányzat egyébként szoros kapcsolatban áll a cinizmussal, bár ez utóbbi a minden tulajdontól, szabálytól és szokástól való elszakadással nem igazán tekinthető bármilyen termékeny élet alapjának... A cinikusok másik ismérve, amely a sztoikusoktól megkülönböztette őket, a gunyoros és arrogáns hangnem, ezzel kapcsolatban a magam részéről próbálok óvatos maradni, de egyes esetekben - mint legutóbb Görögország államcsődjénél - a nyilvánvaló iróniát bűn lenne elhallgatni...

A három kulcsmotívum: az egyensúlyteremtés, az alulról való szerveződés, és az elkerülhetetlen elfogadásának együttese jó kiindulópontnak tűnik számomra, bármi is várjon a jövőben. Nem lepne meg, ha sokan mások is hasonló következtetésre jutnának a mai helyzetből kiindulva, de aki mégis valami drámaian eltérő elveket fogalmaz meg, azt is teljesen természetes és bizonyos mértékig örömteli eredménynek gondolom. Hogy miért, arra a következő heti bejegyzésben szeretnék kitérni.

Csattan a vaku

Az utóbbi hetekben az általam helyesnek gondolt általános életmódváltási stratégiáról, és ennek egyes tulajdonságairól volt szó e blog - vagy ahogy egy hozzászóló kedvesebb magyar szóval nevezte: napló - hasábjain. Maga a stratégia hadi nyelven szólva a rendezett visszavonulás előnyeit próbálja kihasználni az elkerülhetetlen vereség tudatában. Mint ahogy azt részletesen kifejtettem, az előnyök a veszteségek csökkentésében jelentkezhetnek, ugyanúgy mint a harcmezőn. A stratégia alkalmazásához először szükség van a "vereség" tényének észlelésére és körülményeinek áttekintésére, majd a helyzetünk jellegéből fakadó tevékeny, és egyben megelőző tettek kell, hogy következzenek. Ez az általános megközelítés talán nem a legizgalmasabb, de első körben úgy vélem, hogy szükség van rá, mielőtt konkrétabb területekre térnék át.

Az alapvető gondolat, hogy egy szegényebb, és sok értelemben kegyetlenebb világ vár ránk a jövőben, sokkal kevésbé áll messze az emberektől, mint azt elsőre gondolnánk, legalábbis a mai magyar közhangulaton egyfajta depresszív jellegű csalódottság teljes mértékben felismerhető. A filmvígjátékok célja például alapjában véve nem ez lenne, engem mégis kissé szíven ütött a Valami Amerika két része közti hangulatbeli különbség, és nem hiszem, hogy ez csak abból fakad, hogy a színészek a szerepükhöz képest a valóságban négy-öt évvel többet öregedtek... Az első részben a "valami Amerika" még tényleg jelentett valamit, egy ideált, amiért lelkesedni lehetett. A szereplők alapvetően magabiztosak és optimisták voltak. A folytatásban ezzel szemben eltűnt a mögöttes ideál, és a korábban kiharcolt (vagy épp elnyert) lehetőségek kudarca nyilvánvaló lett. Nem vagyok filmkritikus, és fogalmam sincs róla, mennyire volt ez tudatos a készítők részéről, de számomra kifejezetten éles volt a kontraszt az emlékeimben tárolt lelkesedés és a vásznon látott kiábrándulás között. Azért is hoztam fel ezt a példát, mert az egész életünk időbeli lefolyására jellemző, hogy hasonló "megvilágosodások" érnek minket. Mint amikor megnézünk egy régi fényképet, és meglátjuk, hogy csak néhány évvel ezelőtthöz képest mennyit változott a testvérünk, vagy a gyermekünk, vagy mennyivel fiatalabbak voltunk mi magunk. Az ismétlődő napi, heti rutin, de még az egész éves ciklikus szertartások is képesek arra, hogy elrejtsék előlünk a lassabb lefolyású tendenciákat. Azt mondják, hogy ha egy békát forró vízbe dobnak, akkor rögtön kiugrik, de ha már a vízben van, mikor elkezdik melegíteni, akkor szép lassan, "észrevétlenül" megfő. Akár igaz az anekdota, akár nem, saját magunk miatt mindenképp megéri megvizsgálni, hol is vagyunk most. Néha szükség van rá, hogy tükörbe nézzünk, és felmérjük saját állapotunkat. Most főként Európa példáján igyekszem megmutatni, hogyan is látom a jelent, ez - mindenki döntse el, hogy örömteli vagy sajnálatos módon - hazánk külpolitikai viszonyait is lényegileg meghatározza.

A központi csatornákon áramló hírfolyamot nem teljes koncentrációval figyelem - erre több okom is van, de ez egy külön téma, ami saját posztot érdemelne -, ezért nem tudom, hogy mennyire került be a köztudatba a tény, hogy pénteken az euróövezet egyik országában államcsőd következett be. Tudom, cinikus vagyok, de ennek a történetét egy csöppet szórakoztatónak találom. Természetesen Görögországról van szó. Valójában egész Európa hónapok óta az "államcsőd" szó értelmének kicsavarásán dolgozott, mert semmi más esély nem mutatkozott annak kikerülésére. Amikor aztán ez a törekvés nyilvánvalóan kudarcot vallott, akkor a hazugság ősrégi módszerére hivatkozva egyszerűen kikerülték a megemlítését, legalábbis az internetes keresgélésem során így tapasztaltam. Mi az államcsőd? Az az esemény, amikor egy állam megtagadja, hogy a korábbi megállapodások szerint törleszti az adósságát. Látszólag egyszerű a dolog, a valóságban persze lehet ezt bonyolítani százféleképpen. Mi történt most? Korábban, még az Európai Unió pénzügyminisztereinek júliusi találkozóján az a döntés született, hogy a magánhitelezők "önkéntesen" elengedik a görög tartozás felét. Az akkor indított folyamat végeredményét láthattuk most. Ha önkéntes a dolog, akkor persze nem lehet csőd, csak átütemezés. Más kérdés, hogy melyik magánbefektető az, amelyik magától lecseréli a kötvényeit kevesebbet érő papírokra, még ha a pénzügyminisztere meg is ígérte... Körülbelül annyira volt ez önkéntes, mint a spanyol inkvizíció előtti beismerő vallomások, ráadásul végül nem is 50, hanem nagyjából 70 százalékos kárt kellett leírniuk. Akadtak bőven renitensek, akik ilyen-olyan okokból nem mentek bele a dologba. Ők ezzel elvileg meghiúsíthatták volna az egész papírcsereberét,  úgyhogy egy a hitelszerződésben szereplő kényszerítő passzussal "bevonták" őket is az ügyletbe, mondván, hogy a többségi döntéssel ez indokolható. Magyarul ők sem kapnak többet, fel is út, le is út. Ha még ez sem elég, akkor elmondanám, hogy ezt a passzust a görög állam utólag és egyoldalúan vette bele a szövegbe. Ez nem volt fair a részükről, talán nem kell részleteznem, hogy miért...

Az egész olyan, mint a népmese, amelyben az okos lány el is megy a királyhoz, meg nem is, köszön is, meg nem is, visz is ajándékot, meg nem is. Csak itt az egész történetet a mai korhoz igazították. Az adósságátütemezés önkéntes is, meg nem is, elégséges a részvétel, meg nem is, történt kényszerítés, meg nem is. És ami a slusszpoén, hogy tökéletesen hiábavaló volt minden, mert végül hivatalosan meg kellett állapítani, hogy államcsőd történt, és a csődre kötött "biztosításokat" (credit default swap = hitelcsőd-csereügylet) ki kell fizetni.

A görög államcsőd egyik következményét jelentik az országon belüli állapotok, elszegényedés, munkanélküliség, zavargások, bűnözés, de ezekhez a görögök - bármennyire fájó is - többé-kevésbé hozzászokhattak már, nem egyik napról a másikra szakadt a nyakukba. Persze egyáltalán nem kizárt, hogy ilyen irányban is lesz folytatás, de ez leginkább rajtuk múlik. Másodikként az említett "hitelcsőd-csereügyletek" finanszírozása vet fel érdekes kérdéseket, ami könnyen továbbgyűrűzhet a világ legnagyobb bankjaiig is.  Ez a papírfajta egyébként különösen érdekes, és még fogunk hallani róla, nem éppen kitörő örömmel... Harmadsorban az egész folyamatot élénken figyelő többi ország döntéseit is erősen befolyásolhatja mindez, és a tapasztalatok alapján választhatják akár a "mezei", időhúzás és bűvészkedés nélküli államcsődöt is. Ami azt illeti, az esemény jelentősége és a következmények még kérdésesek, de hogy megtörtént, az korrekt vita tárgya nem lehet.

Mivel már 2 éve látjuk az Athénban Molotov-koktélt dobáló tüntetőkről, az általános sztrájkokról és EU-Sarkozy-Merkel-csúcsokról szóló összefoglalókat, talán nem lep meg és nem hat meg senkit a történet. A Dél-Európában folyó szinte folyamatos százezres tüntetések és sztrájkok sem tűnnek fel, a sajtó pedig nem töri össze magát, hogy felhívja a figyelmet. Pedig amit ott látunk, az a mi álmainknak a vége. Azoknak az álmoknak, amelyek alapján még mindig cselekszünk, de inkább nem akarjuk őket felidézni. A Valami Amerika első részének idején (2002) az egész ország az Európához való csatlakozás lázában égett, és ezzel csak nagyon kicsit túloztam. Mindenki azt tervezgette, hogy tíz-tizenöt év alatt úgy fogunk élni, mint az osztrákok. Örültünk, hogy végre a nyugatiak közé tartozhatunk, ahogy sokan szerették volna az előző évtizedek alatt. Óvatos, de nyugodt optimizmussal ropogtattuk az eurós bankjegyeket, találgattuk, hogy milyen grafika lesz a magyar érméken. A közép-európai népek közt azon folyt a verseny, hogy kinél fogja nagyobb többség megszavazni a csatlakozást; ez nem vicc, emlékezhetünk rá. Vajon ha akkor valaki azt mondja, tíz év múlva csődöt jelent egy eurót használó ország, ki vette volna komolyan? Ma pedig szinte észre sem vesszük... Ha őszinték vagyunk magunkhoz, hiszünk még a célban, a "felzárkózásban" a Nyugathoz? Hiszünk még abban, hogy jó irányba haladunk?

Lépjünk hátra egy pillanatra, és vizsgáljuk meg, mi a helyzet a világban! Könnyű feladat kikeresni, melyik a tíz legeladósodottabb ország a Földön, a linkelt cikk második és harmadik oldalán vannak a delikvensek. Még időben szólok, hogy ne számítsunk dél-amerikai vagy fekete-afrikai államokra. Vannak itt németek, angolok, franciák, USA, Japán, aki csak kell. De hát valójában ezek csak az államadósságok, talán mégis tisztább képet kapunk, ha a háztartások és vállalatok hiteleivel bővítjük a képet. Ez a grafikon aztán már igazi csemege. Az csak egy dolog, hogy az Egyesült Királyságban egy év alatt létrehozott minden érték (a GDP) csak nagyjából az egytizedét fedezné a tartozásoknak, bár őszintén szólva józan ésszel nézve azért elég meredeknek érzem ezt a szituációt. A valódi meglepetés akkor érhet minket, ha megfigyeljük a földi mennyországként ismert és hirdetett skandináviai országok vagy Svájc helyezését. Ezt valahogy nem szokták felhozni, mikor a "svéd modellről" van szó... Mindennek ára van, és ha nem tudjuk biztosítani, hogy más fedezze a költségeket, akkor vagy saját magunknak kell ezt megtenni, vagy fel kell adnunk az igényeinket. Ez a svédekre is vonatkozik, csodák nincsenek. Az eurozónát egy oszlop képviseli, látható, hogy a mintaország németekkel, hollandokkal, finnekkel együtt sem épp rózsás a kép. Most a görögök leírták az hiteleik egy részét, de ehelyett még több hitelt kapnak cserébe, ez lesz a "mentőcsomag". Az adósságválság megoldása ugyanis a nagykutyák szerint még több adósság. Ha azt mondom, hogy e témában vak vezet világtalant, akkor udvarias voltam.

Európa problémáit igencsak felerősíti a tény, hogy elég nagy részben behozatalra szorul a fosszilis energiahordozókból. A legutóbbi évtizedben a nyersolaj ára megtöbbszöröződött, ezzel összhangban az üzemanyagok is megdrágultak. Emlékszem a felháborodásra, mikor először lépte át a benzinár a 300 forintot, azóta viszont egyszerűen az életünk részévé vált. Egyszer emelkedik, egyszer csökken, ki emlékszik  mennyi volt tavaly ilyenkor? 5 éve? 10 éve? Jelenleg szinte minden kőolajmezőt kemény konfliktusok öveznek a világon, legyen az Nigériában, vagy akár a Dél-Kínai-tengeren. A két fő irány, amelyre mégis érdemes felosztani a képet Európa szempontjából, az az orosz és a közel-keleti terület.

Az ezredforduló környékén, talán azelőtt egy kicsivel Oroszország elrettentő példa volt minden állam számára. Tarthatatlan pénzügyek, végtelen háborúskodás a csecsenekkel, terrortámadások álltak a kirakatban, miközben a privatizáción "jól járt" oligarchák nyugati  támogatással nyerészkedtek az óriási szibériai terület nyersanyagkincsén. Röviden: a Szovjetunió összeomlása után majd egy évtizedig anarchia uralta Oroszországot. Ebben az időszakban jelent meg Hollywoodban a szovjet korszak nagysága felé nosztalgiázó részeges, korrupt oroszok típusa, ellenségnek ugyanis már nem feleltek volna meg. Mit látunk ma? Egy az érdekeit kőkeményen érvényesítő birodalmat, amelyet nemcsak hogy nem lehet félvállról venni, hanem ismét ott szerepel a nagyhatalmak meglehetősen rövid listáján. Az állam az energiahordozók exportján alapszik, ennek köszönhetően stabilizálták a pénzügyeket, és végül kegyetlenül leverték a csecseneket, és hasonlóan kegyetlenül elintézték az oligarchákat is. Az energiaszektor stratégiai kihasználása Európa számára felettébb nyomasztó. Ha az oroszok akár politikai, akár gazdasági okból elzárják a csapot, télen bárhol a földrészen gondok lehetnek az árammal, a fűtéssel. Emlékezhetünk, legutóbb elégségesek voltak a tartalékaink, de a szerbeknek például épp tőlünk kellett vásárolniuk. Ennek a kiszolgáltatottságnak a fenntartása az oroszok elemi érdeke, ezért újabb vezetéket (Déli Áramlat) építenek a problémás Ukrajnát és Romániát kikerülve, ez minket is érinthet. Ugyanakkor a távol-keleti határaik mentén Kínával is gyümölcsöző üzleti kapcsolatot akarnak kialakítani. Ahogy ez a kapcsolat fejlődik, úgy főhet egyre jobban a nyugati döntéshozók feje, jelenleg ugyanis a függőség kölcsönös, azonban ha az oroszok másokkal is képesek lesznek kereskedni, akkor Európa már nem lesz velük egy súlycsoportban, Unióval vagy anélkül.

Az orosz-kínai együttműködés a közel-keleti színtéren is megmutatkozik. Ez a terület - bármilyen nevetségesen hangzik is ez - az irak-iráni háború patthelyzetbe fordulásától a közelmúltig stabilnak volt tekinthető. Az Amerika által - fogalmazzunk finoman - tolerált diktátorok konzerválták a 80-as évek közepének állapotait Líbiában, Egyiptomban, Irakban, Szíriában, Jordániában, és még ki tudja hány helyen.  Az utóbbi másfél évben aztán - valószínűleg az élelmiszerár-robbanás miatt - több rezsim bukott meg, mint előtte évtizedek alatt. A viszonyok változásáról annyit , hogy ma Irán hadihajókat küldhet a Földközi-tengerre, néhány éve Egyiptom valószínűleg lezárta volna előttük a Szuezi-csatornát. A több évtizedes iráni kérdés közben részben ennek hatására a végkifejlete felé közeledik, Amerika és Izrael egyaránt torkig van velük, nem beszélve a Szaúdokról. Szíria egész ügye az ENSZ-határozatokkal, és légtérzárral már ennek a játszmának egy mellékága. Ami akadályt képez, az Oroszország és Kína érdekei, amelyek sem Szíriát, sem Iránt nem nélkülözhetik. Európa sem maradhat néma az ügyben, nehezíti a helyzetet, hogy az itteni politikusok mozgástere elég szűk, mivel az USA védelmi ernyőjéből senki nem szeretne kibújni. Sajnos ebből indult ki az egyik legostobább fenyegetés, amiről valaha hallottam, márpedig az, hogy az EU nyártól blokád alá vonja az iráni olajat. Nem kellett sokat várni, hogy a perzsák azonnali hatállyal megfordítsák a fegyvert, az ő oldalukról hatásosabb lehet... Nem kell félniük, hogy a nyakukon marad az energia, India és Kína örömmel jelentkezik be az újabb adagért. Kis túlzással olyan ez, mintha a úgy akartuk volna zsarolni egy ellenségünket, hogy a saját fejünkhöz tartottuk a pisztolyt. A közel-keleti hírek zongoráznak a nyugati gazdasági szakemberek idegein, ilyen bizonytalanság és energiaárak mellett nem lehet normálisan üzletelni. Az ezredforduló környékén a legnagyobb eseményt a palesztinok kétségbeesett, reménytelen lázadása jelentette, ma egy regionális háború nem a legrosszabb eshetőség.

Még szerencse, hogy mindenre van magyarázat. Görög államcsőd? Maguknak köszönhetik, lusta, csaló népség. Igaz, hogy a mai európai kultúra szülőhelye, de ha egyszer ostobák, akkor mit lehet tenni. Portugália? Meseország, nem számít semmit. Egyébként is messze van, elszigetelt eset. Spanyolok? Inkább focizzanak. Írek? Ezekben nem lehet bízni... és még folytathatnám. Egyébként amikor minket illetett a nyugati sajtó hasonló jelzőkkel, vagy éppen fasisztának bélyegezték az országot, azt mégsem vettük ilyen könnyen, de mindegy. Amit észre kell venni, hogy most az Unió, sőt, Európa alapjai remegnek, és jelen formájában minimális esélye van a túlélésre. Ez nem paranoia, ezek tények. Ugyanakkor néhány éve ennél enyhébb jóslatokért szemébe röhögtek volna bárkinek, talán nyilvánosan ma sem történne más...

Nem tudom, hogy az egyes részletek, vagy a hírek és linkek összekapcsolása mennyi újdonságot jelentenek. Amit el szeretnék érni, az csupán annyi, hogy vegyük észre, nincs mire várnunk. Nem jövőre kell elkészülnünk a különböző csapásokra, nem jövő hétre, de nem is holnapra. A csapások körülöttünk vannak, az életünk keretét adják, amelyet normál esetben csak ritka pillanatainkban veszünk észre. Ez a bejegyzés egy fénykép 2012 márciusáról, Magyarország világban játszott szerepéről. Vessük össze azzal, mit vártunk, mit reméltünk magunktól erre az időpontra! Eljutottunk oda?

Hídfő a túlsó parton

A múlt heti bejegyzésben arról az általános elvről volt szó, amely az egyetlen igazi lehetőséget jelentheti számunkra a közeli és távolabbi jövő nehézségeinek kezelésében. Tulajdonképpen semmilyen ördöngösséget nem tartalmazott, csupán szerettem volna logikusan levezetni a fő gondolatot. Elkerülhetetlen, nagy horderejű változások előtt állunk, és fel kell készülnünk, hogy más körülmények között is meg kell majd állnunk a helyünket. Az igazi gond legtöbbünk számára nem is az érvelés megértése, hanem a kiinduló feltevés elfogadása, mivel mindez az életünket alapjaiban befolyásolja. Ugyanazzal a problémával állunk szemben, mint a majmok, akiket amerikai állatkertek számára fognak be Afrikában. A számukra készült csapda az egyik legegyszerűbb és legolcsóbb kelepce, ami csak létezik. Adott egy zárt doboz, amelyben korábban a készítő elhelyezett valamilyen édes illatú gyümölcsöt. A doboz oldalán van egy lyuk, ahová az illatot megérző állat bedughatja a kezét, azonban a lyuk nem elég nagy, hogy a gyümölcsöt markolva ki tudja azt húzni. Ennyi az egész. Mivel a doboz rögzítve van (vagy elég nehéz, hogy a majom ne tudja elvinni), az állat ekkor el van fogva. Ugyanis legtöbbször még akkor sem hajlandóak elengedni a gyümölcsöt, amikor megjelennek a vadászok, sőt, a pánik miatt még görcsösebben markolják. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy a majom fontosabbnak tartja a szabadságánál a csalit, csupán azt, hogy nem képes lemondani róla, amikor még lehetősége van rá, elhomályosítja az ítélőképességét a rövid távon észlelt helyzet. Ezt a magatartást - ami ránk, emberekre is jellemző - neveztem legutóbb az egyének mentális lendületének, tehetetlenségének, ez az, amivel meg kell birkóznunk. Többször is kifejtettem már azt a nézetemet, hogy mindaz, ami e blog fő témáját adja, nem egy probléma, amit meg kell oldani, hanem egy helyzet, amelyet kezelni kell. De más irányból nézhetjük a kérdést: ha problémát akarunk látni, akkor ami előttünk áll, az egy emberi probléma. Nem politikai, gazdasági, vagy technikai, hanem húsba vágóan emberi kihívás.

Az elvnek, amit felvázoltam, van egy közvetlen feltétele is, mégpedig az, hogy az alkalmazkodás lehetséges, és képesek vagyunk rá. Ha az emberiség történelmére tekintünk, akkor láthatjuk, hogy ez elég erős oldalunk, és semmi okunk rá, hogy kételkedjünk benne; az alkalmazkodás módját és sebességét azonban befolyásolják a fentebb tárgyalt gátak a gondolkodásunkban, ezért érdemes mélyebben megvizsgálni a folyamatot. Az emberiség e képessége most elsősorban azt rejti magában, hogy képesek vagyunk fennmaradni alacsonyabb egy főre jutó energiafelhasználás mellett is. Sajnos ez csak a népesség csökkenésével lehetséges, de maguk a közösségek, jelen esetben az emberi faj fennmaradását önmagában egyáltalán nem teszi lehetetlenné. Fizikai nyelven szólva a civilizációk társadalmi felépítése és lebontása közelítőleg reverzibilis, megfordítható folyamat. Felemelkedés-hanyatlás-felemelkedés-hanyatlás, ezt  a mintát látjuk a történelmünkben. Hangsúlyozom, nem az ipari civilizáció fő erőforrásairól beszélek, mert azokat örökre, visszafordíthatatlanul elengedjük a kéményen keresztül. Az emberi társadalmakról, közösségekről, családokról beszélek, sőt még az egyénekről is. Emberi szinten megfordítható a folyamat, azaz visszajuthatunk - és úgy gondolom, hogy idővel vissza is fogunk jutni - egy olyan társadalomhoz, amely a fosszilis energiaforrások teljes kimerülése esetén is működik majd. 

A mai bejegyzésben több műszaki-tudományos hasonlat is szerepel majd, ez szakmai ártalom, de igyekszem majd kívülállóknak is világossá tenni ezeket. Az első mindjárt az említett reverzibilitás fogalma. Aki már olvasgatott a korábbi írások között, az tudhatja, hogy a blog címe a hőtanból ered, a "természet nyila" a termodinamika második főtételének metaforája. Ez a természeti törvény azt mondja ki, hogy az energia egy zárt rendszert tekintve mindig kisebb koncentrációjú formájába alakul át, tehát nincs visszaút, a világegyetem egy adott irányba tart. Magyarán szólva nem létezik valóban megfordítható folyamat, legfeljebb elszigetelt jelenségek, olyan esetek, ahol elhanyagolhatóak a veszteségek. Mindazonáltal ez senkit nem akadályozott meg abban, hogy e folyamatok természetével foglalkozzanak, a tudomány már csak ilyen. Bizonyított tétel, hogy ha léteznének reverzibilis folyamatok, azok végtelenül (avagy az általam kevésbé kedvelt szóval: infinitezimálisan) kis lépésekből, végtelenül lassan állnának össze. Ami a veszteséget okozza, az maga a változás, így ha sikerül elhanyagolhatóan kis módosításokból "kirakni" a képet, akkor elérhetnénk a bűvös tökéletességet. A folyamat során a vizsgált rendszer így rengeteg állapotot vesz fel, de soha nem mozdul ki az egyensúlyból. Ilyen jellegű kihívást jelent, ha egy teli tányér megmelegített levest szeretnénk elvinni a tűzhelytől az asztalig. Ha megmozdulunk, mindenképp kilöttyen majd, de minél lassabban és óvatosabban mozgunk, annál kevésbé. Vagy említhetném példaként egy gitár felhúrozását: ha hirtelen és gyorsan akarjuk feltekerni a húrokat, könnyen elszakadhatnak, ezért érdemes körültekintően, a húrokat és a hangszer nyakát folyamatosan megfeszítve eljutni a végső állapotig.

A valóságban persze az elhanyagolhatóan kis tagokból is összeállhat kellemetlenül nagy összeg, a példákból azonban talán látszik, hogy mégis vannak értelmes fokozatok, és meg lehet közelíteni az egyes rendszerek ideális működését. Azok a jelenségek, amelyek közelebb vannak a megfordíthatósághoz, lassúak, sok lépésből állnak. Ez az, amire törekednünk kell, ha a lehető legkevesebb felesleges áldozatot akarunk a javarészt még előttünk álló, életünket átformáló változás során. Ha egy közösség a korlátokra rágyorsítással, és kiszámíthatatlan manőverekkel reagál, könnyen "kilöttyintheti a levest"...

Vegyünk két országot, amelyek ilyen-olyan okokból sokkal több kőolajat fogyasztanak, mint amennyit saját maguk megtermelnek (ez ma szinte az összes ipari államra igaz). Ha ezt az állapotot fenn akarják tartani csökkenő készletek mellett is, akkor az olajexportáló országok politikáját új módokon, agresszívabb diplomáciai nyomással, fegyveres fenyegetéssel kell befolyásolniuk, e műveletek során pedig egymással is szembekerülhetnek. Pontosan ez történik most Iránban, Irakban, a Perzsa-öböl menti államokban, Nigériában, Venezuelában, Líbiában, a Dél-Kínai-tengeren, és még ki tudja hány helyen. Ha a feszültségek elég magas szintre növekednek - ami csupán idő kérdése -, akkor háború lesz maguk az ipari államok között is. Akkor pedig elképesztő mennyiségű erőforrás vész majd kárba, mondom ezt úgy, hogy a jelenlegi "kis" konfliktusok is hihetetlenül drágák.

De nem csak országokról lehet szó. Ha egy család nem hajlandó elfogadni a kisebb jövedelmét, hanem hiteleket vesz fel a korábbi életmódjának fenntartására, akkor a rövid távú előnyökért később még nagyobb áldozatot kell hozniuk. Ilyenkor ugyanis, ha a felvett pénzt befektetés helyett felélik az adósok, vajmi kevés esélyük van a hitelt visszafizetni, és könnyen adósságspirálba kerülhetnek, ahonnan csak esetleg a lakásuk vagy egyéb vagyontárgyuk nélkül tudnak kikeveredni. A lényeg mindkét példában szemlátomást ugyanaz: ahhoz hogy hosszú távon sikeresek legyünk a civilizáció hanyatlásának idején, és hogy minél többet meg tudjunk őrizni annak vívmányaiból, fokozatos, sok lépésből álló munkával kell tevékenykednünk minden egyes napon. Ez az első lecke, ami a megfordíthatóság elvéből következik. A hőtan szépsége, hogy mindenre igaz, és mindenre vonatkozik is, amit csak a szemünk meglát, ezért erre a kérdésre is. Ha egyensúlyt akarunk látni magunk körül, nem felfordulást, erőszakot és káoszt, akkor a megelőző gondolkodásmód és az óvatosság az, ami segíthet. Ki kell "simítani" a hanyatlás folyamatában rejlő nagy bukkanókat és részleges összeomlásokat, amennyire csak tőlünk telik. A végeredmény ugyan mindenképp hasonló lesz, mégis van vesztenivalónk. A rómaiak által elhagyott Britanniában kőkori technikával készítették az edényeket, pedig mikor a hódítók odaérkeztek, virágzó bronzkori kultúrákat találtak. Ennek közvetlen oka, hogy a rómaiak ideje alatt bőven jutott a szigetre a birodalom más részein készült olcsó, jó minőségű edényekből, mikor pedig a hanyatlás lezajlott, egész végig nem akadt senki, aki a régi módszereket felelevenítette és gyakorolta volna.

A második lecke, ami szintén a reverzibilitás vizsgálatának gyümölcse, az ellenhatást képviselő tényezők szerepének megváltozása. Amikor az ipari civilizáció kifejlődött, és még nem érződtek az erőforráskorlátok hatásai, akkor is rengeteg tényező hátráltatta és lassította az előretörését; ezek lényegében mind ugyanarra az okra vezethetőek vissza, mint amiről az első bekezdés szólt, a rövid távú célok és hosszú távú kilátások konfliktusára. A maradiságról, a régi formákhoz és módszerekhez való ragaszkodásról beszélek. Akkoriban (és sokak számára még most is) ez a hozzáállás egyértelműen károsnak tűnt, mivel elvonta az erőforrásokat a haladástól, az újtól. Most arra szeretnék rámutatni, hogy ez a tétel nem feltétlenül igaz, még arra az időszakra sem, amelyben a tankönyvek szerint a "maradiak" és "fontolva haladók" már nevetség tárgyai voltak.

A ma közúton használt járművek túlnyomó része belső égésű motorral működik, a fékezést pedig a kerekekre szerelt fékpofák végzik. Minden egyes alkalommal, mikor rálépünk a fékpedálra, a pofák hozzápréselődnek a mozgó kerékhez, és a súrlódás segítségével lassítják azt. A motorban elégetett üzemanyag energiája mozgatja a kocsit, a mozgási energia pedig a fékezés során hővé alakul. Ez utóbbi átalakulás, a súrlódás, definíció szerint irreverzibilis, azaz megfordíthatatlan, a kerekeket melegítő hőt pedig már nem tudjuk hasznosítani. Az ipari forradalom élharcosai a maradiságot ilyen jelenségnek feltételezték, és szellemi utódaik ezt teszik ma is. Létezik azonban másfajta fékrendszer is. A villamos motorral hajtott járművek az elektromos hálózatról vagy akkumulátorról működnek, nem közvetlenül fosszilis üzemanyag elégetésével. A villamos motorokat több irányba is lehet forgatni, ehhez csupán a kapcsaira adott feszültségen kell módosítani. Ha menet közben megfordítjuk ezt a feszültséget, a motor fékezni fogja az autó mozgását, a fékezés energiája, tehát az autó mozgási energiájának egy része pedig visszaáramlik a hálózatba, vagy az akkumulátorba. Ezt az eljárást nevezzük visszatápláló fékezésnek, és szemlátomást megfordítható jellegű. Először, amikor a budapesti villamosvonalak közül néhányat felszereltek erre képes villanymotoros járművekkel, azt tapasztalták, hogy az egész vonal feleannyi energiát használt fel, mint korábban.

A hagyományok megőrzése, a régimódi gondolkodás véleményem szerint sok esetben ehhez a fékezési módszerhez hasonlóan működik. Például a hagyományos "konyhaművészet" (azaz a korábbi, szűkös lehetőségek és nehéz körülmények között kifejlődött ételek, valamint elkészítési és tartósítási módszereik összessége) nagy hasznunkra lehet amikor ugyanezek a körülmények visszatérnek. Az akusztikus, klasszikus hangszerek működni fognak és értékes zenét fognak közvetíteni akkor is, amikor a modern technika már esetleg nem áll rendelkezésre. A régi vidéki életforma, az önellátó tanya vagy falu - ha létezne ilyen - gyönyörű mintát szolgáltatna azok számára, akik mindezt az idők során lenézték és elhagyták. Az ősi harcművészetek, szerszámok, fegyverek, de még egyes szociális formák (céhek, kasztok, páholyok, stb.) is újra virágzásnak indulhatnak a jövőben, ezért mindazok, akiket ezeket bármilyen okból megőrizték, mindannyiunk érdekében dolgoztak. A maradiság nem volt felesleges, és nem volt hiábavaló, ráadásul pedig egy további hasonlóságot is mutat a visszatápláló fékezéssel. A villanymotor feszültségének megfordítása után a lassulás közben energiát táplálunk vissza az áramforrásunkba. Amikor a jármű megáll, ugyanezzel a beállítással el fog kezdeni gyorsulni az ellenkező irányba. Aki eddig régimódi volt, a hanyatlás idején az lesz az igazán jövőbe tekintő, korszerű gondolkodó. Ez csak az egyik olyan eset, amely a dolgok teljes "fejreállását" vetíti elénk, bár nem ez a legkevésbé érdekes... Szinte egy "utolsó pár, előre fuss" játék rajzolódik ki a szemünk láttára.

Sajnos a villanymotorok működésének megfordíthatóságával való párhuzam itt megszakad, igaz, ennek nem az emberi alkalmazkodóképesség, hanem a technika a vesztese. A villamos autók és vonatok energiájának forrása ugyanis nem az akkumulátor, vagy az energiahálózat, ezek csak energiatárolóként, illetve elosztói infrastruktúraként szolgálnak. Az energia forrásai jórészt a kőolaj, földgáz és kőszén, amelyeket az erőműveink működése emészt fel, ezt mindig tartsuk szem előtt. Az energiaválságra ezért egyszerűen nem megoldás a villamos autók elterjedése, bármennyire is népszerű gondolat. A körülményekhez való idomulás képessége azonban nem igényel további külső erőforrást, ez a jelenség teljes egészében a sajátunk, ez mindannyiunk életének elidegeníthetetlen, lényeges része.

A korábban belinkelt bejegyzéshez az elmúlt héten érkezett egy hozzászólás, amelyet különösen érdekesnek találtam. Egyrészt a hőtan megcáfolására egy klasszikus és klasszikusan rossz példát hozott fel, melyet valójában kicsit vártam is, hogy ez előbb-utóbb elő fog kerülni, ezt a válaszomban meg is próbáltam megmagyarázni. Körülbelül a szöveg felétől kezdve azonban egy apokaliptikus látomásról olvashatunk, pontosan abból a fajtából, amelyekről már szintén volt szó. Bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar szembekerülök egy olyan elmélettel, ami komolyan az ember testből való kilépését hirdeti, legjobb tudomásom szerint Nyugaton, főként Amerikában ez a hit sokkal népszerűbb, mint nálunk. Ami miatt most felhozom ezt a megjegyzést, az mégsem ez a két fő gondolat, hanem a végén elejtett frázis, mely szerint "nyugi minden rendben van nem fogunk visszamenni a földekre parasztkodni". Nem hiszem, hogy ennél plasztikusabban ki lehetne fejezni a megvetést minden iránt, ami hagyományosan és fenntarthatóan működött. Ez volt az egyik indokom, hogy a régi életmód őrzőinek és ápolóinak is szenteljek egy bejegyzést, de valószínűleg enélkül is hamarosan rátértem volna. Becsüljünk meg minden tudást, amire a szüleink, nagyszüleink emlékeznek a régi világból, mert ha igazán válságba kerülünk, akkor nem a különböző high-tech kütyük, a nagyvállalatoknál vállalt zsíros állások, és még csak nem is egy-két bőröndnyi pénz segít majd rajtunk, hanem ha tudunk saját magunk számára ételről, melegről gondoskodni, például a régi módokon, amelyek számtalanszor beváltak már. Nem beszélve e gőg káros hatásairól, mert ez őseink, tágabb értelemben vett családunk tagjainak megvetésével végeredményben saját emberi mivoltunkat teszi kevesebbé.

Mielőtt valaki téves következtetésre jutna, ki szeretném emelni, nem azt mondom, hogy megfordult az idő kereke, és mostantól a múltba utazunk. Mint írtam, valójában nincsenek megfordítható folyamatok. De ami azt illeti az emberiség tudásának tárházához minden civilizáció csupán részben járult hozzá, és gyakran nem azok a technológiák vagy szellemi teljesítmények jelentették a valódi gyarapodást, amire a kortársak gondoltak volna. Annyit állítok, hogy az előttünk álló jövő hasonló lesz a történelmi múlthoz, és aki ezzel számol, az előnybe kerül másokkal szemben. A mai "maradiakat" talán megvetik vagy kinevetik, de most az idő már nekik dolgozik. Ez az a helyzet, amelyben Mahatma Gandhi mondása igazán érvényes: "először semmibe vesznek, aztán kinevetnek, aztán harcolnak ellened, végül győzöl". Talán nem véletlen az sem, hogy a filozófus mindezt a hanyatló birodalmi politika elleni mozgalmára értette...

A folyamatos, mindennapi munka, és a hagyományos megközelítések tisztelete és elsajátítása egyaránt fontosnak ígérkezik. Ki kell emelnem, ez a mindennapi tevékenység nem biztos, hogy nagy dolog kell, hogy legyen. Talán aki ezeket a sorokat olvassa, azt gondolja: "jó, itt van ez a srác, aki maga osztja be az idejét, olyan sületlenségeket csinál amit akar, de én nem érek rá már semmire. Olyan kimerült vagyok minden este, hogy alig állok a lábamon."  Mégis neki is azt kell mondanom, nem elég olvasni, nem elég gondolkodni, tenni, gyakorolni kell. Kiindulásnak elég ha fűszernövényeket ültet az ember egy cserépbe, és ápolja az ablakban, vagy ha az esti tévézés helyett hetente két alkalommal köt valamit a két kezével. Elég lehet ha néhány ételt megtanul főzni, vagy csak sétával tölti azt a néhány percet, amit a dugóban úgyis végigállna. Ezeknek a dolgoknak nem lesz mestere az ember néhány hét alatt, de az alapok elsajátítása után már a saját kreativitása és rangsorolása alapján fejlődhet tovább. Az első lépések azok, amelyek a leginkább meghatározzák az egész tevékenységünket, de utána számos teljesen egyéni irányba mehetünk, amelyben sok esetben önmagunk számára is örömet találunk. Ez az emberi létezés ősi módja. Az építkezés mindig izzadságos és fárasztó mulatság, de egyben igazán szép feladat is, különösen ha olyan bizonytalan és ködbe vesző alapanyagok állnak rendelkezésünkre, mint többek közt a múltból örökölt emlékek és hagyományok. Aki belátja az érvek jogosságát, annak kötelező belekóstolnia legalább annyira, hogy hídfőt építhessen a szellemi beidegződések folyóján és illatos csapdák örvényén túl, a fenntarthatóbb életmód oldalán.